A felnövés jól ismert kérdéseit tárgyalja az Iskola a pult mentén című film, a végeredmény azonban most is csak a tisztes középszer.
Szerző: Solymos Kristóf
George Clooney rendezésében már sokféle művet láthattunk, a politikai drámától kezdve a vígjátékon át és bűnügyi filmen keresztül ezúttal megérkeztünk az Iskola a pult mentén (The Tender Bar) című, valós eseményeken alapuló filmjéhez, amely január 7-én debütált a magyar nézőközönség előtt. A rendező megítélése igen megosztó a kritikusok és a nézők között is, annak ellenére, hogy filmjeinek többsége középszerű. Ezúttal J.R. Moehringer memoárját láthatjuk tőle a mozivásznon, ám úgy tűnik, a színvonal továbbra sem változott.
A történet főszereplője J.R. – vagy másik, utált nevén Junior – (Daniel Ranieri/Tye Sheridan) hányattatott gyermekkorának újabb fejezetéhez érkezik el a film elején. Édesanyjával (Lily Rabe) kénytelen beköltözni a labilis anyagi helyzetű nagyapjához, aki évek óta jóformán az egész famíliát a házában látja vendégül. J.R. azonban édesanyja egyetlen reménysége, hiszen a fiú igen jó képességű, érdeklődő és jól teljesít az iskolában. Egy valami hiányzik belőle, mégpedig az a valami, amit mindenki ismer, akinek van pozitív apafigura az életében. J.R. apja (Max Martini) ezzel szemben a fiú érzelmi és a szó szoros értelmében is vett „otthontalan gyermekkorának” egyik fő oka. Az alkoholista, abuzív, minden támogatást mellőző karakter pedig mindaz, aminek J.R. laza és népszerű nagybátyja, a bártulajdonos Charlie (Ben Affleck) kontrasztot állít.
Ez a szembenállás és a főszereplő felnőtté válása áll a film középpontjában. Alapvetően egy univerzális drámáról beszélünk. J.R. kamaszkori útkereséséről, ami sokszor vakvágányra viszi, morális vízválasztók elé állítja, és komoly megpróbáltatások elé veti. Ennek a hitelességén, és a karakterek közti kapcsolatok működőképességén áll vagy bukik ennek a filmnek a sorsa. Persze szép a kor, ahova kalauzol minket a mozi, ismerősök a zenék, a helyek, ízlésesen nosztalgikus a látványvilág, de valójában nem erre vagyunk kíváncsiak.
Fontos leszögezni, hogy ez az alkotás az amerikai popkulturális utalások megértése nélkül túl sok ideig toporog egy helyben az átlag magyar néző számára. Nem beszélve a szinkronról, ami a bár vendégeinek laza stílusát máris nagy részben elveszejti. A felnövés dinamikája eleinte jól ritmizált, és a két kontrasztot szolgáló szereplő is működik, a baj főleg azzal van, hogy a negatív karakterről több szó esik, mint hogy effektíve látnánk, tapasztalnánk a hibás karakterjegyeit.
Az ilyesfajta, elbeszélő általi bemutatás is többnyire elkapkodott, didaktikus és az ezekre adott reakciók sem hatnak valósnak. A karakterek túlmisztifikáják a helyzetet, amitől egyébként láthatóan egészséges mértékben távol tudják tartani magukat, így a dráma sem tud olyan kiélezetten operálni. Tét nélkül folyik több szál is, például a teljesen lezáratlan szerelmi sztori, amit csak úgy abbahagytak a készítők a film háromnegyedénél.
A filozofikus tartalom és a magasztos, szimbolikus párbeszédek sincsenek elvarrva és kontextusba helyezve, pedig a film marketingje főleg erre a lírai tanmesés jellegre apellált. A főszereplő a Rossz versekre emlékeztető generációs szembesítése pedig hiába egy jó eszköz, itt szintén elhamarkodott és mellőz mindenféle többlettartalmat. Ritkán mondom ezt, de ennél a filmnél még belefért volna fél-háromnegyed óra játékidő, mert így a végkifejlet, a felnövés tetőpontja sem tud epikusan hatni az egyébként jó tanulságának ellenére sem.
A címben említett pultmenti iskola egy olyan hely, amitől sajnos többet vártunk, mint hogy csak a kötelező mértékben kontextualizálja a főszereplő karakterfejlődését. Elmaradnak a katartikus, a művészetet, emberi létezést elemző párbeszédek. Így pedig ez a film sajnos mindössze megint egy tét nélküli középszerű, egyszer megnézhető, könnyen felejthető alkotásként tud csak Clooney hasonló filmográfiájának részévé válni.
