Az Oscar-díjas Guillermo del Toro ezúttal a film noir világában merül el – ám a film során oly kevésszer úszik a felszínre, hogy éppen arról felejtkezünk el, egy neves rendező alkotását nézzük.
Film noir, 75 évvel később
A Rémálmok sikátora William Lindsay Gresham azonos című, 1946-os regényén alapszik. Stanton Carlisle egy vurstlihoz csatlakozik, s miután ráébred saját tehetségére (mely történetesen az emberek manipulálása), megszöktet egy lányt a társulattól, akivel azután egy mentalista számmal lépnek fel gazdag körökben.
Az egyik előadáson egy Lilith Ritter nevű pszichiáter le akarja leplezni a szélhámost, de miután nem jár szerencsével, úgy dönt, segít neki információkat szolgáltatni a pácienseiről, akiket Stan így könnyűszerrel ki tud használni. Azonban Stant is utoléri a végzete, őt is átverik, s végül olyan nyomorúságos helyzetben kerül vissza a vurstliba, hogy már csak a legborzalmasabb, legembertelenebb munkát vállalhatja el.
A könyvből 1947-ben filmadaptáció készült Edmund Goulding rendezésében, amely magyarul A sarlatán címen ismert. A film egy klasszikus noir, mely a negyvenes-ötvenes évek kedvelt hollywoodi filmtípusa volt, karakterei pedig a mogorva, a város felsőbb és alsóbb társadalmi osztályában egyaránt jelen levő magánnyomozó, illetve az őt elcsábító, veszélyes cselszövésekkel élő femme fatale, a végzet asszonya (a műfajhoz Humphrey Bogart és Lauren Bacall ikonikus párosa társul minden filmrajongó elméjében).
A sötét, komor hangulatú narratívákkal előszeretetten élő del Torohoz első látásra passzol a film noir-szerkezet, így természetes módon minden bizalmat megelőlegezünk neki, mikor egy hetvenöt évvel ezelőtt bemutatott film remake-jének elkészítésére vállalkozik. A kérdés csak az, hogy érdemes-e egy színtiszta noirt nyújtani a 2022-ben élő nézőnek, akinek már nincs igazán kapcsolódási pontja ehhez a zsánerhez.
Pesszimista-brutális csodavilágok
Aki látta már del Toro néhány filmjét, az rögtön érteni fogja a mexikói származású rendező jellegzetes stílusát. Világképe pesszimista és sötét, melyben a remény mint elérhetetlen csoda jelenik meg, amely vagy beteljesül (például a meseszerűbb A víz érintésében), vagy a realizmus talaján megmaradva porrá zúz minden varázst egy pillanat alatt (ahogy A faun labirintusában).
A csodák, a realitásba szőtt meseszerű elemek gyakorta párosulnak természetfeletti entitásokkal – mivel del Toro a Rémálmok sikátora kapcsán meg akarta tartani a klasszikus noirok unikális hangulatát és szerkezetét, sejthető volt, hogy bizarr, emberfeletti lények nem igazán jelennek meg a filmvásznon, ennek ellenére még így is sikerült hosszasan elidőznünk a történet egyetlen weird alakjával: az elállatiasodott rémlénnyel.
Del Toro talán legnyilvánvalóbb és leghatásosabb kézjegye az a hirtelen brutalitás, amely sokszor felvezetés nélkül következik be, és mindig közelről mutatja az emberi testben keletkezett csonkítást: miként A víz érintésében az antagonista leszakítja a visszavarrt, de gennyesen elfertőződött ujját a kezéről, úgy ebben a filmben is kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy az egyik szereplő szemen lövi magát, illetve ahogyan kocsival kétszer áthajtanak egy férfin. Akinek ez az első találkozása del Toroval, azt talán váratlanul érhetik ezek a nézőre kényszerített agresszív jelenetek, főleg mivel ezekkel csak a film utolsó harmadában találkozunk.
A műfaj a rendező előtt – jól van ez így?
Del Toro stílusjegyei markánsak és impozánsak – éppen ezért, mikor megvesszük a jegyet a filmjére, őt akarjuk látni. Sajnos azonban a Rémálmok sikátorában a rendező csak két óra után mutatkozott meg, éppen ezért minden izgalom az utolsó húsz percbe tömörült. Láthatóan annyira ragaszkodott az eredeti alkotás műfajához, hogy ettől a rendező elvész a filmben.
Egy klasszikus értelemben vett film noirt kapunk, minden eredetiségtől és egyedi hangvételtől mentesen. Lehet azt mondani, hogy ez tiszteletadás a negyvenes évek noirjának, ám úgy vélem, egy huszonegyedik századi néző többre vágyik – lehet tisztelettel fordulni egy klasszikus hollywoodi műfajhoz úgy is, hogy az pezsgő dinamikájú, egyedülálló történet legyen (lásd a 2016-os Kaliforniai álmot, amely az amerikai musical szerkezetét működteti, minden műfaji jegynek eleget tesz, mégis markánsan érződik rajta a rendező, Damien Chazelle sajátos stílusa).
