Todd Solondz szerint a filmrendező egy külön állatfaj, amit könnyű összetéveszteni egy szatírral. A boldogságtól ordítani nem cáfolja ezt a tézist.
Szerző: Szabó Orsolya Edit
Az amerikai író és függetlenfilmes rendező a második nagyjátékfilmjével (Isten hozott a babaházban) a ’90-es évek elején hívta fel magára a figyelmet. Az azóta eltelt közel két évtizedben rendkívül egységes, emblematikus szerzői jegyekkel teletűzdelt életművet hozott létre.
Azt hiszem, Lars von Trierhez hasonlóan Todd Solondz filmjeit is vagy imádni vagy utálni lehet, a közömbösség teljesen kizárt. Az ellentáborhoz azok a nézők tartozhatnak, akik visszataszítónak és etikátlannak tartják Solondz lelki nyomorúságról szóló fekete komédiáit, de akadnak olyanok is, akik jól szórakoznak ezen a morbid humoron.
A boldogságtól ordítani?
Filmjeiben az alapszituáció mindig ugyanaz, olyan embereket mutat be, akiket az életük általunk látott pontján magányosság és boldogtalanság gyötör, nemtől és kortól függetlenül. Legyen szó kisfiúról, fiatal nőről, középkorú férfiról vagy idős asszonyról, senki sem élhet teljesen felhőtlen életet, mindenkinek vannak sötétebb, nyomasztóbb időszakai. Ez A boldogságtól ordítani című filmjében sincs másként.
A sokszereplős történet egy komikus jelenettel kezdődik, majd szép lassan megismerjük a főbb karaktereket. Trish (Cynthia Stevenson) idilli házasságban él pszichológus férjével (Dylan Baker) és három gyermekükkel. Kiderül, hogy a férj erős szexuális vágyat érez kisfiúk iránt, tinimagazinokkal maszturbál, fiának iskolatársait kábítja el és erőszakolja meg.
A film egy másik szála a férj egyik páciensére (az e szereppel befutó Philip Seymour Hoffman) fókuszál, aki obszcén telefonhívásokkal zaklat embereket, és Trish nővérét (Lara Flynn Boyle) próbálja elcsábítani. Ahogy az a sokszereplős filmeknél lenni szokott, szép lassan kiderül, hogy a látszólag egymást nem ismerő szereplőknek köze van egymáshoz, miközben számos társadalmi tabut közösen döntögetnek.
Ekkora nyomást a mellkasomon utoljára akkor éreztem, mikor Lars von Trier A nimfomániás című filmjének stáblistája után sem tudtam kikapcsolni a lejátszót. Akkor és most is ugyanaz volt a konklúzióm. Egyszerre éreztem azt, hogy bár sose néztem volna meg ezt a filmet, ugyanakkor azt is, hogy csak ennek és így van értelme a filmművészetben.
Gonosz, de létfontosságú
„A boldogságtól ordítani gonosz film” —olvasni a Magyar Narancs 1999-es kritikájában.
Én inkább a létfontosságú jelzőt használnám. A művészet szerepe ma is az, ami régen volt: a lelkünk és gondolkodásunk indirekt formálása. Ha a művészet háttérbe szorul, felhígul, vagy belesimul a kispolgári prüdériába, az komoly következményekkel járhat és kihathat a közerkölcsre is. A művészetnek, és ezen belül a filmnek sajátos logikája mentén kell működnie, így tud valódi tükörként funkcionálni, ezáltal a tabuk döntögetése nemhogy nem gonoszság a részéről, hanem egyenesen létfontosságú.
A boldogságtól ordítani eszükbe juttathatja számos filmélményünket (pl.: Amerikai história X), melyek olyan természetességgel tolják arcunkba a társadalom által helytelenített viselkedésmódok különböző fajtáit, hogy azelől képtelenek vagyunk elmenekülni. Az emberi tudattalan mélyén a tiltások kiváltotta félelmek, szorongások százai rejlenek, ezt hivatottak feloldani ezek a típusú filmek.
Az érzelmi hullámvasút és a tökéletes időpontban beszúrt twistek elérik, hogy a filmidő erejére kidugjuk fejünket a kényelmes homokból, és több nézőpontból újravizsgálva ismét ítélkezésre bocsájtsuk az aktuális társadalmi problémát.
Solondz azonban csavar még egyet ezen a filmes mechanizmuson, és limonádéba rejti a ciánkapszulát.
