„Rendben van, hogy az ember világgá megy, de mikor szokás ilyenkor hazamenni?”

A holland Erna Sassen, egykori rádiós műsorvezető, színész és színházcsináló 2004 óta ír gyermek- és ifjúságirodalmi könyveket. Saját bevallása szerint azért lett író, mert egyrészt lusta, másrészt nem szeret muszájból csinálni dolgokat, így maga dönti el, mivel, mikor és hogyan foglalkozik.

f21

Döntését eddigi sikerei visszaigazolni látszanak: 2018-ban Sassen Nem vagyok elég (Er is geen vorm waarin ik pas) című regénye elnyerte a Gouden Lijst irodalmi díjat, 2020-ban a Katalán gyermekkönyvdíjra jelölték, 2021-ben pedig a Nienke van Hichtum-díjat vehette át a Zonder titel (Cím nélkül) című munkájáért. A szerző első, magyar nyelven megjelent gyerekkönyve, az Egy indián, mint te meg én három évvel eredeti megjelenése után került a magyar könyvesboltok polcaira Rádai Andrea fordításában, a Pagony Kiadó gondozásában.

Az általános iskolás főhős, Boaz története egyszerű és könnyen követhető, a szöveg szándéka szerint az olvasót nem a cselekmény izgalmával kívánja megragadni, sokkal inkább annak érzékeny ábrázolásával, hogy egy átlagos holland család életében a társadalmi nyomás által megjelenő problémák hogyan csapódnak le a benne felnövő gyerekben.

A történet társadalmi kontextusa – lévén Hollandia történelmi hagyományait tekintve is egy ún. migratieland (bevándorlóország) – a nyugati és keleti kultúrák találkozása Európában, így olyan, már-már sablonosnak tűnő, de elkerülhetetlen problémák is megjelennek a kötetben, mint a nyelvismeret hiányából fakadó nemmegértésé vagy az egyéni és csoportos identitás összehangolásáé.

Ezzel együtt Sassen a hangsúlyt inkább a saját közegében elmagányosodó/elmagányosodott gyerekre helyezi, aki okos, jó képességű, de szülei előtt is szégyelli, hogy nincsenek barátai, és igyekszik annak a ki nem mondott elvárásnak megfelelni, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Boaz nem létező barátokat talál ki magának, hogy szüleit megnyugtassa, miközben saját kreált, indiánokkal színesített világában bolyong, elveszítve így kapcsolatát a realitással, amelybe új osztálytársa és barátja, egy igazi indián, a Szíriából menekült és háborús traumákkal terhelt Aïsha zökkenti vissza.

Sassen könyve mégsem egy társadalmi probléma bemutatásáról és megoldásáról szól, érzékenyítésből is csak annyit kapunk, amennyi nem tereli el a fókuszt Boaz lelki világáról, pontosabban fogalmazva, az érzékenyítés itt inkább a gyerekre – dominánsan a bennszülöttre, az ő érzésein keresztül pedig a bevándorlóra – irányul.

Erna Sassen
Erna Sassen. (forrás: geistesleben.de | Wolfgang Schmidt)

Az Egy indián, mint te meg én egyféle lelki társi funkcióval bír, amely azt üzeni olvasójának, ismerlek, megértelek, és segítek a problémáid láttatásában, felismerésében, megnevezésében, azoknak kifejezésében és felvállalásában.

[A]z ember simán átkerülhet egy másik állapotba. Egy olyan állapotba, amiben nem jutnak el hozzá a körülötte levő hangok. Boaz így szokta: nézi a tanító nénit, de nem látja. Legalábbis nem élesen. Semmi sem éles, amikor ebbe az állapotba hozza magát. Nagyi ezt úgy hívja, elréved” (23.).

Az elbeszélőnek ez az akár anyainak is nevezhető tónusa olyan impresszív és megnyugtató, hogy akár a kiskorú – a könyv hét- és tizenkét éveseknek ajánlott –, akár a nagykorú olvasó felfedezheti/rácsodálkozhat gyermeki mivoltára. Az Egy indián, mint te meg én tartalma és formája egyaránt alkalmas közös olvasásra, sőt, kifejezetten adja magát, hogy szülő és gyerek együtt lapozza a kötetet.

Martijn van der Lijden lenyűgöző illusztrációinak köszönhetően az indián-motívum nemcsak a szöveg, hanem a képek szintjén is megjelenik a kötetben; a sziklarajzokra emlékeztető minták – vagy ahogyan a szövegben kozvekvensen nevesítik: petroglifák – teljes mértékben kiváltják a (szándékosan) hiányzó leírásokat –, kép és szöveg itt elválaszthatatlan. Talán meglepő a definíciószagú szóhasználat a megcélzott olvasóközönség ismeretében, de Sassen gondoskodik róla, hogy a szöveg informatív is legyen.

Ez leginkább akkor működik igazán, amikor a szövegtestbe ágyazza a magyarázatot és Boaz különböző állapotaira, érzésvilágára reflektál (lásd első idézet), ám a szerző sokszor lábjegyzeteli, kvázi cetlizi bizonyos szavak (mint kultúra, írás, pantomim) jelentését, illetve történelmi események és kulturális jelenségek fogalmait, ez azonban olykor felszínesre, olykor túl precízre sikerül. Mindez persze nem öncélú, hanem szervesen épül be a szövegbe: Boaz és Aïsha közös dolgozatot készítenek a majákról; a fiú írja, a lány pedig szegényes hollandtudása és tehetsége okán rajzolja azt. „Aïsha folytatja a sas színezését. Nagyon szép lesz! Annyira szép, hogy Boaznak is erőt ad a kemény munkához. Megint belemerül a könyvébe” (95).

