A családon belüli konfliktusok nem mindig tarthatók zárt ajtók mögött, a titkok kitudódnak, a sérelmek elburjánzanak, és ezáltal más kapcsolatok is válságba kerül(het)nek. S ugyan megrendítő az esetleges változás, mégis ritkán múlik rajta egy univerzum sorsa. Pláne több univerzumé. Kritika a Minden, mindenhol, mindenkor című filmről.
Multiverzumfilmek a filmek univerzumában
A multiverzumokról szőtt elméletek szórakoztató műfajokban való megjelenése nem ritka manapság: ezt a fogalmat manapság leginkább a Marvel-filmekhez köthetjük, az idén bemutatott Doctor Strange az őrület multiverzumában már a címében is tartalmazza.
A párhuzamos univerzumok tematizálása persze nem újkeletű dolog: gondoljunk csak a szimulákrumvilágot működtető Mátrixra, az idősíkok közötti kommunikáció lehetőségével is kecsegtető Csillagok közöttre, a Csillagkapu vagy a Star Trek epizódjaira, vagy alapvetően a Bosszúállók-sorozatra, amely többféle aspektusból is körüljárja a témát. A Doctor Strange legújabb filmje pedig mintegy táncra hívja a filmeseket a versengésre, mintha azt üzenné: ezt próbáljátok utánam!
Nos, ez hamarabb megtörtént, mint gondoltuk volna. Vagy a véletlenek furcsa játékának köszönhetően, vagy a kozmosz direkt, meg nem fejtett jelentésének hála a Minden, mindenhol, mindenkor című alkotás nemcsak hogy ezzel a problémával foglalkozik, hanem túl is szárnyalja minden elképzelésünket.
A Daniels művészpáros (Daniel Kwan és Daniel Scheinert) több mint tíz éve foglalkozik és alkalmazza a multiverzumok koncepcióját alkotásaiban. A rendeződuó nevéhez számos videoklip és rövidfilm mellett a 2016-os Az ember, aki mindent tudott című nagyjátékfilm kötődik – ez utóbbi erősen tabudöntögető és abszurd jellege jellemzi a Minden, mindenhol, mindenkor világát is.
Mikrovilágok világrendítő jelentősége
Azt hiszem, amennyire általános és talán kissé sémaszerűen semmitmondó a cím, annyira átfogónak és pontosnak vélhető: ez a film tényleg mindent magába foglal, annak ellenére, hogy a sztori redukálható egy „szimpla” anya-lánya konfliktusra. Evelyn (Michelle Yeoh) a férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan) egy mosodát működtetnek Amerikában. Lányuk, Joy (Stephanie Hsu) kapcsolata nem felhőtlen az első generációs bevándorló szüleivel, legfőképpen édesanyjával.
Evelyn ugyanis nem képes kimutatni az érzelmeit – nemcsak a lánya, hanem a férje irányába sem. Joyt látványosan rosszul érinti anyja látszólagos érzéketlensége, Waymond pedig a passzív tűrés határán egyensúlyozva úgy dönt, válni akar (abban reménykedve, hogy ezzel a lépéssel felhívja felesége figyelmét arra, hogy több figyelmet, törődést és explicit érzelemkinyilvánítást kellene a családon belüli kapcsolataiba invesztálnia).
Nagy klisé, de minden bonyodalom az adóhivatalban kezdődik. A liftben Waymond viselkedése hirtelen megváltozik: közli Evelynnel, hogy ő egy másik (az Alfa) univerzumból érkezett Waymond, és arra kéri a nőt, segítsen megakadályozni a világegyetem pusztulását. Abszurd, ugye? Pár perccel később azonban bebizonyosodik, hogy a multiverzum tényleg létezik, Evelyn pedig tehetségtelensége révén rettentő sok potenciált rejt magában – a párhuzamos univerzumokban lehetséges az átjárás annak érdekében, hogy az ottani alteregónk képességeit „letölthessük” és felhasználhassuk (értjük már a kapcsolatot a Mátrixszal?).
