Lőrincz Nándor és Nagy Bálintelsőfilmes rendezőkként olyan profizmussal és érzékenységgel nyúlnak egy erősen aktuális, megrendítő történethez, amely a megszokottól eltérő perspektívát kínál a nézőnek. Kritika a Legjobb tudomásom szerint című filmről. 

Témák és perspektívák

„Nem beszéltem róla, mert nehéz róla beszélni” – valahogy én is így voltam ezzel a filmmel, amikor a mozi után a baráti társaságban erre terelődött a szó. Mert nem könnyű a téma, ráadásul a film úgy alakítja a cselekményt, hogy újra- és újraírjuk saját (elő)ítéleteinket, pellengérre állítva objektívnek vélt, más szempontból viszont (nem véletlenül) elfogult álláspontunkat.

Dénes (Bodolai Balázs) és Nóra (Hámori Gabriella) házasok, akik éveken át tartó várakozás után végre örökbefogadó szülővé válhatnak. A jó hírt megünneplik a barátaikkal, ám az elválás után mégis parázs vita alakul ki a házaspár között a hazafelé tartó úton. Nóra leszáll a buszról, és későn, sírva ér haza. Csak másnap tudja elmondani a férjének, hogy megerőszakolták. Dénes unszolására elmennek a rendőrségre feljelentést tenni, ám az eljárás nem megy olyan zökkenőmentesen, mint azt kezdetben hitték: minél több részletről száll fel a homály, Dénes (s vele együtt a néző) annál bizonytalanabbá válik Nóra szavainak igazságtartalmát illetően. 

Legjobb tudomásom szerint
Hámori Gabriella és Bodolai Balázs a filmben. Forrsá: Port.hu

Miután Nóra leszáll a buszról, csak akkor jelenik meg a cím. Innentől Dénes a feleségétől kapott töredékinformációkból próbálja rekonstruálni a történteket, akárcsak Nóra, aki – az őt ért trauma hatására – csak homályosan, felszínesen emlékszik az ominózus estére. És hiába ismétli egyre hitetlenebbül és dühösen a legfontosabb dolgot, láthatóan mindenki a részletekre, a körülményekre kíváncsi.

A film ügyesen játszik a cselekménnyel, a nézői befogadástechnikával. A veszekedés után végig Dénest követjük, az ő szűrőjén keresztül látunk rá a nőre. A bántalmazást tematizáló filmeknél a bevett eljárás általában az, hogy a bántalmazott perspektívájából szemléljük a történéseket, automatikusan legitimálva az erőszak tényét. Dénesen keresztül a Legjobb tudomásom szerint azonban közvetetten viszonyul a témához. Ez a film természetesen nem azt üzeni, hogy az áldozatok vallomásainak ne adjunk hitelt – a másfél órán át tartó bizonytalanság egy szempillantás alatt szertefoszlik, mikor a helyszínen talált kamera felvételét megtekintjük. Ahogy a #Metoo-mozgalmat némileg árnyaló, az állítólagos elkövetővel szimpatizáló The Morning Show című sorozat első évadának záróepizódjában, úgy itt is a történet végén a film határozottan kiáll az áldozatok (szavahihetősége) mellett.

Forgatókönyvírói bravúrok

Bámulatos elszántság mutatkozik Lőrincz Nándorban és Nagy Bálintban, akik elsőfilmes rendezőkként egy ennyire drasztikus történetet választottak, amely az aktualitáson túl egy örökérvényű témakört boncolgat. A forgatókönyv kivitelezése sem mindennapos: a film egyszerre két olyan tematikát működtet, amelyek önállóan is kimeríthetetlen anyaggal rendelkeznek, ezen felül nem kevés szociális érzékenységet igényelnek. Az örökbefogadás és a nemi erőszak témája párhuzamosan fut egymás mellett, illetve számos esetben összemosódnak, vagy éppen egymás ellenpontjaiként tételeződnek. 

Legjobb tudomásom szerint
Jelenet a filmből. Forrás: Port.hu

Az örökbefogadási procedúra keretezi a történetet: a házaspár kezdeti izgatottsága éles kontrasztban áll a film végi változatukkal, amikor a történtek terhének súlya mellett az egymásba vetett feltétlen bizalom elvesztése is nyomja a lelküket. Izgalmas, ahogy a gyerektémával hozakodnak elő minden alkalommal, mikor a kapcsolatuk kisiklani látszik. Nóra nem meri (és nem is feltétlenül tudja) elmondani Dénesnek, pontosan mi történt azon az ominózus estén, ezért azzal hárítja a férj közeledését, hogy a babára szeretne koncentrálni. Dénes pedig, mivel nem bízik Nórában, azzal a kritikával bünteti, hogy neje nem áll készen az anyaságra. Pedig voltaképpen Dénes az, aki tart a szülővé válástól, s az ezzel kapcsolatos frusztrációit vetíti Nórára, látva annak labilis viselkedését. Mindenesetre sokatmondó csavar a narratívában, hogy Dénes éppen a gyerekszobában – a közös, egyetértést és harmonikus kapcsolatot feltételező jövő kapujában – „árulja el” Nórát.

