Két igazán különleges résszel álltak elő decemberben és január végén az Eufória alkotói. Akik csak egyetlen részt is láttak az HBO egyik legsikeresebb sorozatából, tudják, hogy mennyire különleges és hiánypótló, fojtogatóan zseniális ez a nyolc részes „tinidráma”, ami nem is igazán a tiniknek szól, hanem a tinikről, és mindarról, amibe akarattal, vagy akaratukon kívül belesodródnak életük legérzékenyebb korszakában.
A két különkiadás megértéséhez feltétlenül vissza kell tekintenünk az őket megelőző, első évadot kitevő epizódokra, melyekben egy-egy szereplő lelki kálváriáját, és az addig vezető utat nézhetjük végig. Az Eufória némileg sarkított példákkal mutatja be a tinédzserek mentális problémáit, a testképzavart, a függőségeket, a bántalmazást, a saját identitásuk megtalálását vagy épp megértését.
22 évesen már némileg értetlenül tekintek vissza a 14-18 éves korom közötti időszakra és az akkori lelkiállapotomra, azt azonban kénytelen vagyok beismerni, hogy én is jártam abban a cipőben, amiben a széria szereplői, és ezzel valószínűleg mindenki így van, aki átvergődte magát a kritikus tinédzserévein. Amint helyreállnak az ember hormonjai, és rájön arra, hogy a világ nem pusztán azért létezik, hogy őt bántsa, többé már nem fog fel mindent olyan drasztikusan, eddig a pontig azonban hosszú és rögös út vezet, pláne, ha azt más körülmények is megnehezítik.
Az Eufória epizódjaiban minden szereplő egy bizonyos súlyos problémával küzd, melyek átitatják a mindennapokat, és miközben a néző elmélyed ezekben, a háttérben folyamatosan ott harcol a saját maga által kreált démonaival a drogfüggő Rue (Zendaya Coleman), aki az elvonóról visszatérve új barátra lel az iskolába érkező új diák, a transznemű Jules (Hunter Schafer) személyében.
Rue az édesapja hosszú betegsége, majd halála miatt sodródott ebbe az állapotába, kimászni belőle azonban csakis a saját konoksága miatt nem tud, Jules azonban már pusztán a megjelenése miatt is nehéz karakter, hiszen a társadalom legnagyobb része még mindig első látásra ítél, transzneműként létezni pedig nem könnyű, pláne nem középiskolában.
A két karakter között kibontakozó kapcsolat és annak elmélyedése tartja Rue-t többé-kevésbé a felszínen, ugyanakkor bármilyen konfliktus vagy nehézség esetén újra drogokhoz nyúl, és ezzel elképzelhetetlen nyomást gyakorol Julesra, akinek Rue mellett az egyetlen igaz barátja egy arctalan, interneten megismert fiú. A páros kisebb-nagyobb nehézségekből álló konfliktussorozata odáig fajul, hogy a tempójában és hangulatában a többi résztől igencsak eltérő évadzáró epizódban Jules vonatra szállva elhagyja a várost, Rue pedig a pályaudvaron állva úgy dönt, mégiscsak hazamegy a családjához.
Az Eufória különkiadásaként megjelent epizódok valahol ezt követően veszik fel a fonalat, hogy összekössék az első évadot és a pandémia miatt elhalasztott másodikat. A történet Halloween környéken marad abba, Rue-val pedig karácsony estéjén találkozunk újra, ahogy egy bisztró asztalánál ülve megpróbálja elhitetni a pártfogójává vált, korábban hasonló rossz úton járó Alival, hogy tiszta, nem drogozik újra.
Az epizód részben egy monodráma, melyben Ali csupán segíti a kérdéseivel a főszereplőt abban, hogy megossza a gondolatait, másrészt azonban az idősebb férfi karaktere egyfajta apaszerepet is betölt. Csak akkor szólal meg, amikor igazán szükséges, és nem üres mondatokkal dobálózik, hanem a tanácsainak valódi, mély, tapasztalatból származó jelentősége van. Ő maga is egy apa, aki hibát hibára halmozott, ezekből tanulva pedig egy epizód erejéig betölti azt a szerepet, ami a legfontosabb volt Rue életében, és amit nagyon korán elveszített. Számos dologra felnyitja a lány szemét, ezekből a tanácsokból és felismerésekből pedig ő maga is tanul.
Rue-hoz hasonlóan Jules is egy felnőtthöz fordult segítségért, ő azonban nem egy ismerőshöz, hanem szakemberhez, és valószínűleg nem saját akaratából. A második különkiadásban az ő szemén keresztül vizsgálhatjuk a Rue-val való kapcsolatát, és olyan információkat is megtudunk, amelyek az első évadban neki szentelt epizódban csak részben, vagy kisebb utalások által jelentek meg.
A pszichológusnő sokkal kisebb szerepet tölt be Jules esetében, mint Rue számára Ali, mivel ő csak ül, áthatóan méregeti Julest és megértően bólogat, de valószínűleg pont ez az, amire ennek a lánynak szüksége van. Míg Rue az édesapja hiányában Alihoz fordult atyai tanácsért és segítségért, Julesnak pusztán arra van szüksége, hogy kiönthesse a lelkét egy vadidegen embernek, aki a hivatásából adódóan nem ítélkezhet fölötte semmilyen módon, és nincs joga ahhoz sem, hogy bármilyen befolyást gyakoroljon rá.
Mindkét epizódban nagyon nehéz témákat feszegetnek, úgy mint bűntudat, gyász, megbocsátás, gyermekkori problémák. Az Eufória védjegyévé vált színek, hangulat és zene ugyanúgy megjelennek ezekben a részekben is, mint az első évadban, ahogy a test és a szexualitás leplezetlen ábrázolása is hangsúlyozásra kerül, főként Jules történetében.
Mindkét rész rengeteg tanulságot, valamint számos elejtett apró információt hordoz. A legnagyobb pozitív tulajdonságuk ezeknek az epizódoknak azonban az, hogy bár a fő cselekményszál egyetlen karaktere sem kér önszántából segítséget, a különkiadásokban Rue ezt megteszi, és Jules is fejet hajt az előtt, hogy pszichológushoz menjen.
Segítséget kérni nem szégyen, sőt, ez az igazi bátorság! Az a kérdés viszont még mindig ott lebeg a néző feje felett, hogy ez vajon valóság-e, és tényleg ehhez hasonló életet élnek a Z-generáció fiataljai, vagy csupán sarkított fikció-e az, amit az Eufória bemutat.
Részemről úgy vagyok vele, hogy valahol a kettő között.
Képek: TMDb