Ebből kifolyólag a Rémálmok sikátora fakó, kissé melankolikusan komor hangulatot fest, melyet a film közepén lévő váltás sem old fel. A film ugyanis két történetből áll: az első fele a vurstliban játszódik, megismerkedünk a társulat viszontagságos körülményeivel és kommunához hasonlatos életvitelével, amely után a film már egy letisztultabb, kifinomultabb miliőben folytatódik – az unalomba forduló sejtelmesség jellemzi itt is leginkább az atmoszférát. Indokolatlanul sok időt töltünk a vidámparkban, nem lett volna szükség a világ ilyen részletes bemutatására, s mivel a közeg egy óra elteltével megváltozik, azt sem mondhatnánk, hogy a szereplők bemutatására szolgál ez a hosszú szakasz, hiszen a legtöbb karaktert elhagyjuk. A váltás lehetőséget adna arra, hogy a film új lendületet vegyen és beinduljon végre, ám ez nem történik meg.
Asszisztálás a típuskarakterekhez
Azért érezhetünk csalódást a filmet nézve, mert olyan szereplőgárdát vonultat fel, akikért érdemes kifizetni a mozijegyet – a történet azonban nem ad alkalmat arra, hogy a színészek kibontakoztathassák tehetségüket. A film noir típuskaraktereit viszik színre, se többet, se kevesebbet – de ez nem a színészek hibája, hanem inkább a forgatókönyvé.
Bradley Cooper meggyőzően alakítja Stantont, bár nem érezzük, hogy feszegetné a karakter határait. Mégis, az utolsó közeli beállításánál, ahol az őrületet jelző nevető sírás szemtanúi leszünk, megnyilatkozik a tehetség, amely a filmben rejtve marad.
Rooney Mara most is a bájos és kissé szende, ártatlan lány alakját ölti magára, amelyet remekül játszik ugyan (ebben a filmben is), ám nem hagy a nézőben mély nyomot. Toni Collette-tel azonban más a helyzet: az ausztrál származású színésznő rendkívüli tehetsége ellenére állandóan mellékszerepeket kap. Collette Zeenát, a jósnőt alakítja, aki a film első felének hősnője – azaz eredetileg annak kellene lennie.
Az 1947-es filmváltozatban Zeena karakterén nagyobb a hangsúly, a történet több (és láthatóbb) teret enged a Stannel való kapcsolatának. Ez a történetszál a del Toro-változatban sajnálatos módon marginalizált, amely egyfelől meggátolja a színésznőt abban, hogy elmerülhessen a karakterben, másrészt olyannyira elveszti a súlyát ez a románc, hogy kérdésessé válik a szükségessége.
Túl sokat időzünk ahhoz Zeena karakterénél, hogy figyelmen kívül hagyjuk őt, viszont túl keveset ahhoz, hogy megértsük a szerepe jelentőségét. Ez egy újabb elhibázott rendező/írói döntés, amellyel csak a játékidőt nyújtják meg – feleslegesen. Merthogy a két óra húsz perc szükségtelenül hosszú és fárasztó, pláne egy olyan filmhez, amelyben a fordulatok nem követik gyors tempóban egymást.
Cooper mellett a másik húzónév evidens módon Cate Blanchett volt, aki a film felénél csatlakozik a történetbe: belépője parádés, s mintha felborzolná a kedélyeket – viszont azután elveszti jelentőségét amiatt, hogy az ő történetszálát nem megfelelő módon ágyazták a narratívába. Blanchett a tőle megszokott módon remekel: az általa alakított Lilith Ritter fényévekkel lekörözi a ’47-es film pszichiáternőjét. Rideg szépségével és szexualitásával ő a tökéletes femme fatale, s nemcsak megközelíti, hanem túl is szárnyalja a klasszikus noirok számos hősnőjét.
Apró bosszúságok
A rendezés és a terjengős forgatókönyv hibáin kívül is akad a filmben néhány kivetnivaló. Az operatőri munka ugyan pár helyen nagyszerű, igazi noiros snittet produkál, de legnagyobb részt következetlen: minden beállításban mozog a kamera, szinte egy statikus kép sincs, s mivel a mozgásnak – a legtöbb esetben – nincs funkciója, ez azért szerencsétlen megoldásnak minősül. Ugyanis abban az esetben, amikor egy jelenetben ténylegesen indokolt a kocsizás vagy a követő mozgás, a két és fél órán keresztül tartó kameramozgás redukálja a jelenet horderejét, amelytől dinamikátlan lesz az egész film.
A másik problémát a zene jelenti. Nathan Johnson a Tőrbe ejtvéhez hasonló soundtracket szerzett, ám ezúttal nem sikerült megütnie a mércét: a noir-hatást fokozza ugyan, de mivel a történet nem halad előre, a zene is megreked ebben a nyomott hangulatban, amely az unalom tetőzéséhez vezet. A dallamok mindvégig asszisztálnak a műfajhoz és a konkrét film cselekményéhez; s mivel a Rémálmok sikátora csak az utolsó húsz percben válik izgalmassá, a zene is addigra érkezik meg – akkor viszont úgy robban hirtelen az összes, eddig elfojtott feszültség (del Toro agressziója, a blanchetti fordulat, Cooper karakterének hirtelen leépülése és Johnson kísérőzenéje), hogy a nézőnek azonnal kinyílik a szeme.
A Rémálmok sikátora tehát fejet hajt a klasszikus film noirok előtt, de nem kísérli meg azt a mai néző számára közvetlenebbé tenni. A rendező alázata ironikus módon éppen a rendezés rovására megy, s egy különleges hangvételű del Toro-film helyett egy középszerű, mély benyomást nélkülöző remake-et kapunk, amely rémálmokat ugyan nem kelt bennünk, de csalódottsággal vegyes hiányérzetet mindenképp.
