Kerekesszékben ülve, egyedül kiköltözni Spanyolországba? Naná! – Interjú Ivanova Danielával

Kardos Laura 2019. Júl. 3. 0 9

Ivanova Daniela nemrég úgy döntött, hogy 30 éves korában belevág valami olyanba, amibe eddig soha, és mások talán nem is mernének: kerekesszék ide vagy oda, ő bizony Spanyolországba megy és ott fog élni. Ennek már fél éve. Daniela négy hónapot töltött az akadálymentesítésben élen járó Alicante városában, ahol megtapasztalhatta, milyen egyedül, de szabadon élni egy idegen városban. 

Mióta élsz kerekesszékben? Mikor sikerült elfogadnod, hogy ezen nem tudsz változtatni?

Egy genetikai betegséggel születtem, amelyet köznyelven „üvegcsontúságnak” hívnak. Könnyebben törik a csontom az átlagnál. Nem igazán kellett elfogadnom, mert nekem ez mindig is úgymond „természetes” volt. 8 évesen kaptam meg az első kerekesszékemet és nagyon élveztem, hogy végre nem babakocsiban tologatnak, hanem önállóan közlekedhetem. Inkább azzal volt nehéz megbarátkoznom, hogy alacsonyabb vagyok, illetve hogy a körülöttem élők éreztetik velem, hogy idegen számukra az én helyzetem. Én összességében jól érzem magam a bőrömben, persze a külsőmmel én sem vagyok maximálisan elégedett, mint a legtöbb ember, de törekszem a legjobbra. 

Mi akartál lenni kiskorodban?

Az, amivé végül felnőttként váltam: író és énekesnő. Utóbbi még inkább hobbi, de azért az életem része, aminek nagyon örülök. A harmadik álmom pedig az utazás volt, amit szintén sikerül(t) többé-kevésbé megvalósítanom.

Mikor és miért kezdted el az életedet blog, illetve vlog formájában megosztani a nagyvilággal?

Az újságírást már 15 éves korom óta „művelem”, naplót pedig 8 éves korom óta írok. Blogolni és vlogolni néhány éve kezdtem csak el. Megtetszett ennek a műfajnak a szabadsága. Még a legrugalmasabb újságírói munkában is egy picit meg van kötve az ember keze, de a blogban és a vlogban az szerepelhet, amit én szeretnék, bármiféle kötöttség nélkül. Ezt imádom benne, ugyanakkor hatalmas felelősség is, mert nekem kell eldöntenem, hogy mi fér bele a tartalomba és mi nem. 

Honnan jött az ötlet, hogy a spanyolországi Alicante nevű városban élj pár hónapot?

Életem nagy álma volt, hogy egyszer Spanyolországban élhessek. Nem tudtam pontosan, hogy hol és mennyi ideig, csak annyi volt a vágyam, hogy ne turistaként, hanem helyiként kóstolhassak bele a spanyol kultúrába. Alicantéval már régóta szemeztem, mert láttam, hogy gyönyörű és élhető város, mindemellett pedig nem annyira felkapott, mint például Barcelona. Miután rájöttem, hogy akadálymentes is, már nem volt kérdés, hogy odamenjek élni. 

Miért nem vettél visszafele repülőjegyet?

Mert nem tudtam még, hogy meddig leszek kint. Az ismeretlenbe mentem, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, de pozitívan álltam hozzá, és úgy voltam vele, hogy ahol mosolygós spanyol emberek, pálmafák és tenger van, ott nagy baj nem lehet. Első körben csak egy hónapra foglaltam szállást, de ez végül kibővült négy hónapra. 

Hogyan fogadta ezt a merész ötletet a családod?

Teljes mértékben támogattak, sőt, kevésbé aggódtak, mint én. Nekem már nem ez volt az első nagy utazásom, 20 évesen hasonlóképpen vágtam neki Dániának, ahol fél évet töltöttem, csak ott egy szervezett csapattal mentem. De ebből kiindulva szerintem tudták, hogy meg tudom csinálni, én mégis picit bizonytalan voltam magammal szemben. Ám nekik is hála, végül csak nekiindultam. Jól esett, hogy ennyire bíztak bennem.

Említetted, hogy azért is Alicantéra esett a választásod, mert kellőképpen akadálymentesített. Mit tapasztaltál, ez valóban így van?

Teljes mértékig. Magam is meglepődtem, hogy mennyire szabadon élhettem ott. A négy hónap alatt alig láttam olyan boltot, ami ne lett volna akadálymentesítve. A padkák lekerekítettek, a közlekedési eszközök egytől egyig alacsonypadlósak, és még a legszegényebb lakótelepek házai előtt is van rámpa. Számomra ez elképesztő volt!

