Mindenki tudta, hogy mire számíthatunk, a látszat pedig néha nem csal.
Hiszek benne, hogy a reflexió minden formájának, legyen az egy álnéven írt értékelés a Molyon, vagy tizenötezer karakteres esszé az Alföldben, fontos illemszabálya, hogy ami feltűnően rossz, azt nem elegáns csak úgy rugdosni. Pár év lelkesedés után majdnem mindenki eleget hallotta már, hogy nincs irodalmi érték az Alkonyatban, és ma már legfeljebb csak azért háborgunk egyet azon, hogy a 365 nap tényleg csak a szexről szól, hogy elüssük az időnket a reggeli kávé mellett.
A kétezer-tízes évek gúnykritika-láza után a világban felragyogott a szivárvány, én legalábbis a saját ismeretségi körömben azt tapasztalom, hogy egyre kevésbé van kereslet arra, hogy valamiről csak negatívat mondjanak, még akkor is, ha az adott termékről tényleg csak azt lehet. Személy szerint azoknak az egyre ritkuló táborát erősítem, akik még nem unták meg, hogy gúnyban tocsogva bántsanak mindent, amit a szórakoztatóipar kiad magából és esetleg nem a Sátántangó. Az Így jártam apátokkal viszont még így is annyira az öv alá esik, hogy elgondolkodtam: nem pont olyan lenne megmondani erről a sorozatról, hogy rossz lett, mint megírni a kétszázadik kritikát arról, hogy nem lett jó az új 365 nap? Van egyáltalán közlésértéke ennek?
Erről a sorozatról mindenki tudta, hogy rossz lesz. Az első Így jártam apátokkal-projekt, ami még nem a How I Met Your Father, hanem a How I Met Your Dad címre hallgatott, egy évvel a meganépszerű anyasorozat híres/hírhedt fináléja után került volna bemutatásra, de a leforgatott pilot-epizód annyira gyenge lett, hogy a híresen profitorientált, remake-ekben és spin-offokban tengődő amerikai stúdióvilág egy emberként emelte fel a két kezét, és jelentette ki, hogy kell valahol lennie egy határnak, aminek az átlépése visszafordíthatatlan züllést hozna magával, és bizony most értünk el ide. Greta Gerwig, aki az első spin-off főszereplőjét alakította volna, azóta már világhírű író, rendező és színésznő, akit talán egy felsőbb erő mentett meg egy sokkal dicstelenebb sorstól.
És akkor, hat évvel később, amikor a világ már régen boldogan elfogadta, hogy soha többet nem fog szitkomot látni arról, hogy valaki megismeri az embert, akivel gyereket vállal, a Hulu felélesztette az Így jártam apátokkalt.
Amíg az eredeti sorozatban Ted, egy férfi főszereplő mesélte el a történetét, itt női főszereplőt kapunk, akinek a fiatal énjét Hillary Duff, a kicsit idősebbet pedig Kim Cattrall alakítja. Rettenetes casting. Mindkettőjüket hamar felismeri a néző, és egy percig sem hihető el róluk, hogy egy átlagos nőt játszanak különböző korokban. És máris beúszik valami, ami szerintem elválasztja a jó spin-offot a rossz testvérsorozattól, és amiben az Így jártam apátokkal többszörösen elhasal; olyan, mintha a kreatív csapat nem gondolta volna át, hogy az alapul szolgáló sorozat mitől működhetett, ehelyett görcsösen arra igyekeztek fókuszálni, hogy más döntéseket hozzanak.
Az Így jártam anyátokkal két kulcsszerepét például teljesen ismeretlen színészekre bízták. A Tedet alakító Josh Radnor és a Robint alakító Cobie Smulders csak epizódszerepekben bukkantak fel azelőtt a képernyőn, igaz, Ted nagy szerelmének szerepére először az akkor lényegesen híresebb Jennifer Love Hewittot szerették volna leszerződtetni, amiről később a sorozat készítői is azt nyilatkozták, hogy szerencsés véletlen, hogy végül nem így alakult. Voltak húzónevek is a színészi gárdában, őket azonban az első évadokban inkább karizmatikus mellékszereplőként használták. Hasonló elveket követett a Jóbarátok castingja is, amit sokan az Így jártam anyátokkal elődjeként tartanak számon (főleg Magyarországon, ahol a Seinfeld híján ezzel robbant be a baráti társaságos szitkom műfaja a köztudatba, és a mai napig egymás „másolatainak” értelmezik ezeket a sorozatokat önálló szubzsánerek felismerése helyett).
