Maggie Gyllenhaal nem a könnyebbik utat választotta: első rendezésében rögtön a kortárs világirodalom egyik legfelkapottabb szerzőjének, Elena Ferranténak a maga alig kétszáz oldalával is igen sűrű, The Lost Daughter (magyar kiadásban Nő a sötétben) című regényét adaptálta. Az elveszett lány kompromisszumoktól nem mentes, de a saját lábán is megálló, igényes kivitelezésű adaptáció.
„Amikor a lányaim Torontóba költöztek, ahol az apjuk évek óta élt és dolgozott, zavart csodálkozással döbbentem rá, hogy egyáltalán nem fáj, hogy olyan könnyűnek éreztem magam, mintha csak most hoztam volna őket világra végérvényesen” – kezdődik az említett Ferrante-regény második bekezdése, s talán ez a rövid idézet is jól mutatja, hogy milyen tabukat karcol meg a szerző. A Nő a sötétben az anyasággal, a nőiséggel kapcsolatos sztereotípiákat tematizálja, pontosabban azt, hogy milyen destruktív hatással van a nőkre, hogy az anyaságot egyfajta földöntúli, megkezdhetetlen szentségként kezeli a kultúránk. Van ugyanis olyan eset, hogy valaki számára az anyaság nem a végső cél, és bizony könnyen lehet, hogy az a személyiségtípus is létezik, amelynek nem kell feltétlenül gyereket vállalnia. Valamint mindannyian hibázunk, de léteznie kell a megbocsátásnak.
A Nő a sötétében rövid terjedelme (a kötet hazánkban a Park Kiadó gondozásában, Balkó Ágnes fordításában jelent meg) ellenére tökéletesen reprezentálja a Ferrante-próza legfontosabb jellemzőit, a női lét analizálását, az időben nagy távot bejáró elbeszélést, az ember ösztönoldának bemutatását. Mivel azonban a szöveg jórészt belső monológokra, a főszereplő, Leda tudatfolyamára épít, szinte lehetetlennek tűnt az adaptálás. A filmet látva azonban elmondható, hogy bár Maggie Gyllenhaal kezei között sem maradt érintetlen a mű, az eredeti szellemiséget sikerült megtartani.
Leda (Olivia Colman) középkorú egyetemi tanár, aki épp Görögországban nyaral, mikor meglát egy fiatal anyát, akiről egyszerűen nem tudja levenni a szemét. Nina (Dakota Johnson) gyönyörű, rejtélyes, kislányával pedig úgy tűnik, megbonthatatlan egységet alkotnak. Hétköznapi esemény követ hétköznapi eseményt, ám Ledát idővel egyre inkább az emlékei uralják, szembe kell néznie saját gyerekeihez fűződő viszonyával, korábban meghozott döntéseivel.
Rögtön a film legelején feltűnhet a legfontosabb változás: Gyllenhaal az egész történetet kimozdította az olasz kontextusból. A regényben Leda olasz és az angol irodalom szakértője, ezzel szemben a filmben angolként kutatja az olasz műveket, ahogy Nina családja sem az oly megszokott itáliai família. Támadható, de szükségszerű döntés volt ez Gyllenhaaltól, Ferrante művei ugyanis telis-tele vannak olyan intertextusokkal, egyéb apró kulturális utalásokkal, nyelvi finomságokkal, amelyeket a nem olasz befogadó szinte képtelen teljes egészében dekódolni.
Gyllenhaal pedig ahelyett, hogy olyasmire vállalkozott volna, amivel csak bukni lehet, átvágta a gordiuszi csomót. Ráadásul ez azt is jól mutatja, hogy a rendezőnőt elsősorban az anyasággal kapcsolatos aspektusai érdekelték a műnek (ebben a könyvben egyébként a többi Ferrante-alkotással szemben jóval kevésbé hangsúlyosak a kulturális konfliktusok).
Megtartva a könyv struktúráját, a film is ugrál múlt és jelen között, a tengerparti események mellett folyamatosan látjuk, hogy Leda hogyan emlékszik vissza saját fiatalkorára. És ezen a ponton a saját a legfontosabb szó, ugyanis a főhős szélsőségesen szubjektív narrátor, a negatívumok valóságos pokolként, míg például a hirtelen megjelenő szenvedély minden porcikát átjáró érzésként jelenik meg. Az elveszett lány legnagyobb vállalása, hogy Leda nagyon nehezen azonosulható karakter.
Hiszen hogy birkózik meg a korábban említett anyaképen szocializálódó befogadó azzal (és itt most elkerülhetetlen a spoiler), hogy valaki három évre eltűnt a saját gyerekei életéből? Ráadásul Gyllenhaal nem ad fogódzkodót a nézőnek – a könyv folyamatos kommentárjait szinte csak nagyon didaktiusan lehetett volna átemelni filmre – így kénytelenek vagyunk az apró jelekre figyelni. Kezdetben a nő legtöbb cselekedetét nem értjük. Miért viszonozza egy olyan férfi közeledését, aki nyilvánvalóan nem tetszik neki? Miért képes magát felhúzni olyan apróságokon, mint a moziban hangoskodó fiatalok, vagy ha megkérik, hogy üljön kicsit arrébb? És miért olyan nagyvonalú más helyzetekben?