Korábban többször is jártál már Spanyolországban, most azonban lehetőséged nyílt igazán belekóstolni a spanyolok mindennapjaiba. Volt részed kulturális sokkban? Mi volt a legszokatlanabb az életformájukat illetően?

Volt, természetesen. Amikor kint voltam, akkor még annyira nem éreztem a kulturális különbséget, mert az ember hamar beleszokik a jóba. Ott például állandóan szól a zene: az utcán énekelnek, táncolnak az emberek, a buszon dudorászik a sofőr, a villamoson gitározik egy utas. Ezt egyszerűen imádtam! Később rám is átragadt ez az igazi ráérős, derűs mediterrán mentalitás, így én is egyre mosolygósabbá, vidámabbá váltam. Persze a kezdeti eufória után ott is elérkeztek a szürke hétköznapok, ahogy az a kulturális sokk fázisait illetően lenni szokott, de az ottani hétköznapok igazából nem is voltak olyan szürkék. Inkább hazaérkezve volt nehéz, amikor tapasztalnom kellett, hogy itt mindenki rohan, búskomor és nem igazán mosolyognak rám vissza az emberek. Nehéz visszaszokni, de igyekszem a kint felvett jó szokásaimat itthon is kamatoztatni, és mosolyogni az emberekre az utcán akkor is, ha nem kapok érte viszonzást. 

Volt olyan szituáció, amikor arra gondoltál, hogy bár bele se vágtál volna ebbe a kalandba?

Volt egy-két magányos pillanat, amikor kívülállónak éreztem magam, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy belevágtam. 

Mennyire sikerült megtalálnod önmagad a kint töltött idő során?

Rengeteget változtam, építettem magam. Önmagamra még nem leltem rá, továbbra is keresem az utam, de már kezd körvonalazódni bennem, hogy merre indulnék. Kint türelmesebbé váltam magammal és másokkal szemben is. Szerettem, hogy a magam ura lehetek, volt bőven előnye annak is, hogy jóformán csak magamra számíthattam. Persze voltak kint új barátok, kedves ismerősök, akik miatt biztonságban érezhettem magam, de javarészt egyedül oldottam meg a dolgokat. A sikerélmények magabiztosabbá, a kudarcélmények pedig erősebbé tettek. Megtanultam normálisan angolul, és a spanyolom is fejlődött. Olyan belső utazás volt ez, ami életem legmeghatározóbb élménye marad, amíg csak élek. 

Hogy viselted a távollétet a családodtól?

Hiányoztak nagyon. Viszont előtte én már Pesten éltem 10 évig, amíg ők Dabason, így volt, hogy 1-2 hónapig sajnos nem találkoztunk. Persze itt azért nagyobb volt a távolság és hosszabb az időtartam, emiatt nagyon is vártam a hazajövetelt. 

Kérlek, mesélj a legemlékezetesebb kint szerzett élményeidről!

Rengeteg volt, hirtelen nem is tudom, hogy melyiket emeljem ki. Például számomra a tenger látványa újra és újra csodaszámba ment, mert egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy én most egy tengerparti városban élek és a hét minden napján láthatom ezt a gyönyörű kékséget, ha épp úgy szeretném. Imádtam az utcán sétálni, a fiúk utánam fütyültek, rám dudáltak az autóból és mosolyogtak, integettek. Sok helyre egyedül mentem, de mindig beszédbe tudtam elegyedni valakivel. Ami pedig örök élmény marad számomra, hogy többször is felléphettem egy spanyol bárban, ami egyszerűen csodálatos volt!

Miket tanultál meg az elmúlt négy hónap alatt?

Legfőképp azt, hogy képes vagyok magam megteremteni a saját boldogságomat és egyáltalán nem kell másoktól függenem sem fizikailag, sem érzelmileg. 

Hiányzik a spanyol élet?

Nagyon!

Ezzel a négy hónappal kihúzhattál egy tételt a bakancslistádról. Mi maradt még rajta?

Még több utazás, nagy vágyam például, hogy élhessek egy kicsit Görögországban, Franciaországban és Olaszországban is. 

Ha újra kezdhetnéd az utad, mit csinálnál másképp?

Picit hamarabb kezdenék el hinni magamban és teljesen félreraknám a félelmeimet.

Mit tanácsolnál azoknak, akik félnek belevágni egyedül egy ilyen nagy utazásba?

Hogy ne engedjék, hogy a bizonytalanságuk eltántorítsa őket a legnagyobb vágyaiktól. Meg persze azt is, hogy ne várjanak a sült galambra: tegyenek magukért, az álmaikért, mert elképesztő érzés lesz később konstatálni, hogy végül megcsinálták!

Képek: Ivanova Daniela

Tags: interjú, Ivanova Daniela, kalad, kerekesszék, közélet, mozgáskorlátozott, portré, riport, spanyolország, utazás Categories: PORTRÉ
Related Posts