2018-ban indult útjára a Chilling Adventures of Sabrina a Netflixen, és a 2019 április 5-én érkező második évadra nagy feladat vár! (A cikk kis mennyiségben spoilereket tartalmaz, olvasása saját felelősségre.)
Aki képben van a Sabrina, a tiniboszorkány című sorozattal (1996-2003), annak az ismert és szeretett karakterek mellett is idegennek hathat a sorozat. A Netflix adaptációja az Archie Comics által kiadott képregénysorozat alapján dolgozik: sötétebb hangot megütve, mint az ezredfordulós sitcom.
Sabrina Spellman (Kiernan Shipka) döntés előtt áll: Halloween estéjén betölti a tizenhatot, és a hagyományok szerint be kell írnia nevét a Sátán könyvébe. A fiatal lány azonban meghasonlik önmagával. Félig boszorkány, félig halandó, így számára nem csak egy protokoll dolog aláírni a fenevad könyvét, hanem egy nehéz választás: a boszorkány családja, vagy a halandó barátai. A „kettős élete” következtében más az értékrendje, mint az Éj egyházának (boszorkányok gyülekezete), ez pedig megnehezíti a döntéshozatalt, és rengeteg kérdés merül fel Sabrinában, legyen az az elhunyt szüleivel vagy az Éj egyházába vetett hitével kapcsolatos. Ezek a kérdések és a környezetében sajátosnak számító ítélőképessége pedig bonyodalmat bonyodalomra halmoz.
A sorozat dramaturgiailag nagyon ügyes libikókákat alkalmaz – sokszor azt hinnénk, hogy valaki végre megkap valamit az igenis kijáró boldogságból, majd csak nézünk a mézesmadzag után. Ebből néha származik kiábrándulás-érzet, viszont rendkívül élvezhető tud lenni. Pláne, hogy nincs kőbe vésve, hogy mikor vált irányt a pozitív és negatív események közötti hinta. Ez a kiszámíthatatlanság hozzáad az izgalomhoz, amit már maga a képi világ is felkelt a nézőben. Akik tisztában vannak az eredeti képregénnyel, esetleg láttak már feldolgozást belőle, azoknak feltűnő és kellemetlen lehet Salem, a macska jelentőségének hiánya. Az, hogy nem beszél, az egy dolog, viszont familiárishoz képest kevés jelenése van. Ez pedig szimplán elkeserítő. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Egyszer-kétszer ott van, amikor nagyon kell, de ez összességében kevés. Akármennyire szeretjük a macskát, felmerül egy „oké, hogy van, de minek?” érzés.
A készítők azzal, hogy nem akartak egyszerre túl sokat, becsülendő és jó döntést hoztak. Nem akar túlságosan eredettörténet jellegű lenni a sztori és egyáltalán nem száraz. Nincsenek feleslegesen hosszú regélések, ami pedig egy ilyen koncepcióban simán benne lehetne – de szép megoldásokkal, részleteiben tárják fel a történetet. Ha valami kiderül, az nyilván felvet további kérdéseket, de előfordul, hogy csak később kapunk rá választ. Ez pedig egy remek lépés forgatókönyv szempontjából, mert olyan információk kerülnek a felszínre, ami miatt tudni akarjuk, hogy mi fog történni.
Ha valakinek nehezen bírja a gyomra a vér látványát, az előre készüljön. A sorozat hajlik a sötétebb oldal felé, és nem ódzkodik a rituálék, varázsigék, kegyetlenségek explicitebb bemutatásától – megjelenik még a kannibalizmus is. Érdekfeszítő jelenetek, esztétikailag szemet vonzó képek és minden, ami felébreszti a boszorkány-feelinget.
Az intró egy grafikai megoldásokból álló képsorozat, érdekes átvezetésekkel. A színek kontrasztjával és a rajzolási stílussal, valamint az aláfestő zenével kombinálva megadja azt a kicsit sötét, hátborzongató alaphangot, ami átvonul a sorozat egészén. Az évad elején a készítők előszeretettel alkalmaztak homályosabb képeket, ami valahol meglepően jól sült el, máshol elvette egy-egy jelenet élét. Talán pont a hatás kiszámíthatatlansága az, ami miatt észrevehetően csökkentek, és majdhogynem el is tűntek az ilyen vizuális megoldások. A látványvilág kreatív, nagyon reálisnak hat és fortélyosan vannak elrejtve az apró utalások. A soundtrack még egy lapáttal tesz arra a kupacra, ami olyan érdekessé teszi ezt a sorozatot.
A színészeken látszik, hogy odaadóak a karakterekkel szemben, és ők maguk is érdeklődéssel és nyitottsággal fordulnak a történet felé. Hilda és Zelda néni (Lucy Davis és Miranda Otto) dinamikája a „jó zsaru-rossz zsaru” kontrasztban fantasztikus. Ambrose (Chance Perdomo) mint a laza, nyugodt unokatestvér jól megállja a helyét, de amikor azt kívánja meg a helyzet, hogy komoly legyen, vagy éppen nagyon feszült, akkor is hiteles tud maradni. A többi karakter is összetett és jól megformált, legyen szó Sabrina legjobb barátairól (Jaz Sinclair, Lanchlar Watson), vagy a Furcsa nővérekről (Tati Gabrielle, Adeline Rudolph, Abigail F. Cowen).
Ki kell emelnem Madame Satant mint karaktert és az őt játszó Michelle Gomezt – az ő neve ismerős lehet több más sorozatból, például a Ki vagy, Doki?-ból is. Itt sem okoz csalódást.
Harvey Kinkle (Ross Lynch) romantikus szálként jól megállja a helyét, de a saját története sincs elhanyagolva. A színésznek pedig sikerült kitörnie a régi, disneys évei miatt kialakult skatulyából.
Kiernan Shipka mint Sabrina Spellman pedig szinte mindent visz. Első ránézésre egy aranyos, törékeny kislány a szomszédból, akinek néha vaj van a füle mögött, mert nagyon szeretett volna elérni valamit. Megértő, kiáll másokért és felvetődnek benne kérdések, amiktől saját magunk is elgondolkodunk egy kis önreflexiót eredményezve. De mindettől eltekintve, amikor kést tart valaki nyakához, olyan jól meg tudja teremteni az egészet, hogy elhiszem, tényleg megöli azt az embert, és ha az útjába állok, akkor nekem is annyi. Hidegvérrel és minden lelkiismeret-furdalás nélkül, amitől még egy kicsit a hideg is kiráz. És ez valami elképesztő.
Az évadzáró és az ünnepi különkiadás pedig messze nem varrta el az összes szálat, ezzel közel tökéletes alapot szolgáltatva egy új évadnak. A Netflix pedig azt nyilatkozta, hogy a második évadban Sabrina felfedezi a személyiségének sötétebb oldalát, ami magában is sokat ígér. Ha többet megtudunk a boszorkányakadémiáról, vagy hogy az antagonistának mégis mik a szándékai, akkor tényleg egy feszült, várakozással teli évadnak nézünk elébe.
A visszaszámlálás pörög, már csak pár nap van hátra. Varázsigés könyveket, bájitalokat előkészíteni, és hajrá!
Kiemelt kép: digitalspy.com
