Mint minden évben, idén is sorra vesszük az elmúlt esztendő legjobb filmjeit. Bár Hollywood kevésbé emlékezetes alkotásokat szállított, különböző nyelvű és műfajú mozik igazán emlékezetes élményt tudtak nyújtani. Szubjektív összegzés.
A tavalyi évhez hasonlóan kevés igazán átütő filmélménnyel gazdagodhattunk, a legjobbak pedig ismét igen eltérő műfajokat képviselnek. 2019-ben sajnos a képregényfilmek terén egy alkotás kivételével nem tudok többet kiemelni (mondjuk azt nagyon), inkább halovány filmeket vonultatott fel mind a Marvel, mind a DC nagyipari termelése, a Star Warst pedig inkább meg se említsük. Láthattunk azonban egy remek kis zenés életrajzi filmet, a Rocketmant, ami szerencsére el tudta feledtetni a Bohém rapszódia miatt érzett fájdalmaimat, Taron Egerton pedig fantasztikus teljesítményt nyújtott. Még az év elején jelent meg Jordan Peele második rendezése, a Mi (Us), ami egy kifejezetten érdekes (és felettébb aktuális) társadalomkritika volt, a groteszk elemek és a szimbólumok pedig még egyedibbé tették a filmet. A ,,nagy öreg” rendezők közül Martin Scorsese dobta a legnagyobbat Az ír (The Irishman) című filmjével, amely egy maratoni hosszúságú, vérbeli gengszterfilm, ami Scorsese legjobb időszakát idézi, csak lassabb, érettebb hangvételben.
A legújabb Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy… Hollywoodot (Once Upon a Time… in Hollywood) hatalmas hype övezte, jó is volt, de azért a dobogóhoz számomra nem elég, főleg akkor, ha Tarantino előző munkái mellé tesszük; Brad Pittet mindemellett muszáj kiemelni az alakítások közül. James Mangold szintén egy szórakoztató kis filmet hozott össze, Az aszfalt királyait (Ford vs. Ferrari), amelyben Matt Damon és Christian Bale remek alakításaikkal nagy segítségére voltak. Tempós, pont elég a giccs, a humor és a dráma; kifejezetten jó moziélmény volt. Decemberben jelent meg a független szféra egyik legnagyobb reménységének számító Safdie-fivérek új filmje, az Uncut Gems, amiben Adam Sandler mutatja meg, hogy több ő annál, mint amit a bugyuta vígjátékokban láthatunk tőle. A film néhol talán túlzottan zajos, kellemetlen és kevésbé lüktet, mint a testvérek előző filmje, a Good Time, de különleges színfoltja az idei kínálatnak. A továbbiakban egyesével emelem ki 2019 számomra legjobb filmjeit, amelyek között két (és fél) idegen nyelvű alkotás is szerepel.
Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria)
Rendezte: Pedro Almodóvar
A spanyol filmrendező hatalmas kedvencem, de évek óta nem tudott igazán emlékezeteset alkotni, talán az ezredforduló idején élte az aranykorát. A mester azonban ezúttal egy roppant diszkrét önanalízist írt és rendezett, amelyben Antonio Banderas alakítja az Almodóvar ihlette, kiégett filmrendezőt. Banderas fantasztikus, viszont nem ő az egyetlen veterán a rendező több évtizedet átölelő filmográfiájából: Penélope Cruz szintén erős az anya szerepében, Julieta Serranót pedig külön élmény volt látni azok számára, akik a korai Almodóvar-filmeket is ismerik és szeretik. A spanyol művész igazából nem dolgozik új eszköztárral; az érdekes, élénk színvilág, színpadias monológok, érzelmi túltengések, anya-fia kapcsolat már nem először tárul elénk, Almodóvar valahogy most mégis máshogy mesél: és ezzel eléri a néző lelkét.
The Farewell
Rendezte: Lulu Wang
Az év legintimebb filmjét egy női rendezőnek köszönhetjük, a The Farewell ráadásul Wang saját, igaz történetén alapul. Egy amerikai-kínai lány megtudja, hogy Kínában élő, szeretett nagymamája halálos beteg, azonban családja semmiképp sem akarja közölni az idős asszonnyal a hírt, inkább rapidban összedobnak egy esküvőt, aminek ürügyén mindenki ,,elköszönhet” a mamától. A film egy teljesen más világba kalauzol el minket – a fényképezés gyönyörű, a forgatókönyv frappáns és kidolgozott; a kulturális különbségek okozta lappangó problémák, a visszafojtott érzelmek pedig könnyen síráshoz vezethetnek a végén. A The Farewell a stáblista után is gondolkodásra készteti a nézőjét az empátiáról, a családról és az őszinteség természetéről. Awkwafina remek a főszerepben, de a nagymamát alakító Shuzhen Zhaót szintén ki kell emelni: könnyen lehet, hogy még találkozunk a nevével a díjszezonban.