Önmagában egy eltérő megfontolású casting még nem biztos, hogy problémát jelent, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a sorozatfogyasztási szokások az elmúlt évtizedben drasztikusan megváltoztak. A streaming-szolgáltatók színre lépésének nagy vesztesei lettek a komfort szitkomok, amiknek szerves részét képezték a töltelék epizódok, a lazább történetvezetés, vagy akár a heti rendszeresség és ezzel együtt a tévénézők napi/heti rutinjába való beépülés, ami a streaming-sorozatok gyártási-forgalmazási modelljébe egyáltalán nem simul bele. Vannak ugyan nagyon jó vígjátéksorozatok, mint például a Mindy Kaling nevével jegyzett Én még sosem…, a klasszikus, többkamerás szitkom műfaja viszont elsikkadt, és a nézői igényeket többnyire a régebbi, tévécsatornákon sugárzott vígjátéksorozatok újranézése elégíti ki, amikkel a legtöbben valószínűleg nem a korábban említett platformokon találkoztak először.
Érthető tehát, hogy ebben a megváltozott légkörben a Hulu nem szeretett volna kockáztatni, viszont azzal, hogy két ismerős nevet is castingoltak ugyanarra a szerepre, már az Így jártam apátokkal első perceiben megszűnik a sorozat világába való belefeledkezés élménye, főleg, hogy a két színésznő se külsőre, se karakterre nem hasonlít. Az Így jártam anyátokkal is két állandó színészt használt Ted karakterének megformálására, a jövőbeli Tednek azonban végig csak a hangját hallottuk, ami eredeti nyelven Bob Sagethez, egy ismert komikushoz és tévés személyiséghez tartozott. Ezzel a megoldással nem okozott gondot a két színész manírjainak összehangolása, miközben Ted jelenbeli és jövőbeli énje éles ellentétbe került egymással.
Az Így jártam anyátokkal narrátorának néha bölcs, néha pátoszba hajló kommentárjai egyszerre árnyalták Ted karakterét és teremtettek narratív feszültséget azáltal, hogy misztikumot vontak az idősebb főszereplő köré. Ez a narrációs forma nagyobb történetmesélési szabadságot is jelentett, hiszen a nézői percepcióba belefért, hogy a fizikai valójában sosem jelenlévő, jövőbeli Ted kitörjön az egyszerű mesélő szerepéből, és mindentudó narrátorrá váljon, aki a nézőt is bevonja a mesélés folyamatába. Ennek az egyik formája volt például, amikor a nézőnek „saját” rejtélyeket adott az olyan eseményekre tett homályos célzásokkal, amikkel a gyerekek minden bizonnyal tisztában voltak, míg a másik esetben a befogadó a gyerekekkel szemben érezhette magát cinkosnak, hiszen sokszor nem volt egyértelmű, hogy a képernyőn látott élményeket a főhős milyen részletességgel és mennyire szubjektíven mesélte el.
Az új szériában viszont az első percben elveszik ez a dinamika, ami nem jelentene problémát, ha lenne tudatos alternatíva a helyettesítésére. Ebben a felállásban Kim Catrall a sztorizgató édesanya, vagyis az első perctől kezdve látjuk a főszereplő karaktert idősebb formájában, és a gyerek az, akinek csupán a hangját hallhatjuk. Akár működőképes stratégia is lenne, hogy a néző úgy vonódhasson be a történetbe, mintha a saját édesanyja mesélne neki, Catrall karakteréből viszont hiányzik az ehhez szükséges sebezhetőség, ahogyan maga a történet is száraz.
Az is teljesen érthetetlen, hogy miért nem tartották meg az Így jártam anyátokkal jellegzetes vágási és történetmesélési stílusát. A mai napig készülnek olyan többkamerás szitkomok, amik nem néznek ki jobban a Seinfeldnél, az Így jártam anyátokkal viszont sosem ezt a vonalat képviselte. Az átlagos szitkomepizódban nagyjából 10–15 jelenet van, ezzel szemben egy Így jártam anyátokkal-epizód több mint ötven jelenetből állt, és rendszeresek voltak a flashbackek és a vizuális viccek, amik nagyban hozzájárultak a sorozat népszerűségéhez, sőt a narrációt is hitelessé tették. Az Így jártam apátokkal újra a klasszikus szitkom-sémát veszi elő. Ez egy olyan kreatív döntés volt, amire nem tudtam racionális magyarázatot találni, hiszen általában a régi sorozat flashback-jeihez sem volt szükség új helyszínre, így az anyagiak nem indokolják.