S miért pont Evelyn kerül a világmegmentő sci-fi-akcióhősnő szerepébe? A válasz egyszerű: az „Alfaverzumban” lévő alteregója kísérletezett a lányán, Joyon, akinek az elméje meghasadt, és megállíthatatlanul kóborol az univerzumok között, mindent magába szippantva. Evelyn és Joy között a kapcsolat tehát mindegyik univerzumban problematikus, az alfaverzumbeli alakmások kapcsolatának extremizálódása okozza, ha úgy vesszük, a kettejük mikrokozmoszának (ezáltal tulajdonképpen az egész világnak és minden univerzumnak) pusztulását – elvégre nem szoktuk az egyszem lányunkat kísérleti nyúlként használni és feláldozni a tudomány oltárán (legalábbis egy normális világban).
Evelynnek rá kell jönnie, hogy a világon minden megvan neki, csak fel kell ismernie és szavakba öntenie. Nem határolhatjuk el magunkat a minket körülvevő világtól, mert úgy nemcsak mi, hanem a világunk – és annak résztvevői – is sérülnek.
Multi: minden komponens letapogatása
A multiverzum szó tökéletesen lefedi az egész filmet, amely minden téren ötvözi, kombinálja, kijátssza és újrakomponálja a lehetőségeket. Amennyire komoly hangvételt üt meg egy-egy jelenetben a film, olyan hihetetlenül groteszk és nevetséges a másik percben. Az anya-lánya kapcsolat egyre sötétebb és megoldhatatlannak látszó végkifejletéhez közeledve úrrá lesz rajtunk a torokfojtogató sírás, hogy aztán egy pillanat múlva hangosan és hitetlenül felröhögjünk, mikor egy olyan univerzumba csöppenünk, ahol a két hős szó szerint kővé változik, és a két mozdulatlan kő néma, feliratozott párbeszédét kövessük végig.
Ám nemcsak a komplex narratíva, hanem a technikai kivitelezés is olyan ötletgazdag és lenyűgöző, hogy az letaglózza a nézőt. A vágások bravúrosak, egy apró fejbiccentéssel újabb univerzumba kerülünk, illetve a gyorsmontázsoknak hála olyan szekvenciáknak és epizódoknak vagyunk szemtanúi, amelyek újfajta nézői befogadást kínálnak fel. A látványorgia, a pazar jelmezek, díszletek és párhuzamos világok számítógépes megformálása pedig nem írja felül a narratívát, hanem tökéletesen kiegészíti azt.
A Son Lux által komponált elektronikus-experimentális zene pedig nemcsak remekül megtámogatja a filmet, eltalálva annak érzelmes, mégis akció- és fantáziadús hangulatát, hanem önmagában is hallgatható, különleges zenei univerzumba röpítve hallgatóját. Olyan ritka és örömteli a zene és a mozgókép ezen találkozása, mint amikor felpróbálunk egy cipőt, és úgy érezzük, nemcsak tökéletesen passzol a lábunkra, de mintha egyenesen ráöntötték volna.
A Minden, mindenkor, mindenhol minden eleme csúcsra járatott, ezáltal maga az összbenyomás olyan intenzív élményt eredményez, amely komplexitása révén nemcsak az agyunkat és a szellemünket veszi igénybe, hanem testileg-lelkileg megmozgat és megrendít bennünket. Nem túlzok azzal, hogy az első megtekintéskor a Puskin mozi nézői a székbe tapadtak: egyszerre nevettünk fel a film közben, utána pedig zombi módjára, mintegy katatón, más idegállapotba kerülve sorjáztunk ki a moziteremből, s szó nem hagyta el a szánkat, csupán szipogás és orrfújás törte meg a csendet. A Minden, mindenkor, mindenhol olyan érzelmi hullámvasút, amelyet nem lehet kihagyni, s egyszer mindenkinek fel kell ülnie rá – bárhol, bármikor.
