Ingmar Bergman a modern filmművészet egyik legjelentősebb alakja. Munkásságát sokféleképpen értelmezték, ütköztek filmjeinek interpretációi és az életműből levont konklúziók. Maga a rendező sem tudott azonosulni egyes értelmezési kísérletekkel: „Feneketlen szakadék választ el magyarázóimtól” – szól a Bergman-idézet Győrffy Miklós könyvének nyitányaként. (Győrffy, 1976)
Különösen nagy a nézeteltérés Bergman témáit illetően. Konszenzus főként stílusában, az egzaktabban definiálható technikai vonások meghatározásában született, míg filmjeinek tartalma vitás maradt. Kovács András Bálint tisztázta a bergmani tematikát, felszabadította az életművet a filozófiai mélységek és világmagyarázatok erőltetett elemzéseitől. „Fel sem merült, hogy egy művészről beszélünk és nem egy filozófusról. (…) Ha Bergmant istenkereső egzisztencialista filozófusnak nézzük elsősorban, csak laposságokat találunk benne (…)” (Kovács, 2007) A szerző felvázolta Bergman történeteinek visszatérő elemeit és gondolatait, az önéletrajzi hatásokon át Isten és a szeretethiány kapcsolatáig, a párkapcsolati problémákig, a művész és közönsége közti szakadék gondolatáig.
Bergman témái között szintén problémásan elemzett, de állandóan visszatérő mozgatórugó a pszichológia. Természetesen ezt Kovács is belefoglalta a Bergmant elsősorban művészként, emberként megközelítő munkáiba. Fontos kiemelni az emberközpontú felfogást, mert egyesek a pszichológiai témát is hajlamosak voltak tudományos, pszichoanalitikus módszertani megközelítésből vizsgálni, ami igencsak eltávolítja a nézőt Bergman világától. A lélektani elemek ezekben a művekben elsősorban nem a pszichológia tudományának ismertetését, hanem az emberi kapcsolatok és érzelmek megértését szolgálják. Ennek szerves részét képezik a Kovács által is felvázolt mentális betegségek ábrázolásai, amik a karaktereket és viszonyrendszerüket árnyalják.
Ahogy Bergman mondta az American Film Institute hallgatóinak: „(…)nem tudok semmit az üzenetről, szimbólumról vagy bármi hasonlóról. Mindig meglep, mikor emberek erről kérdeznek. Én csupán kapcsolatba akarok lépni velük, elmesélni nekik egy történetet, együtt lenni, érezni az emberekkel. Ha ragaszkodok az üzenethez, minden félresikerül” (Shargel, 2007). Ezekkel a mondatokkal a rendező a nyomozó-elemző viselkedést elhagyó, bizonyos értelemben passzív, érzelmileg azonban nagyon is aktív befogadói attitűdhöz nyitja meg az utat. Így intimebb kapcsolat jöhet létre a történet, annak szereplői, illetve a néző lelkének mélységei között.
Ez nem az enigmatikus jegyek felszámolását jelenti, pusztán rávilágít a filmek kevésbé tárgyalt rétegére, új megvilágításba helyezve a pszichológia szerepét is. Nem csupán lelki problémák és mentális betegségek művészi ábrázolásáról vagy a terápia módszereinek feltárásáról van szó, hanem olyan lélektani tartalomról, melynek gyökerei a romantika irodalmának első nagy pszichológiai regényeihez nyúlnak vissza. A Persona és annak témáját megelőlegező Csend című filmekben egyaránt látjuk, ahogy egy kisfiú, Jörgen Lindström szerepében, Mihail Jurjevics Lermontov Korunk hőse című regényét olvassa. Az 1840-ben megjelent művet az orosz irodalom első nagy lélektani regényeként tartják számon. Témámat e képsorok jelentőségéhez vezetem vissza; párhuzamot vonok Lermontov és Bergman lélektani ábrázolásmódja között, arra keresve a választ, miként inspirálhatta a Korunk hőse Bergman művészetét.
