Van képlete az anyaságnak? Begyógyíthatóak a generációs sebek? Hová tűnnek el a férjek és apák, és legfőképpen hiányoznak-e? Pedro Almodóvar legújabb, alapvető kérdéseket boncolgató filmje, a Párhuzamos anyák január 27-én érkezett meg a magyar mozikba.
Két nő, két élethelyzet, két anyaszerep. A főszereplők egy szülészet cseppet sem romantizált közegében találkoznak. A kiskorú Ana (Milena Smit) csoportos nemi erőszak áldozata lett, és retteg az anyaságtól; az érzelmi támogatás teljes hiányában szoros kötődést alakít ki a negyvenes Janisszel (Penélope Cruz), aki számára az egyedülálló anyaság családi hagyomány.
A két nő kapcsolatából szokatlan választott család bontakozik ki, miután Ana vér szerinti rokonai elhidegülnek tőle. Édesanyja, Teresa (Aitana Sánchez-Gijón) ironikus módon leányanyát játszik egy sikerdarabban, a saját lányát mégis magára hagyja az újszülöttel. Később ez a klasszikus „rossz anya” mint Janis ellenpólusa jelenik meg a filmben, de nem antagonistaként: jól látszik, Almodóvar ismét elutasítja az egydimenziós karakterépítést.
Janis kezdettől fogva azért küzd, hogy a faluban feltárhassák a tömegsírt, ahová a háború alatt meggyilkolt dédapját temették. Teresa bevallottan apolitikus és énközpontú. Az éles kontraszt közte és Janis között rávilágít a politikából való kivonulás privilégiumára: Janis a falangista diktatúrának áldozatul esett ősei végtisztességéért küzdve nem engedheti meg magának, hogy a feltörekvő színésznőhöz hasonló állásponton legyen.
Amikor Ana később az édesapja nézeteit visszhangozza múlt és jelen viszonyáról, Janis keményen odaszól neki: „gondold végig, a háborúban hol volt az apád, és te melyik oldalon szeretnél állni”. Ana a sírás szélén válaszol: „én csak ott akarok lenni, ahol te vagy”.
Ebben a párbeszédben szépen kibontakozik Janis és Ana kapcsolati dinamikája. Ana mintha a saját családjából hiányzó intimitást próbálná megszerezni Janisen keresztül, miközben neki magának is helyt kell állnia az anyaszerepben: egyszerre a végletekig ragaszkodó és a ragaszkodás tárgya. Janist a gyökerei feltárása mozgatja, a központi konfliktust pedig az általa őrzött ibseni titok tartja fenn, ami a színvallás pillanatáig feloldhatatlan feszültséget vezet minden jelenetbe.
A biológiai és jogi anyaság kérdéseit feszegető kulcsjelenetet nem követi egyértelmű konklúzió. Janis megkapja a saját katarzisát, Ana életét viszont mintha csak a másik anyához viszonyítva tudnánk nézni: ez ráerősít Janis megbízhatatlan narrátor szerepére.
Almodóvar rendezői zsenialitása ezúttal is a részletekben rejlik. A filmet a tradicionálisan nők által végzett, társadalmilag alábecsült láthatatlan munka (háztartás-vezetés, gyereknevelés stb.) láthatóvá tétele teszi igazán különlegessé. Almodóvar precíz érzékenységgel fonja össze a női sorsokat, nem hajlandó fenntartani a „jó anya” mítoszát, a döntéskényszert gyerekvállalás és munka között. Egy kisbabáról gondoskodni, takarítani és főzni nem ösztön, hanem embert próbáló feladat. A bébiszitter vagy takarítónő alkalmazása szükséges realitás (felső)középosztálybeli anyák százezrei számára, és ezt a szükségletet gyakorlatilag minden esetben más nők és anyák próbálják erőn felül kielégíteni. A Párhuzamos anyákban állandóan jelen van a láthatatlan munka a házvezetőnő vagy az ír au pair jelenlétében: a jelenség diszkréten, de határozottan húzódik meg a cselekmény mögött.
Az operatőri munka gazdag, expresszív színeket használ, a szexualitás megjelenítése érzékeny, a film nem tárgyiasítja a női testet. Az aktus törlesztés vagy szimbólum, bizalmi gesztus vagy az idősíkok és értékek közti kapocs. A film legerősebb képkockája az utolsó: életadás és exhumálás, tágabb értelmezésben születés és halál keretébe foglalja a történetet.
A történelmi-politikai tanulság megrázó és vitathatatlan. A zárásként választott Eduardo Galeano idézet („Akárhogy próbálják elnémítani, az emberek történelme nem hallgat el”) egyértelmű állásfoglalás. Amíg a temetetlen múlt élő sebként húzódik végig egyén és közösség életén, és a begyógyítására semmiféle támogatás nem érkezik, nem lehet és nem is szabad továbblépni.
Az elvarratlan szálak és kihasználatlan lehetőségek ellenére a film erőteljes egészet alkot. Szembeszáll a sztereotípiával, hogy az anya csak az apával együtt értelmezhető fogalom, destigmatizálja az egyedülálló anyaságot. Almodóvar mesterien mutatja be újabb és újabb perspektívákon keresztül az autonóm női létezést, és egyértelművé teszi, hogy ez az ikonikus rendezői hang még jó sokáig nem hallgat el. Mert szemérmetlenül emberi nézőpontokra égető szükség van, ma talán jobban, mint bármikor.