A világítótorony (The Lighthouse)
Rendezte: Robert Eggers
Robert Eggers pár éve nagyot robbantott a The Witch című horrorjával, amiért őszintén szólva nem voltam oda, de mindenképpen el kell ismernem, hogy különleges rendezői stílust vonultatott fel. Most Eggers második filmjéről van szó, ami már sokkal kompaktabb volt számomra: ez bizony egy kétszereplős, fekete-fehér horror, kőkemény művészfilm, ami egy világvégén lévő világítótoronyban játszódik. A kiemeltek közül egyértelműen ez a legnehezebben befogadható alkotás, de az izgalmas formanyelve, lenyűgöző fényképezése miatt már megérdemli a helyét, a parádés Robert Pattinson és Willem Dafoe pedig akkor még szóba se került: Pattinson karakterének legmélyebb lelki dimenzióiba keveredik a néző, a színész méltó partnere a csodálatos Dafoe-nak, ami azért elég szép teljesítmény. A film egy idő után kifejezetten fojtogató élményt nyújt és rengeteg kérdést vet fel (sokszor saját magára reflektálva), amelyekre a válaszokat magunk kereshetjük meg. Nagyon jó.
Joker
Rendezte: Todd Phillips
Bár az elején leszóltam a képregényfilmeket, 2019 egyik legjobb alkotása ebből a műfajból jön, valamint – sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírom – a Másnaposok rendezőjétől, aki előtt emelni kell azt a bizonyos fejfedőt. Azonban a Joker mégis Joaquin Phoenix filmje: a színész évek óta hozza a fantasztikus alakításokat, de ez a film kellett ahhoz, hogy teljesen kisajátítsa a vásznat és hogy valószínűleg megkapja a már rég kiérdemelt Oscar-díjat. A Jokert önmagában kell nézni, csak úgy, ahogy Phoenix alakítását is, hiszen Ledger és Nicholson mellékszereplőként alkottak nagyot, itt viszont főszerepben kellett megelevenednie a DC híres gonosztevőjének. A film igazi kórkép, fantasztikusan adagolja a feszültséget, hogy az utolsó 20 percben a néző teljesen elveszhessen a Joker által teremtett világban. Sajnos a PC világát élve a kritika méltatlanul lehúzta, de a közönség egyöntetűen megegyezik abban, hogy az év egyik legjobb filmje.
Fehér éjszakák (Midsommar)
Rendezte: Ari Aster
Már a tavalyi filmértékelőben is ódákat zengtem a rendezőről, aki csak nemrég tűnt fel a terepen, szerencsére másodszorra sem vallott kudarcot. Aster ezúttal Svédországba kalauzol minket egy eldugott kis szektához, ahol pár amerikai fiatal érdekes ,,kalandokat” él át egy afféle tanulmányi kirándulás során. A film egyszerre szól a szakításról, az életfelfogásokról, a tragédiák feldolgozásáról, a hazatalálásról; halálra rémiszt minket, mindezt pedig jump scare-ek nélkül teszi, teljes napsütésben. Ahogy a Hereditary esetében, ez a film is csontig hatolóan realista dolgokat mutat be, miközben abszurdabbnál abszurdabb elemek tarkítják a cselekményt. Florence Pugh a főszerepben újfent bizonyítja, hogy a korosztályának egyik legjobbja, de a mellékszereplők is tisztes munkát végeznek. A Fehér éjszakák egy elképesztő filmélmény, ami sajnos a moziba beülő ,,horrort akarok nézni” közönségnek nem igazán tetszett (vagy nem igazán való, de mellőzzük a sznobizmust).
Élősködők (Gisaengchung)
rendezte: Bong Joon Ho
A korona idén egy dél-koreai mestermű fejére kerül. Bong Joon Ho rendezésébe nem nagyon lehet belekötni, ez a film minden elemére egyébként ugyanúgy igaz. A társadalmi különbségeket remekül ábrázoló thriller hatalmas sikert aratott a filmfesztiválokon, reméljük, hogy a díjszezonban is bezsebel majd egy-két dolgot. Az Élősködök egy szegény, dél-koreai családról szól, akik hazugságokkal és egy jó adag rafináltsággal ,,beszivárognak” egy gazdag családba. Szerteágazó szimbólumrendszer található a filmben, amire a fantasztikus fényképezés csak rásegít; pont annyi humor van benne, ami fogyaszthatóvá teszi, valamint egy olyan társadalmat mutat be, amiben sok nemzet manapság szintén magára ismerhet.