Remekül működött viszont az első rész végén behozott csavar. A korábbi történetben az egész első epizód alatt úgy tűnik, hogy Ted a címbéli anyával randizik, mígnem az utolsó percekben kiderül, hogy a gyerekek által is ismert Robin néniről van szó, és az anyjukkal csak sokkal később találkozik majd. Ezzel szemben az Így jártam apátokkalban Sophie az első epizódban találkozott a gyerekei apjával, de ez legalább öt lehetséges férfit jelent, és nem mondja el, hogy a megismert karakterek közül kicsoda lesz az.
Jó karakterekkel, izgalmas történetvezetéssel és a narrátor megfelelő használatával ez a felállás a lehetőségek kifogyhatatlan tárházát hozta volna magával, és akár valódi, saját hangot is kaphatott volna a sorozat az Így jártam anyátokkal pörgősebb, önreflexívebb átgondolásaként, azonban a készítők mintha szándékosan igyekeztek volna minden ponton szabotálni az összes felmerülő lehetőséget. A bemutatott férfiak közül ketten az egész első évadban komoly kapcsolatban vannak, egyikük ráadásul Sophie legjobb barátnőjével, további kettő pedig langyos kívülállóként szerepel a történetben.
Az egyetlen valódi lehetőség Jesse, Sophie zenetanár barátja, aki egy visszautasított lánykérés óta nem hisz a szerelemben. Minden részben kapunk legalább egy utalást arra, hogy ő lenne Sophie megfelelő párja, ettől pedig természetesen nem marad semmilyen valós feszültség a szálukban. Az első évad legvégén Jesse volt barátnőjének felbukkanásának kellett volna konfliktust jelentenie, de a készítők itt se mertek valós különbségeket ábrázolni, tulajdonképpen minden probléma egy félreértésből fakadt. Ráadásul, hogy minden tisztázódjon, felbukkan az eredeti sorozat egyik karaktere, Robin is, hogy elmagyarázza, hogy Sophie jogos felháborodása felesleges, hiszen Jesse egy jó srác, akit meg kell becsülni.
Az Így jártam apátokkalnak az eredeti sorozat nemcsak a jól, hanem a rosszul működő motívumait is lehetősége lett volna átgondolni, és talán minden más hibánál frusztrálóbb, hogy ezen a fronton sem látszik semmilyen tudatosság. Az anyasorozatot tíz-tizenöt évvel ezelőtt is érte kritika a nőket tárgyiasító hangvétele miatt, ami gyakran nemcsak a nőcsábász Barney, de a főszereplő, örök romantikus Ted viselkedésében is manifesztálódott. Ugyan Ted baráti társaságának csak két női tagja volt, elég eltölteni két percet bármelyik Így jártam anyátokkal-jelenet YouTube-kommentszekciójában vagy a sorozat Reddit-fórumán, hogy egyértelmű legyen: ők, a lányok a sorozat legnépszerűtlenebb karakterei. Lily, a művészi ambíciókkal rendelkező óvónő az első évadban magára hagyja a csupaszív vőlegényét, Marshallt, majd pedig, miután újra egymásra találnak, hét évig semmi mást nem csinál a sorozatban, mint hogy üres tanácsokat ad és manipulálja a többi karaktert.
Robin, a karrierista riporter sokkal kalandosabb utat jár be. Az első évadban elutasítja Ted közeledését, aztán mégis összejön vele, hogy a második évad után szakítsanak. Ezután Robin, Ted és Barney között kialakult egy szerelmi háromszög, amit ember legyen a talpán, aki képes volt követni, és különösen Robin karakterének szemszögéből volt ez végig értelmezhetetlen. Például a negyedik évadban Barney végig érzéseket táplál iránta, amit a szezon végéig Robint leszámítva az egész csapat megtud, annak azonban sosem látni jelét, hogy Robin viszonozná ezeket az érzéseket, végül mégis kiderül, hogy így volt.