Arról, hogy a házaspár kapcsolata az erőszak előtt is diszfunkcionális volt-e, nincs tudomásunk, hiszen a film jórészt az ezutáni történéseket dolgozza fel. Az azonban bizonyos, hogy az elhallgatások, a ki nem mondott gondolatok folyamatosan ott vannak a tudat felszínén. A film ezt különböző eszközökkel érzékelteti: egyrészt olyan dialógusok hangzanak el, amelyek arra utalnak, hogy a házaspárnak már korábban is problémáik voltak / lehettek: „Sajnos együtt nem működünk, ez meg lett állapítva.” Másrészt indirekt utalásokat is felfedezhetünk: nem működik a rendőrségen a forgóajtó, az örökbefogadás intézésénél a dokumentumok aláírása során nem fog a toll, egymástól különböző fantomképet írtak körül ugyanarról a személyről, és Dénes telefonja sem funkcionál jól: ez egyfelől jelzi, hogy kettejük között nem működik jól a kommunikáció, másfelől azt, hogy Dénes nem képes hallatni a hangját.

Tartópillérek

A Legjobb tudomásom szerint intenzitása nemcsak a tudatosan felépített forgatókönyvnek, hanem az erős alakításoknak is köszönhető. A mellékszereplők is igazi egyéniségek, akik valódivá, „életízűvé” konstruálják a házaspár körüli világot. Gáspár Tibor hitelesen alakítja a gyakorlott empátiával rendelkező Szirtes hadnagyot, aki a minimális (és egyébként elvárt) erőfeszítések után az első kétséges pontnál lezárja az ügyet. Menszátor Héresz Attila által az elkövető nemcsak arcot, hanem hangot is kap. Amint nem az „elkövető” bélyeggel ellátott alakkal, hanem egy emberrel van dolgunk, aki látszólag ugyanolyan problémákkal küzd, mint mi magunk, sokkal komplikáltabbá válik az ítélkezés. Megemlítendő Máhr Ágnes, aki az örökbefogadó alapítvány és a házaspár között közvetít, és az eljárás során szinte családtaggá válik; Fenyő Iván, aki jól hozza a tipikusan nagydumás, de segítőkész havert, és Borbély Alexandra, aki remekel a távolságtartó, munkáját hatékonyan és gyorsan végző pszichológusnő cameoszerepében.

A film két tartópillére azonban vitathatatlanul a főszereplő férj-feleség páros. A Dénest alakító Bodolai Balázs a szerephez hűen bizonytalan a vásznon, megtestesítve a nézői döntésképtelenséget. Egyfajta közvetítő szerep az övé: Nóra és a hatóság, Nóra és az erőszaktevő, Nóra és az örökbefogadó alapítvány között, illetve a történet és a közönség között. Mindez egyrészt gördülékenyebbé teszi a befogadást, másrészt megteremti azt a sajátos szituációt és hangulatot, amelyben egyik fél szavait sem tudjuk teljes mértékben igazolni; ezáltal nem feltétlenül tudunk minden kétséget eloszlatva, igazságunk teljes bizonyosságával kiállni Nóra mellett, bárhogyan is szeretnénk. Ezt vehetjük a történet narratív szintjén áldozathibáztatásnak – látva a rendőrség, Dénes szüleinek és lassan magának Dénesnek is a hozzáállását. Ám úgy vélem, ez a film egy mélyebb önvizsgálatot  kíván, amely a fanyar és bizonytalanságot fenntartó filmvég után is sokáig gondolkodtatásra késztet.

Hámori Gabriella ugyan valamennyivel kevesebb időt tölt a vásznon, mint Bodolai, viszont nagy intenzitású játékával minden esetben magára vonja a néző tekintetét. Minden gesztusa és hanglejtése pontos és indokolt, az arcán egy-egy pillanatra átcikázó félelem, undor, kétségbeesés és harag által pedig olyan élethűen elevenedik meg előttünk a traumát feldolgozni képtelen nő, amellyel az egyik legmegrendítőbb és egyben legerősebb alakítást kapjuk, amit magyar filmen mostanában láttunk. Nem túlzás talán azt állítani, hogy Hámori alakítását világviszonylatban is kevesen tudnák megközelíteni.

A Legjobb tudomásom szerint az elmúlt évek egyik legintenzívebb magyar filmélménye. Elsőfilmes rendezőktől figyelemreméltó ez az ambíció mind a történetmesélés, mind a filmkészítés tekintetében, és sikerült olyan magasra rakni a lécet, amelyet nem lesz könnyű megugraniuk legközelebb. Főleg akkor, ha az is a színészi játékra épül majd; Hámori Gabriella rendkívüli alakításának nem lesz könnyű a nyomába érni.

Kiemelt kép: Port.hu