Még az árnyékától is megijed – Mi kritika

Ilyés Alex 2019. Már. 26. 0 1

Jordan Peele 2017-ben nagyot robbantott első filmjével, a Tűnj el! című alkotással mind a bevételek, mind a kritikák frontján. A szakma olyannyira megkedvelte az elsőfilmes szerzőt – aki maga írja, rendezi filmjeit, ráadásul ő a producer is -, hogy egy Oscar-díjjal is honorálták az eredeti és szellemes forgatókönyvet. Idén az alkotó visszatért, és már az előzetesekből is látszott, hogy újból meg szeretné borzongatni a közönséget hajmeresztő ötleteivel.

A kritika első felében spoilerek nélkül írok a filmről, a második felétől azonban a főbb szimbólumokat elemzem ki, spoileresen.

A történet 1986-ban kezdődik, amikor is a kis Adelaide és családja Santa Cruzba látogatnak, ahol egy tengerparti vidámparkban elkószálva, a kislány egy tükörteremben találja magát, ám az egyik tükörkép nem egészen úgy mozog, ahogyan ő. Évekkel később a jelenben Adelaide (Lupita Nyong’o) immár férjével (Winston Duke) és gyerekeivel (Shahadi Wright, Evan Alex) újra ellátogat a helyszínre, azonban a korábbi eset traumája kísérti őt. Még mielőtt a kétségbeesett anyuka kérésére elhagyhatnák a nyaralót, egy család jelenik meg az éjszaka közepén a kocsibehajtón. Mindenki borzalmára a család tagjai nem mások, mint a tökéletes, ám furcsán állatias hasonmásaik.

A legerősebb eleme a történetnek egyértelműen ez a pillanat és az alapötlet. Már az előzetesek is arra az elemi félelemre játszottak rá, amit a különös szituáció kelthet, azonban a kérdés mindenkiben az, hogy vajon képes-e az alkotó jól kibontani ezt a meghökkentő alapot. Nos, az ominózus jelenet utáni pillanatokban még úgy tűnt, minden további nélkül működni fog a borzongás. Ehhez elengedhetetlen volt a színészek pazar játéka, akik mind a karakterüket, mind a karakterük kiforgatott rémképét el kellett, hogy játsszák. Ezek a rémalakok pedig konkrétan pislogás nélkül, artikulátlan hörgésekkel és a hétköznapi mozdulatok sztereotip, lélektelen, már-már bábszerű imitációival elevenedtek meg. A probléma ott kezdődött, amikor a kétféle szerepek két percnél többet töltöttek egy légtérben.

Az olyan horrorfilmek, mint az Árva , az Árvaház vagy akár a Tűnj el! pontosan azért működnek nagyon jól, mert hagyják, hogy a nézők sokáig találgathassanak, illetve, hogy úgy szolgáltatnak többlettudást bizonyos szituációkban, hogy azzal a cselekmény karakterei még nem szembesültek. Emiatt aztán a néző félti a karaktereket, mivel előbb érzékeli a veszélyt, mint ők maguk, ám ugyanúgy csak találgathat a végső csavarig, így fenntartva a „suspense” (izgatott várakozás) érzetét. A Mi egy vakmerő gesztussal bevállalta, hogy nagyon korán felfedte a fenyegetést a szereplők előtt, és kiegyenlítette a pályát az ismeretlen szörnyűségek és a hétköznapi hőseink között. Ez a vakmerő tett azonban túl kockázatosnak bizonyult és a film inkább leült, semmint új erőt merített volna a megváltozott dinamikától.

Forrás: tucson.com

Pedig sok minden rendben volt ezután is. A történet például ugyanúgy fokozatosan bontakozott ki, azonban a cselekmény szintjén nem tartalmazott elég relevanciát és érdekességet, csakis a háttér megértésén keresztül válhatott koherenssé, amit a cikk végén kivesézek. A zenék és a képi világ is kifejezetten igényes maradt, még a Suspiria is megirigyelte volna azt a táncos-harcos koreográfiát, amit a felspékelt zenékre lenyomtak a szereplők, azonban néha a túlzott esztétizálás és hangulat-vegyítés is inkább kivett a filmből. A végkifejlet pedig egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és egy utolsó alibi fordulattal néhány logikai bukfencet és zavaró érthetetlenséget is bevállalt a forgatókönyv.

