A 2022-es év egyik utolsó meglepetését, az Isten útjai kifürkészhetetlenek (Los renglones torcidos de Dios) című spanyol thrillert december elején mutatta be a Netflix. A történet egy pszichiátriára bejelentkező nyomozónő útját követi végig, aki egy öngyilkosság körülményeit deríti fel.
Szerző: Székács-Boros Rebeka
Természetesen első olvasásra sokunknak eszébe juthat a kérdés: milyen csavart tud nyújtani egy pszichiátrián játszódó bűnügyi film azon kívül, hogy valójában a nyomozó maga is páciens? Ezzel alighanem a Viharsziget című filmben már találkoztunk.
A film Spanyolországban, nagyjából végig egy elmegyógyintézet falain belült játszódik. Miután egy páciens öngyilkosságot követ el, megismerjük Alice Gould nyomozót (Bárbara Lennie), akit az öngyilkos fiú apja bíz meg a tragédia körülményeinek felderítésével. Alice önként vonul be az elmegyógyintézetbe, ahol kivételes intelligenciával megáldott paranoiás betegnek tetteti magát. Itt megismerkedik néhány pácienssel: Ignacióval (Pablo Derqui), aki maga is tudja, hogy beteg (vízfóbiája van), Romulusszal és Remusszal (Samuel Soler), akik az intézet falai közt születtek, egy perverz törpével (Luis Sacristán) és egy visszataszító, mogorva óriással (Francisco Javier Pastor). A főhős az orvosokkal és az ápolókkal is gyakran érintkezik, és minden alkalommal megpróbálja bebizonyítani nekik – köztük az igazgatónak, Samuel Alvar doktornak (Eduard Fernández) –, hogy nem igazi páciens, ám a doktort ez nem hatja meg, és kezelésnek veti alá Alice-t.
Ahogy azonban haladunk előre az időben, főszereplőnk egyre inkább tűnik valóban paranoiásnak és téveszmésnek, mígnem nagyjából a film háromnegyedénél válaszúthoz érkezik a néző: Alice-nek higgyen, aki megrögzötten állítja, hogy az öngyilkos fiú édesapja küldte őt az elmegyógyintézetbe, és valójában egészséges, vagy az intézet igazgatójának, Alvar doktornak, aki mindenáron kitart amellett, hogy a nő paranoiás, ráadásul meg akarta mérgezni a férjét (David Selvas)? Annyit tudunk, hogy Alice igazán nyomoz, és az orvosai nem könnyítik meg a dolgát, de akkor miért gyanakodunk rá minden egyes beszélgetése után, amit az igazgatóval folytat?
Való igaz, hogy a két és fél órás film alatt nagyjából tizenöt percenként kapjuk az újabb csavarokat, amik egészében megváltoztatják a gondolkodásunkat a főszereplőről. Míg a Viharsziget esetében a fordulatok mind a végső csattanó felé mutatnak, az Isten útjai kifürkészhetetlenek felénél megjelennek teljesen céltalan jelenetek, a törekvések arra, hogy a film más legyen, mint ami eredetileg. Például, amikor Alice nem működik együtt az orvosokkal, és feldühödik, egy gyors elektrosokk-terápia után a „kalitkába” viszik, ami egy börtönszerű hely a rossz magaviseletet tanúsító páciensek számára. Itt a nyomozónő tévképzeteiben a hasadt elméjű betegek zombiként kalimpálnak a rácsok mögül, és az egész film tíz percen keresztül egy közepesen gagyi horrorrá változik, majd, mintha mi sem történt volna, Alice felébred, és folytatódik a nyomozás.
Ezek után nem meglepő, hogy a mozi olyan fordulattal zárul, ami ránk bízza a történet befejezését. Igaz, szeretjük azokat a filmeket, amik hagyják a nézőt gondolkodni, de úgy gondolom, lehetett volna sokkal egyértelműbb a lezárás, hogy aztán ne úgy keljek föl a kanapéról, hogy „most akkor mi is történt?!”. Két és fél órán keresztül vártam arra, hogy kiderüljön, Alice valószínűleg mégis beteg, de a film végi csavar számomra nem támasztotta alá teljesen ezt a tényt, így hiányérzettel kapcsoltam ki a tévét.
Hogy ne csak negatívumokat említsek, azt muszáj az ötletes megoldások közé sorolnom, hogy a jeleneteket nem mindig időrendben látjuk, így összekeveredik két gyilkossági ügy is. Habár nem számít újdonságnak a lineáris szerkezet megbontása, mégis össze tudott zavarni, amikor kiderült, hogy a film eleje valójában a vége, és a gyakran emlegetett öngyilkosság részletei valójában a film végi gyilkossághoz kapcsolódnak.
A két főszereplő, Samuel Alvar doktor és Alice Gould harca lehetővé teszi, hogy a film nézése közben többször is szemléletet váltsunk – ez pedig azért (is) valósulhat meg, mert mindkét karakterhez megfelelő színészeket választottak. Bárbara Lennie egyszerre alakít titokzatos és kívánatos feleséget, hitelesen rögeszmés nyomozót, akinek isszuk a szavait, és képes valami olyanná válni, amiből a film végén szép lassan kiábrándulunk: egy megrögzött hazudozóvá, aki becsapja a bizalmasait, majd csapzottan, viharverten őrül bele a nyomozásba. Samuel Alvar szerepére Eduard Fernández azért bizonyult kitűnő választásnak, mert képes egy kezdetben ellenszenves és közönyös, később egyre szavahihetőbb karaktert alakítani anékül, hogy bármilyen erős érzelmet elárulna a mimikája vagy a testtartása. Csupán Alice adja meg Alvar karakterének a gonosz színezetet.
Az Isten útjai kifürkészhetetlenek közepesen jó thriller, ami időnként nem igazán tudja, horror legyen, vagy éppen krimi, de a kettő együtt biztosan nem valósul meg. Emellett néha olyan dramaturgiai hibákba ütközünk, amelyek az átgondolatlanság érzését kelthetik bennünk (például Ignaciónak, aki betegesen retteg a víztől, felhólyagosodik a bőre, mikor vízzel érintkezik – zuhanyozni például hogyan szokott, ha ő az egyik legtisztább és legjobban öltözött páciens?). A karakterek jelleme alaposan kidolgozott, mindenkinek van legalább egy rövid háttérsztorija. Az ellentmondásoktól eltekintve egyszer nézhető film ez, ami arra jó, hogy miközben kicsit borzongunk, átmozgassa az agytekervényeinket is.