Az amerikai filmes szép csendesen, lassan fejti le az átlagos élet cukormázát. Különböző epizódokon keresztül találkozunk új szereplőkkel, újabb és újabb aberrációkkal, személyiségtorzulással, fétisekkel. S tulajdonképpen ebből áll maga a film. Mi is lehet a kirakatba kitett boldogság mögött? És itt jegyezném meg, hogy ritka alkalmak egyike, mikor a magyar cím találóbb, komplexebb, mint az eredeti (Happiness).
Játék az elvárásokkal
A rendező játszik a nézői elvárásokkal. Akár az Amerikai szépségben, itt is a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód, a humoros dialógusok, a megszokott dramaturgiai pontok, helyszínek, szereplők patikamérlegen kimért filmes kliséit látjuk, melyek egy átlagos vígjátékká is összeállhatnának, ha eltekintünk az időnként durván az arcunkba vágott kényelmetlen jelenetektől. Ám Sam Mendes még pont megállt a határon. Azt hiszem, a nézői képzelet határán. Hagyja, hogy Lester Burnham tetteinek és gondolatainak balladai homályát a néző saját maga töltse ki. Solondz nem adja meg a befogadónak ezt a kényelmet és önvédelmet.
A film sejtjeinkig ható, kellemetlenül őszinte párbeszédeiben az adott tabuval járó legsötétebb gondolatok kerülnek kimondásra. Melyeket bárgyú, az angol humor forrásaiból eredő jelenetek követnek (angol humor: önirónia különböző fajtái, az ember állati tulajdonságain, állati működésén viccelődik, a szexualitás, a nemi szerepek keveredése, a megfordult vagy kifordult nemiség mint humor a jellemző). És pont ez adja meg az események kitűnő ritmusát. A megdöbbenéstől és a sokktól, hogy át vagyunk verve, még azt is elfelejtjük, hogy felháborodásunkban leállítsuk a filmet.
A rendező ismert karakterszínészeket választott ki. Ez ismét egy jól felállított csapda, amibe mi, nézők szépen belesétálunk. Nyitójelenet: Jon Lovitz és Jane Adams komikusok esetlen szakítása. Jól ismerjük ezeket a színészeket, előzetes tapasztalataink azt súgják: igen… minden rendben van, tudom mi fog történni, én kontrollálom a következő másfél órát, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy ez is csak egy könnyed limonádé.
Majd Solondz három jelenettel később elénk tár egy kövérkés, szemüveges telefonbetyárt, aki az előbb látott nőt hívja fel pusztán azért, hogy közben önkielégítést végezzen. Ezen már nem nevetünk és a rendezői elvárás sem az, hogy nevessünk. Ezért is téves ezt a filmet vígjátékként kategorizálni. Solondz nagyon-nagyon szomorú és fájdalmas komédiának nevezi filmjét.
A boldogságtól ordítani létfontossága abban rejlik, hogy mer beszélni a mellkasunkra nyomást gyakorló témákról, sőt, ezeket a mindennapi életbe helyezi. Ott kezdődik, ahol Hollywood eufemizmusa véget ér. Gyönyörű példa erre az apa (Dylan Baker) és a fiú (Justin Elvin) utolsó beszélgetése, amikor Bill őszintén, zokogva mondja el 11 éves fiának, hogy szerelmeskedett (igen, ezt a szót használja) az osztálytársaival, és ha tehetné, újra megismételné. Ilyen erős és mély apa-fiú jelenetet csak a Szólíts a neveden című filmben láttam.
Solondz nem mond ítéletet hőseiről, ami szintén szembe megy előzetes elvárásainkkal, hiszen gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk kondicionálva, hogy a megismert történetek végén megkapjuk az értékítéletet, az erkölcsi útmutatást. Azzal nem is lenne probléma, hogy a rendező nem kíván állást foglalni, tanúságot levonni, hiszen pont az a lényege a filmnek, hogy az életben semmi sem fehér vagy fekete, de ezzel a rendezői–írói koncepció megfosztja a szereplőket a természetes reflexiójuktól.
Amikor napvilágra kerülnek az egyes figurák sötét titkai, az őszinteség és szókimondóság eltűnik a filmből. A karakterek, akik szembesülnek a titkokkal, nem válaszolnak érdemben az életüket gyökeresen felforgató problémákra.
A boldogságtól ordítani című film nem gonosz, sőt karakterei sem azok, csak esendő emberek, akiknek történetét mások elé tárni nem más, mint maga a művészet.
Kiemelt kép: Mafab
