A Bolsoj Színház az oroszok legnagyobb büszkesége. Az orosz politikusok, művészek, átlagpolgárok számára az a hely, amelyről elragadtatással mesélnek, ha a saját országuk kerül szóba. Büszkeséggel tölti el őket a tudat, hogy a Bolsoj és ők egy nemzet szülöttei. Biztosítékot éreznek arra, hogy az oroszágukat ennek a nemzeti kincsnek köszönhetően a kifinomultság, az elegancia, a minőség és a magas művészet megtestesítőjeként éljék meg.
De mi történik akkor, ha a tökéletesség egyszer csak szertefoszlik azzal, hogy az istenített Bolsojból botrányok kezdenek kiszivárogni? És nem csupán kisebb-nagyobb intrikák, személyeskedések, összezördülések és ellenségeskedések – hanem a táncvilágnak az egyik, ha nem a legnagyobb botránya. Központban az óriási port kavaró Filin-Dmitricsenko esettel mutatták be az HBO dokumentumfilmjét, a Botrány a Bolsojbant.
A film elénk tárja a Bolsojt körüllengő áhítatot, azt a csodálatot és varázslatot, amit a nézők számára (kívülről) jelent, akik a Bolsoj balett-táncosaira isteneikként tekintenek. Emellé azonban kíméletlenül megkapjuk azt is (sőt, főként azt), hogy a kulisszák mögül kiszűrődő botrányok mennyire megváltoztatták mindenki hozzáállását az intézmény és annak szereplői iránt. Szergej Filin, a Bolsoj táncosa bevallotta, hogy miután 2013-ban igazgató lett, az első naptól fogva akadtak ellenségei. Olyannyira, hogy hónapokon keresztül fenyegető üzenetekkel bombázták, míg ennek „tetőpontjaként” január 17-én, éjjel 11 körül otthona előtt megtámadták, és savat öntöttek az arcába.
A teljes Bolsoj Színházat sokként érte a történés. A támadás időpontjában éppen fellépés zajlott. A táncosok egy része itt tudta meg, mi történt, és sokkban kellett végigtáncolniuk az estét, úgy téve, mintha mi sem történt volna. A színház dolgozóihoz más-más módon jutott el az információ, de a tragikus hangulat mindenkire és mindenre kiterjedt. A filmben elhangzik: a Bolsoj tükrözi, ami az országban történik, és az ország tükrözi, ami a Bolsojban történik. A filmben szereplő nyilatkozatokban a megszólalók értetlenek és végtelenül megdöbbentek az eset kapcsán. Ahogy mondják, érezték a hónapok óta fennálló feszültséget, de nem hitték volna, hogy közülük bárki is képes lenne ilyen embertelenül aljas bűnt elkövetni. Az ugyanis, hogy a tettes a társulatból való, nem volt kérdéses: a Bolsoj abban az időszakban veszélyes volt, akár egy darázsfészek.
Szergej Filin bőre nagyon megroncsolódott, a látásáért pedig hónapokig küzdöttek az orvosok. A kihallgatások azonnal megkezdődtek. A balerinák továbbra is ledöbbenve válaszoltak a kérdésekre. Sokan közülük magukba zárkóztak ebben az időszakban; szégyellte magát az egész Bolsoj a történtek miatt. Azonban az élet nem állhatott le, a fellépések és a nézők lenyűgözése továbbra is kötelező maradt. Muszáj volt minden belső nehézség ellenére a színpadra varázsolni a töretlen tökéletesség illúzióját.
A tettes rövid úton megkerült: Pavel Dmitricsenko, akit vélhetően bosszúszomja hajtotta: folyton gonosz karakterek alakítását osztották rá, a barátnője nem kapta meg a főszerepet a Hattyúk tavában, mindezek tetejében régi vágya volt, hogy balettigazgató legyen, amiért „szinte bármit megtenne”. Két férfit bérelt fel a savas támadás végrehajtására, akiket szintén letartóztattak. Dmitricsenko hat év börtönbüntetést kapott.
Ami a történetet tovább bonyolítja, hogy a táncosok két táborra szakadtak: volt, aki Filin mellé állt, és bármilyen hihetetlen, volt, aki Dmitricsenko pártját fogta. Sokan, főleg a színház fiatalabb táncosai kételkedtek abban, hogy egyáltalán tényleg bűnös-e a vádlott – annak ellenére, hogy bevallotta tettét, és még a bírósági tárgyaláson is egyértelműen kisütött a szavaiból Filin iránti ellenszenve és gyűlölete; így például arról is beszélt, hogy Filin csak olyanokkal vette körül magát, akik támogatták, illetve magánéleti szempontok, személyes döntések útján választotta ki a táncosokat főszerepekre – mondta ezt olyasvalakire, aki soha nem tette szólótáncossá a saját feleségét.
Filin visszatérését is megmutatja film, szintén kegyetlenül őszintén. Az egykori balettigazgató hónapokkal a baleset utáni felbukkanását ugyanis nem követték üdvrivalgások és bajtársias, meghatódott összemosolygások: az idő elteltével a Filin iránti szeretet és tisztelet átalakult a Bolsoj tagjaiban, és valami nagyon ijesztővé, számomra meglepővé alakult át: elkezdtek tartani tőle. Ilyen körülmények között pedig be kellett látnia a volt igazgatónak, hogy visszatérési kísérlete hiba volt, a posztjáról pedig kénytelen volt lemondania. Filin sérülései a legjobb orvosok kezelése alatt eddigre nagy mértékben javultak, ahogyan a látásáért is a legképzettebb német orvosok küzdöttek. Ami pedig Filin erős jellemét illeti: mindvégig táncoshoz méltó módon, óriási belső tartással és fegyelemmel viselte a tragédiát. Az eset kapcsán készült interjúk egyikében sem volt jele önsajnálatnak vagy fejvesztettségnek. Dmitricsenkóról a film végén így nyilatkozott: „ez az utolsó interjú, amelyben róla beszélek: aki ilyet tesz, az nem érdemli meg, hogy embernek nevezzük. Ez egy olyan cím, amelyet ki kell érdemelni.”
A film dokumentumfilm ugyan, és hitelességét megőrzi az interjúrészletekkel, a személyes beszámolókkal és visszaemlékezésekkel, sok vonásában mégis játékfilmes: így például a képi és zenei világában (amelyek különösen fontos szerepet kapnak), a kameramozgásban, a feszültségfokozó jellegzetességeiben… Így azokban is nyomot hagy, akik nem rajonganak a komolyabb hangvételű, igaz történet alapján készült dokumentarista filmekért. Krimiként vagy drámaként is megállja a helyét, amely helyenként megható, kiábrándító, elkeserítő, legnagyobb sokkja azonban mégis az, hogy mindez megtörténhet a valóságban – és meg is történt.