Társadalmi görbetükrök, menekülő közönség
Regénye előszavában Lermontov kritizálja olvasóit, miután szembesült műve negatív fogadtatásával. Az utólag hozzáadott előszó nyitányként is egy lélektani problémát fogalmaz meg, előrevetíti a regény történetének lényeges aspektusát, az orosz társadalom szembesítését önmagával. Kérdést tesz fel az olvasónak: „(…) ha hinni tudnak minden tragikus és romantikus gonosztevő létezésének lehetőségében, miért nem hisznek Pecsorin valóságában? (…) ez a jellem, még ha kitalált is, miért nem lel önöknél kíméletet? Nem azért-e, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?” Majd fontos gondolat következik a művész szerepéről: „(…) szükség van a keserű orvosságra és a maró igazságra (…) Elég az is, hogy könyvem megmutatja a betegséget; hogy miképp kellene meggyógyítani – csak az Isten tudja.” (Lermontov, 1840)
A modern művészet visszatérő gondolata, hogy a társadalom is egy lélek, elnyomott problémákat, szorongást hordozva magában. Ezeket a művész felszínre hozza, emiatt közönsége elutasítja, távolságot akar tartani tőle, hogy fenntartsa a távolságot saját magától. Lermontov olyan problémákat ábrázolt, melyekkel az orosz ember nem akart szembesülni. A Persona nyitómontázsát követő Korunk hőse-kötet jelentését árnyalja, hogy ebben a montázsban Bergman saját addigi pályájára reflektál; a Börtön, a Farkasok órája és a Rítus című filmekben megjelenő problémák itt súlyos önreflexióba torkollnak, ahogy a szerző számot vet saját pályájának, szerepének alakulásával, melynek végpontján közönsége feláldozza őt. Ezt követi a kép a Korunk hősét olvasó kisfiúról. Lermontov előszavában ugyanazt a problémát írja le, amit Bergman életművének egy bizonyos szakaszában tematizált, és amire a Persona nyitányában is reflektált; a művész és közönsége közti szakadékot.
Lélektani tartalom és formai önreflexió
A Korunk hőse megjelenését megelőző évtizedekben az orosz irodalom elfordult a lírától, hogy a gondolatokra és fordulatos cselekményekre fókuszáló prózát részesítse előnyben. Puskin elbeszéléseiben saját írástechnikájára reflektálva hangsúlyozta, hogy szakít a formához nem passzoló lírai allűrökkel. Korabeli műveiben előfordulnak olyan sorok, mikor a szerző elmondja, hogy bocsájtkozhatna hosszas leírásokba, de mivel prózát ír, így inkább a cselekményre tereli a szót. „Ha csupán írói kedvtelésemnek hódolnék, feltétlenül részletesen leírnám a fiatalok találkozásait (…) az olvasók általában nem rajonganak az aprólékos leírásokért, éppen ezért rövid leszek (…)” (Puskin, 1831). Dacos feszesség volt ez, nem megvetése, de időszakos elvetése a költőiségnek.
Később Lermontov, mintha tudta volna, milyen elvárásokat teremtett a megújuló Puskin, a Korunk hősében ugyancsak dacosnak érződő visszafordulást tett. Helyenként megjelennek az elbeszélésben a költői kifejezés érvényét és szükségessét hangsúlyozó reflexiók. Regényének elbeszélője egy ponton azt írja, jól tudja, hogy mindenki a történet folytatására kíváncsi, de ő most megáll, hogy leírja a kaukázus szépségét. Ezt a költőiséget felfoghatjuk a forma felé érzett odaadás és tisztelet kifejeződésének. Lermontov nem feltétlen azért ír a tájról, mert kifogásolná a feszes prózát, de mindenképp fontosnak tartja megőrizni a formára irányuló figyelmet, a kifejezés és stilizálás hatását. „Még öt versztát kellett ereszkednünk a jeges sziklákon s a süppedő hóban, hogy a Kobi nevű állomást elérjük. A lovak kimerültek, mi meg dideregtünk; a hózivatar zúgása egyre erősödött, mint a mi hóförgetegeinké; de ennek a vad nótái szomorúbbak és búskomorabbak voltak. (…) Te is, te száműzött – gondoltam magamban -, siratod a szabad, tágas pusztaságot! Ott van helyed, ahol hideg szárnyadat kibontsad, itt fojtogat a szorosság, mint a sast, mely kiáltozva veri magát vasketrece rácsaihoz.” (Lermontov, 1840)
Ezzel a prózapoétikai folyamattal analógiába hozhatók a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód és az absztraktabb, reflektáltabb modern film közti különbségek. Különösen, ha megfigyeljük Maya Deren gondolatait a filmművészetben megjelenő költészetről. Deren horizontális megközelítésnek nevezi a cselekményre fókuszáló, célorientált narratív szerkesztést, és vertikálisnak, ami ezen túlmutat, és az érzelmekkel, benyomásokkal, a formai kifejezéssel foglalkozik. Deren szerint ez a vertikális sík maga a költészet (Maas, 1963). Bergman minden filmjében jelen van ez a költőiség, mégis, a vertikális hatások általában egy hagyományos hollywoodi stílus keretei között valósulnak meg, így filmjei, tartalmi mélységeik ellenére horizontális síkon működő alkotásra asszociáltathatják a nézőt.
A Persona erős kivétel. Ahogy P. Adams Sitney írja: „(…) Egyik Bergman film sem hangsúlyozza ennyire egyértelműen a filmi illúzió törékenységét” (Sitney, 1986). Bergman formanyelvi önvizsgálatba kezd, a film egy projektor szikrázó ívfényével indul, és annak kioltásával zárul, a kettő között pedig valahol felgyullad egy képkocka. Ezeknek a gesztusoknak számos radikálisabb megfelelőjét találhatjuk a modern prózában, de a romantika korabeli Lermontov részéről ez egy történet röpke megakasztása a tájleírás erejéig. Lermontov a leíró nyelv szépségével, Bergman egy kigyulladó képkockával viszi a formát a puszta cselekményesség sodrásából vertikális, vagyis költői síkra. A két szerzőt összeköti, és a Personában ábrázolt Korunk hőse-kötetet árnyalja, hogy Lermontov és Bergman is megtöltötték lélektani elbeszélésüket formai önreflexióval.