Ám mindenképp a mozit dicséri, hogy ha figyelünk, összeáll a kép. Leda a nyomorból, segítség nélkül küzdötte fel magát, s mint ilyen, számára a tudás volt a vágyott cél, a karrier a lehetséges menekülési útvonal. És úgy érzi, hogy a lányai minden sírásukkal, minden elvágott ujjukkal ezt veszélyeztetik, s visszalökhetik őt oda, ahová soha többé nem akart visszatérni.
Lehet, hogy az anyaságokkal kapcsolatos anomáliák generációról generációra öröklődnek a családjában? Lehet, hogy nem is akart valójában anya lenni, és szélsőségesen fogalmazva akkor hibázott, mikor gyereket vállalt? Ezeket a kérdéseket már a befogadó teszi fel, de az egészen bizonyos, hogy Leda rendkívül rétegelt karakter, ami bravúrszerep lehet bármelyik színésznő számára. Olivia Colman pedig ismét bizonyítja, hogy nem igazán látni manapság tehetségesebb színészt nála. Játéka annyira természetes, annyira árnyalt, olyan apróságokra kiterjedő (sokszor egy szemforgatás, egy szájharapás, egy grimasz képes mondatokat helyettesíteni), amit tényleg ritkán látni. Colman az utóbbi években az Akadémia egyik üdvöskéje lett, szinte biztos, hogy idén is ott lesz az Oscar-jelöltek között, de ha véletlen hozzá kerülne a díj, az sem lenne érdemtelen.
Ha egy neves színész rendezésre adja a fejét, annak van egy olyan előnye, hogy más kezdő alkotóknál minden bizonnyal könnyebben tud meggyőzni nagynevű kollégákat a szereplésről. Colmanen és Johnsonon kívül többek között Jessie Buckley, Ed Harris, Paul Mescal és Peter Sarsgaard (Maggie Gyllenhaal férje) is tiszteletét teszi a filmben. És ennek jelen esetben funkciója is van, hiszen a mellékszereplőknek kevés tér jut, így szükségszerű, hogy karakteres, néhány jelenettel is jól sáfárkodó színészek alakítsák őket.
Ha már szóba került Dakota Johnson, talán az ő karaktere, Nina sínylette meg leginkább a rendezői változtatásokat. Nina misztériuma a könyvben ugyanis nagyon nagy mértékben fakad a származásából (ha olvastuk, okvetlenül eszünkbe jut a Nápolyi regények Lilája), ennek hiányában pedig a filmbéli karakter lóg a levegőben, nem értjük, miért ő lesz Leda megszállotságának tárgya.
Leda nézőpontjából szemlélve egyfajta bukástörténet az övé, legalábbis abban az értelemben, hogy kezdetben mintaanyának látjuk őt, majd szépen lassan rájövünk, hogy őt is Ledához hasonló dilemmák gyötrik. A film azonban egyik szélsőséget sem ábrázolja hitelesen, sem azt nem hisszük el, hogy Nina számára csak a lánya létezik, és mire elmerülhetnénk az ő sötét oldalában, addigra jórészt véget ér a történet.
Maggie Gyleenhaal rendezése az egyik legfőbb hibáját az adaptált műből kölcsönzi. Bár eddig konkrétan nem hangzott el – minden bizonnyal azért eddigi soraimból is kitűnt –, de kitűnőnek tartom a Nő a sötétben című regényt, azonban a baba metaforája – főként a szöveg egyéb finomságaival összevetve – kifejezetten direkt és esetlen. Bár tény, hogy a szerző konzekvensen vezeti végig, amint a játékbaba a gyerekekhez való viszonyulás, tágabb értelemben az anyaság szimbóluma lesz, de az anya-baba párhuzam didaxisát már önmagában sem kell magyarázni, és ehhez még hozzájön, hogy a bűnök következtében a baba idővel szinte visszataszítóvá válik.
Héléne Louvart operatőr nem elsőbálozó Ferrante világában, hiszen a Briliáns barátnőm adaptációjában is dolgozott, és ezúttal is konzekvens, ám forradalminak semmiképp sem nevezhető képi világot alkotott. Az elveszett lány leginkább a közelikre, a remegő kézikamerás felvételekre, a mélységélesség variálására épít; ezek a legtipikusabb formai megoldások egy karakterközpontú dráma esetében. Így is van azonban néhány emlékezetes jelenet, például mikor Leda a vízen lebeg, vagy amikor először meglátja Ninát, és a karakterrel együtt mi is nyomozzuk a szemünkkel a fiatal lányt.
Maggie Gyleenhaal több helyütt nyilatkozta, hogy rajong az eredeti műért. Ez meg is látszik, hiszen hatalmas tisztelettel közelített az alapanyaghoz, sokszor szinte betűről betűre követi Ferrantét (ilyen például a gyümölcstál esete), emellett azonban a saját interpretációját sem félt belevinni a történetbe, így a végkicsengés jelen feldolgozásban sokkal pozitívabb.
A rendező tehát megszerette Ledát. Hogy mi is megszeretjük-e, az már nagyban függhet a személyes elményeinktől. Maggie Gyllenhaal mindenesetre mindent megtett, nem hibátlan, de feltétlenül ígéretes debütfilmje az elmúlt időszak emlékezetesebb darabjai közül való.
Kiemelt kép: TMDB.com
