Joaquin Phoenix egy reményvesztett férfit játszik legújabb filmjében, aki számára meghatározó lesz az unokaöccsével töltött rövid időszak. Kritika a C’mon C’mon – az élet megy tovább című alkotásról.
Szerző: Solymos Kristóf
A C’mon C’mon – az élet megy tovább című film az elmúlt időszak egyik leginkább várt alkotása volt. Ám ennek oka nem a rendező személye vagy egy kimagasló, újszerű történet mögött keresendő, hanem sokkal inkább Joaquin Phoenix – a Jokerből és a A nőből jól ismert, Oscar-díjas színész személyének tulajdonítható. A Joker után Phoenix popkulturális jelentősége rakétaként lőtt ki. Kultikus színésszé vált a gátlástalan pszichopata gengszter megformálásának köszönhetően, így a publikum jelentős része érthető módon már régóta tűkön ült, hogy újra láthassa a mozivásznon.
Várakozásuk nem is volt alaptalan, hiszen ezúttal egy mélynek ígérkező, filozofikus dráma főszerepében láthattuk, ez a műfaj pedig kétségtelenül halmozottan alkalmas arra, hogy megcsillogtassa Phoenix kvalitásait. Mike Mills (Kezdők, Huszadik századi nők) legújabb rendezése hangulatát és monokróm látványát tekintve pedig telibe találta a színész által megszólítható közönség ízlését. De milyen a film maga?
A történet szerint Johnny (Joaquin Phoenix) egy reményvesztett, magányos rádiós, aki rég nem látott nővérének (Gaby Hoffmann) gyermekére (Woody Norman) kell, hogy vigyázzon beláthatatlan ideig, amíg annak édesanyja megpróbál súlyosan lelki beteg férjén segíteni. Johnny azonban nem épp az apaszerepre termett figura, ugyanis amennyire látszólag egyben van az élete, annyira rejlenek sötét komplexusok és egy egzisztenciális krízis a mélyben.
Ebben a 109 percben valójában egy olyan embert láthatunk egy kisgyermeket az életre nevelni, aki maga sem nőtt fel, és fogalma sincs arról, mi értelme van bárminek, amit gondol, vagy épp tesz. Közben folyamatosan konfliktusba kerül a gyermekkel és annak anyjával is, ami mögött rég mélyre temetett családi konfliktusok rejlenek, amit valójában senki sem akar fenntartani, de a kommunikációs készségek teljes hiányában (és a filmes dramaturgia jól ismerten ezt elő nem segítő mivoltával kiegészülve) ezek mégis hangsúlyos szerephez juthatnak.
A film központi konfliktusa azonban mégis a gyermek és a nagybácsi között zajlik. Lírai minőségben vitatják meg a múlt és a jövő kapcsolatát, a remény eszményét, és nyílnak meg szépen lassan egymás felé a traumáikról és szenvedésük okairól is.
A karakterábrázolás és a figurák közti kontraszt jól működik, a gyermeki naivitás tiszta, őszinte és lényeglátó erkölcse kerül szembe a nihilista, sztoikus felnőtt gyengeséggel. Kölcsönösen tanítják egymást az életről, és közben, ha rettenetesen megkésve is, de megindul Johnny felnövéstörténete. Újraértékeli életét egy távolabbi és elvontabb perspektívából, megtanulja értékelni környezetét, kapcsolatait, és számot vet korábbi döntéseivel kapcsolatban is.
Ez a film mondanivalójának központi gondolata. Leszámítva a járulékos és várható nehézségeket – minthogy a gyermekszínészek ilyen komplex szerepekre csak a legritkább esetben alkalmasak, sajnos itt sem – a film összeáll egy egésszé, és megfogalmaz érvényes gondolatokat a mentálhigiénéről, erkölcsről és traumakezelésről.
A tálalás már kevésbé ízléses: a fényképezés nagyon ritkán több csak szimpla fényvisszaverésnél, a vágás sokszor lassú, máskor pedig indokolatlanul hektikusan elfedi azt, amit épp látni szeretnénk. A Detroit – Los Angeles – New York szembenállás teljesen irreleváns, mehetnének bármilyen városba, ugyanúgy érvényes lenne az üzenet, az utazáson, a komfortzóna elhagyásán van a hangsúly. A film mégis többször mintha túl nagy jelentőséget tulajdonítana ezeknek a városoknak, valószínűleg amerikai nézőkkel való összekacsintásokért elveszejtve értékes perceket a műből. A mozi keretes szerkezetét biztosító, gyermekekkel készült interjúk viszont színt visznek a fekete-fehér filmbe. Mills rendezése dokumentarista jelleggel mutat be sarkosan eltérő sorsokat, jellemeket és történeteket, az interjú motívum többszöri előkerülése pedig használ a filmnek és jó ritmusérzékkel bontja fejezetekre az eseménysorozatot.
A C’mon C’mon nehezen fogyasztható, lassú, melankolikus és absztrakt alkotás. Akit foglalkoztatnak az emberi lélek mélyén található ellentmondások és krízisek, az élvezni fogja, és rengeteget gondolkodhat majd a film által felvetett kérdéseken, ellenkező esetben viszont hosszútávon csak egy középszerű művészfilmként fog emlékezni Mills munkájára.