A sorozat későbbi évadaiban is visszatérő minta, hogy Robin az epekedés tárgya, aki mindig úgy viszonozza a férfi karakterek érzéseit, ahogyan éppen a fejlődési ívük megköveteli. A záróévad egyik epizódja például kifejezetten arról szólt, hogy ha Ted lépett volna a megfelelő időben, akkor ő jöhetett volna össze Robinnal Barney helyett, ami már csak azért is furcsa volt, mert kronologikusan Ted pár hónappal azelőtt kapott világos visszautasítást tőle. A narratíva, hogy a „nem”-et nem kell komolyan venni, Ted és Robin kapcsolati dinamikájának egyik örök problematikája volt, amit gyakran azzal igazoltak, hogy valamelyik másik karakter szájába adták, hogy Ted egy „jó ember” és egy „romantikus”, akinek „nem szabad feladnia”. Az Így jártam apátokkal záróepizódjában Robin hasonlóan beszél Jesse-ről, annak ellenére, hogy pontosan tudja, Sophie az előbb látta a volt barátnőjével csókolózni. Lehetett volna attól is különleges a spin-off, hogy erős női karaktereket alkot, akiknek konzekvens, saját akaratuk van, ehelyett viszont Sophie is sodródik, és az ő szerelmi szála is inkább arról szól, hogy melyik férfi fogja morálisan megérdemelni ahelyett, hogy aktív közreműködője lenne az életének.
A hattagú csapatról a tíz rész alatt nem derül ki, hogy miért barátai egymásnak, és mintha az írói gárdának is csak ritkán jutna eszébe, hogy szitkomot írnak. Meglepődtem, hogy ez a stáb minimum tizenöt fős (legalábbis az IMDb szerint), hiszen nem csak jelenetek, hanem konkrét epizódok is akadnak, amiket mindössze egy viccre futtatnak ki. Az írók egyik legkomolyabb feladata az anyasorozat humorának újradefiniálása lett volna, nem is csak azért, mert némelyik tíz évvel ezelőtt is ízléstelen egysorost bátrabban kritizálnák az interneten, hanem azért is, mert enélkül a karakterek közti dinamika és a narrációs forma se működik.
Amíg az anyasorozat fő karakterei közül Carter Bays és Craig Thomas némelyiket magáról mintázta, és bevallottan felhasználták a saját és az ismeretségi körükben begyűjtött sztorikat az ötleteléshez, a spin-offot készítő Isaac Apataker és Elizabeth Berger részéről valószínűleg hiányzott ez a személyesség. Folyamatosan tetten érhető az ötlettelenség mind a karakterekkel, mind pedig a megcélzott korosztállyal kapcsolatban. Nem az az igazi probléma, hogy az Így jártam apátokkalban már komoly szerepet játszanak a társkereső vagy üzenetküldő alkalmazások is, hanem hogy ezeknek a dinamikájáról a készítőknek nincs újszerű mondanivalójuk, és csupán ennyivel nem lehet lerendezni a karaktereket körülvevő világot. Ahogyan az sem tekinthető karakterépítésnek, hogy az egyik karakternek annyi a személyisége, hogy ő egy brit arisztokrata, a másiknak pedig annyi, hogy most került a városba, és furcsán viselkedik.
Az Így jártam anyátokkal örökségének gyenge megragadására természetesen akadnak kísérletek; például, a fentebb már említett Jesse és legjobb barátja, Sid az eredeti sorozat egyik lakásában laknak, illetve a kultsorozatból ismert Kapitány és felesége, Becky is visszatérnek. Némileg ironikus, hogy az eredetiben ennek a két karakternek pont az volt a komikus faktora, hogy összesen egy, normális emberi kontextusban értelmezhetetlen tulajdonságuk volt, de az Így jártam apátokkal karakterei közé helyezve még mindig ők tűnnek a legemberibbnek.
Ez a spin-off szándékos nemtörődömségből sikerülhetett ennyire rosszul. Feltehetően a Hulu egy egyszerű, többkamerás komfort szitkomot szeretett volna, és egy testvérsorozat kisebb kockázatot jelentett, mint egy teljesen ismeretlen címet a nézők elé dobni. Viszont, ha már így alakult, könnyedén meg lehetett volna csinálni jól is, hiszen az eredeti sorozat felől nézve is volt korrigálni-való. Szélsőséges esetben pedig akár guilty pleasure is lehetett volna.
„Szerencsére” a Hulu berendelte a következő évadot is, ezúttal tíz helyett húsz epizóddal, így mindenképpen látni fogjuk még Sophiék kalandjait. Nekem az a tippem, hogy még több Így jártam anyátokkal-nosztalgiát, és az eddig felépített langyos románc még hosszabbra nyújtott verzióját fogjuk kapni. Ha valaki azonban szándékosan szörnyülködni akar, annak inkább a 365 nap új részét ajánlanám, sokkal rövidebb idő alatt végig lehet nézni, és legalább nem csak annyi a szexjelenet, hogy az egyik, jobb sorsra érdemes színész megpróbál viccesen reagálni egy távirányítású szexrobotra.