A lélektaniság szerepe az elbeszélésekben
A „lélektani” címkét az orosz irodalomban Lermontov műve nyerte el először. Míg Puskinnál is megvoltak az emberi érzelmeket, motivációkat elemző aspektusok, Lermontovnál ezek cselekményszervező hajtóelemek. Az irodalomelméletben a lélektani regény kritériuma ez a fajta pszichológiai szervezettség (Király, 1982). Ez viszont egy definíciós probléma, mivel ezekben az elbeszélésekben a hatás nem csupán ennek a szigorú kritériumnak mentén érvényesül. Puskin elbeszélései érzelmileg mélyreható cselekményekkel és karakterábrázolással rendelkeznek, hiába nem passzolnak az irodalomelmélet által definiált lélektaniság fogalmába. Ezért ezt a történettípust tágabban, a tudományos precizitás igénye nélkül jellemzem: lélektani történetek azok, melyek cselekményei és szereplői visszatükrözik a befogadó belső világát és érzelmi működését, hatásukat pedig a legbennsőbb tartalmak felébresztésével érik el.
Bergmannál ez a hatás a mélyelemző tudományosság feloldásával társul. Filmjeinek lélektani jellege abban rejlik, hogy mélyrehatóan befogadhatók bárminemű analizálás nélkül. Sitney tanulmányában a Persona egy páciens szemszögéből bemutatott pszichoanalitikus terápia ábrázolása; ezzel némiképp szembefordul Otto Kernberg korábbi írásával, melyben a szerző a nárcisztikus betegek indulatátviteli folyamatának bemutatásaként értelmezi a filmet (Kernberg, 1975). Mindkét munka szükséges ahhoz, hogy megértsük a Persona szubliminális tartalmait, de fontos, hogy hátrébb lépjünk ezektől a megközelítésektől, mikor a mű egészét nézzük.
A Csendben és a Personában Jörgen Lindström kezében tartott Korunk hőse kontrasztot hordoz magában, egy nagyszabásúnak és komplexnek megítélt művet látunk egy látszólag azt befogadni éretlen gyermek kezében. Ezek a kategóriák már a néző berögzült fogalmi és értékítélői rendszerének eredményei. Valóban a Lindström alakította Johan lenne éretlen a Csend cselekményében, aki a komplexusok, az önzőség és a traumák befolyásolta felnőttek között kitartóan keresi a szeretetet? Nem lehet, hogy ez a fajta korlátoltság juttatja odáig a filmnézőket, hogy bizonyos művek csak bizonyos szemüvegeken át nézhetők?
Johan a Korunk hősét olvasva nem egy megfejtésre szoruló művel, hanem az emberrel lép kapcsolatba. Lermontov lélektaniságának gyökere nem a szigorúan definiált műfajpoétikai fogalomban rejlik, hanem a „Johanok” megszólításában. Az olvasóban, aki hajlandó mélyebb kapcsolatba kerülni környezetével és önmagával. A befogadóban, aki hagyja, hogy Bergman megszólítsa, és akihez Bergman mindig is szólni akart.
Mindkét említett film reflektál a lélektaniság definíciós problémájára; hogy a pszichológiai töltet nem rendszer-, hanem érzelemközpontú megközelítésben keresendő. Reflexiók az orosz lélektani irodalom alakulására, ahol Lermontov előtt is írtak az ember lelkivilágáról, az elemzői kényszer mégsem hagyta, hogy a belső világ feltáróiként emlékezzünk ezekre a szerzőkre. Tisztelet ez Lermontovnak, aki megszólította az embert, a nyitott olvasót, az önmagával szembesülni képes befogadót.
Felhasznált irodalom:
Győrffy, M. (1976). Ingmar Bergman. Budapest: Gondolat Kiadó.
Kernberg. O. (1975). Borderline Conditions and Pathological Narcissism. New York: J. Aronson.
Király, I. (1982). Világirodalmi lexikon VII. (Lanf–Marg). 154–155. o.
Kovács, A. B. (2007). A lélek mélyéről. Filmvilág, 2007/6.
Maas, W. (1963). Poetry and the Film: A Symposium. Film Culture, No. 29, 1963, pp. 55-63 – a szerző fordítása
Shargel, R. (2007). Ingmar Bergman Interviews. Mississippi: Mississippi University Press (a részletek a szerző saját fordításai).
Sitney, P. A (1986). Kinematography and the Analytic Text: A Reading of Persona. The MIT Press, October, Autumn, 1986, Vol. 38, pp. 112-130 – a szerző fordítása