Bár a szöveg rövid, szerkesztése kifejezetten szellős, az edukatív és informatív elemek, illetve Boaz lelki világának ábrázolása mellett a szerző egy intertextuális utalás révén tiszteletét fejezi ki Guus Kuijer előtt is, aki a kortárs holland és nemzetközi gyerekirodalom egyik, ha nem legjelentősebb szerzője. Ráadásul ez a tisztelgés rendkívül frappánsan és elegánsan jelenik meg a szövegben. Boazt nagymamája cukkolja, miután Aïsha megöleli a fiút, aki Kuijer 1976-ban megjelent könyvére, a Grote mensen, daar kan je beter soep van koken (Felnőttek? Mehetnek a levesbe) utalva reagál:

Van egy híres író, aki egyszer azt mondta: A felnőttek? Mehetnek a levesbe!
Teljesen igaza volt.
– Nagyi, attól félek, hogy mindjárt mehetsz a levesbe – mondja Boaz egy kis remegéssel a hangjában.
Nagyi veszi az adást. Ő maga mesélt Boaznak erről a híres íróról. Fel is szokott neki olvasni a könyveiből.” (75)

Erna Sassen
Ide kattintva bele tudsz olvasni a kötetbe!

Nem kizárt, hogy Sassen már gyerekkorában is találkozhatott Kuijer munkáival, ugyanis épp ahhoz a generációhoz tartozik, amely az ő művein cseperedett fel. A konkrét utaláson túl egyéb nyomokat is felfedezhetünk, amelyek kapcsolódnak Kuijerhez, ilyen például az idős hölgy, jelen esetben a nagymama karaktere (lásd a Polli-sorozat magyarul is hozzáférhető köteteit vagy a Minden dolgok könyvét), aki védelmező, egyféle menedéknyújtó szerepkörben jelenik meg, és amely karakter olyan mélyen és elevenen pulzál a gyerek lelkében, hogy akkor is vigaszt nyújt, amikor nincs jelen.

Egy érzékletes példa erre, mikor Boaz a hírre, hogy osztályt kell ugrania, tehát új és egyben egyetlen barátját, Aïshát el kell veszítenie, tanítás után egy, a szüleivel folytatott feszült vitát követően nem haza, hanem világgá megy, majd egy ménes társaságában eltéved a sötétben. Boaz fázik, éhes és fél, szüleihez fűződő gondolatai és érzelmei zavarosak, egyedül nagymamája az, akiből erőt meríthet.

Boaz kipróbálja nagyi trükkjét.
Nagyi trükkje pedig ez:
Ha félsz, tegyél úgy, mintha gondoskodnod kellene valakiről, aki még nálad is jobban fél.” (52)

Boaz apja, Ruben – a fiú nagymamájának fia – testesíti meg a felnőttek rideg, percre pontosan beosztott világát. Az apa, bár fizikailag jelen van a vacsoraasztalnál, nem figyel fel fia Aïsha iránti rajongására; „apa ezt már nem hallotta, mert az Üzleti Ügytől keresték. (Így hívják apa munkahelyét.)” (20). A munkaorientált nyugati életforma egyre inkább kiszakítja őt a család vérkeringéséből, mégis a szerepéhez és a hozzá tartozó tekintélyéhez ragaszkodva ő hozza a döntéseket, például, hogy Boaznak is osztályt kell ugrania, mint anno neki. Az apa nem látja vagy nem akarja/tudja látni fia szomorúságát, döntéséhez elég indokot jelent számára saját tapasztalata. A nagymama itt is Boaz pártján áll, szembe megy fia kérlelhetetlenégével, ami egy kifejezetten fájó párbeszédbe torkollik anya és fia között, amelyet Boaz ki is hallgat:

– Három évedbe telt, mire találtál egy barátot! – mondja most nagyi.
– És nézd csak meg, mi lett belőlem! – kiabál apa. – Sikeres üzletember vagyok.
– Persze, persze…
– Csak megedzi az embert! Ha nehézségekbe ütközik!
És aztán csend van. (…)
– Még csak gyerek, Ruben – mondja nyugodtan. – Remélem, egy darabig még hagyod, hogy az maradjon. (…)
– És remélem, hogy még sokáig nem fog rád hasonlítani!” (80)

– zárja le a vitát a nagymama, és elhagyja a lakást.

Az apa azért sem képes megtalálni a közös hangot fiával, mivel saját megélését akarja igazolni a maga számára úgy, hogy az általa megváltoztathatatlannak tartott és evidensnek tűnő mintát igyekszik Boazra áthagyományozni. Élesen szétválik és szemben áll itt felnőtt és gyerek világa, ebben az esetben az üzleti racionalitásé és a gyermeki kiteljesedésé, a munkáé és játéké. Sassen nem azt a kérdést feszegeti, mi lesz a gyerekből, ha nagy lesz és milyen úton, hanem azt, ki ő most és hogyan érzi magát a bőrében.

Az Egy indián, mint te meg én tulajdonképpen síkraszállás a gyermeki állapot megőrzéséért egy olyan teljesítményorientált világban, ahol ennek az állapotnak a megélése egyre nagyobb kihívást jelent. Főként, ha az illető a legszűkebb és legintimebb közösségi körében, a családjában sem élheti meg teljesen azt, hogy még gyerek, mivel különböző elvárások mentén egyféle kis felnőttként viszonyulnak hozzá, akinek minél előbb fel kell nőnie.

Kiemelt kép: pagony.hu