Összességében annak tudom jó szívvel ajánlani ezt a filmet, aki nagyon szereti a horror zsánert, ugyanakkor azt is, ha egyes művek rendhagyóbban állnak hozzá a műfajhoz. Aki emellett imád nagyon sokat agyalni egy filmen, annak is tartogathat érdekes mozzanatokat a mű, ha el tudja fogadni, hogy a történet bizonyos szintjei egyáltalán nem működnek. Ha pedig az utóbbiak közé tartozol, és már láttad a filmet, olvass tovább, és leírom, mit értek az előbbiek alatt pontosan.

A cikk innentől spoilereket tartalmaz!

A film az utolsó harmadában egészen elszánt módon próbál meg választ adni a felvázolt jelenségre. Kiderül, hogy a film elején említett, Amerika alatt húzódó titokzatos és ismeretlen katakombákban valakik a népesség klónozásával próbálták meg irányítani a fent élőket. Ez annak az eredménye lehetett volna, hogy az árnyak és az emberek bár két testben jelentek meg, mégis „egy lélekben” osztoztak. A probléma az, hogy szigorúan a cselekményben betöltött szerepét nézve ez a magyarázat számtalan, filmes szlenggel élve, „plothole”-t tartalmaz, ami a történetbeli logikátlanságokat, lyukakat jelenti. Még, ha az egyértelműen „balladai” homályba burkolózó elemeket ki is vesszük, érthetetlen, hogy mi az emberek és árnyak kapcsolódásának természete, vagy mitől függ, hogy éppen képesek-e önállóan cselekedni vagy sem. Továbbá megmagyarázhatatlan, hogy az árnyak egyedül maradása után hogyan működhetett az azonos génekkel rendelkező gyerekek megszületése.

Nyilvánvaló persze, hogy a rendező főként a szimbolikus értelmezéseket helyezte előtérbe, és csakúgy, mint például az Anyám! című filmben, úgy itt is az események egy magasabb rendű rendszerbe ágyazódnak. A különbség talán az, hogy az Anyám! például sosem próbált meg a film világán belül egy nagyon realisztikus, tudományos magyarázatot adni a történéseire, és a kétértelműségekkel inkább csak ösztönözte az embereket a nem szó szerinti értelmezésekre. Peele árnyalakjainak egyik magyarázata lehet a tudattalan világának megjelenése. Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia meghatározó alakja, az árnyék kifejezéssel illette a személyiség azon részét, amely a perszóna (maszk) mögött él és a kifelé kommunikált karakterünk komplexusaival, ellentétes tulajdonságaival rendelkezik. Ilyen értelemben, Amerika tudattalanjába jutunk el a film végén, Amerika árnyékszemélyiségeihez, akiknek a film során feltett szándéka, hogy egy 1986-os tévédemonstrációt elevenítsenek meg a szegénységért, mintegy lelkiismeretként figyelmeztetve a népességet a problémákra.

Forrás: eu.usatoday.com

Ahogyan már megtapasztalhattuk, Peele nagyon szeret kisívű történetekben ábrázolni nagy volumenű társadalmi jelenségeket. A Tűnj el!-ben egy idős társaság és vendégség modellezte le például a feketék szisztematikus elnyomását. A Mi-ben sincs másképp, a demonstráció a szegénységért egy új értelmezési réteget is megnyit. Adelaide, amikor megkérdezik tőle, hogy „kik ők?”, azt válaszolja, „amerikaiak”. Ebben a vetületben az árnyak lehetnek akár a mélyszegénységben élők megtestesítői, akiket szemlélve eszünkbe juthat, hogy „akár mi magunk is lehetnénk”, mégis gyakran próbálunk elfordulni tőlük. A film utolsó fordulata a kis Adelaide kapcsán, akár amelletti kiállás is lehet, hogy az embert a kultúra és a társadalom teszi „normálissá” vagy kirekesztetté, a születés pillanatában senki sem determinált semmilyen létezésre, az emberi sorsok pedig felcserélhetőek, ha rossz környezetbe születünk.

Kiemelt kép: slashfilm.com

Tags: amerika, Anyám!, Evan Alex, film, horror, Jordan Peele, kritika, Lupita Nyong’o, Mi, popkult, Shahadi Wright, Tűnj el!, Us, Winston Duke Categories: FILM
Related Posts