Az Izlandon található Reykjanes-félszigetet mintegy 800 évnyi szünet után újra vulkánkitörések és földrengések pusztítják, melyekkel, illetve az ellenük dolgozó idővel a katasztrófavédelem munkatársai próbálják felvenni a harcot, a magánéleti válsággal küzdő, ám szakmailag kifejezetten megbecsült vulkanológus, Anna Arnardóttir irányításával. Sigríður Hagalín Björnsdóttir Tüzek című, a szerelem és az észszerűség perzselő viszonyát boncolgató regénye magyarul 2023-ban jelent meg a Cser Kiadónál, Patat Bence fordításában. Az írónővel a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron beszélgettünk.
Nem először jár Magyarországon, a turizmus pedig, még ha nem is a leglátványosabb módon, de vissza-visszatérő kérdésköre a Tüzeknek. Milyen turistának, vagy inkább utazónak tartja magát?
Mindenképp nagyobb lesz a világom különféle új helyek felkeresésével, megtapasztalásával. Az ismeretlenbe való utazás sérülékennyé tesz, de azt gondolom, erre az embernek szüksége van. Szerencsések vagyunk, mert Magyarországra és az Irodalmi Fesztiválra most íróként, meghívott vendégként érkeztünk, és ez egy nagyon speciális élmény. Az itteni kulturális buborékba nem csupán befogadnak, hanem általa védve is vagyunk. A könyvszeretők gyakorlatilag ugyanabba a nemzetségbe tartoznak, bárhol is éljenek a világon, tehát bizonyos szempontból itt is csak a saját honfitársainkkal vagyunk körülvéve. A turistaélmény ezáltal ki is lett védve.
Milyennek találja a magyar olvasóközönségét, mit tud róluk?
Sajnos nem sokat, korosztályukat tekintve is nagy a szórás. Úgy tudom, a többségük egyébként nő, de ez mindenhol így van, a nők általánosan többet olvasnak. Mindenki nagylelkű, és borzasztóan kedvesen beszélnek az emberrel.
Szokott kapni rajongói leveleket, e-maileket?
Nem sokat, de azok mindig aranyosak. Az írás magányos tevékenység, szóval mindig meglepő, hogy van, aki olyan nyelven is elolvassa a könyvemet, amin én egy szót sem tudok, neki pedig még véleménye is van róla.
Ön televíziós újságíróként dolgozik, ez a magányos írói lét mellé adhat egyfajta kiegyensúlyozott társasági „üzemmódot”?
Nagyon szeretem az újságírást, ez nemcsak a hivatásom, hanem az abszolút álommunkám is. Már majdnem húsz éve dolgoztam újságíróként, mikor elkezdtem regényeket írni, és az előbbit nem szeretném elhanyagolni később sem, hogy kapcsolatban maradjak az újságírói világgal is. Ez különösen fontos egy olyan kis országban, mint Izland, ahol mindenkit ismerek, és minden hatalmi pozíciót betöltő emberrel kapcsolatban állok. Kifejezetten érdeklődő típus vagyok, és számomra nagyon izgalmas jelen lenni ott, ahol történik valami, elsőként tudósítani róla, és megkérdezni az érintetteket, hogy mit gondolnak az eseményekről.
Akkor ebben hasonlítanak egymásra Annával, a Tüzek főhősnőjével, aki, ugyan vulkanológus tudósként, de szintén mindig elsőként van ott a vulkáni tevékenység helyszínén (az újságírókkal együtt). Hogyan viszonyul egyébként ehhez a karakterhez?
Nem igazán tudok vele azonosulni, tőlem nagyon távol áll az ő észszerűsége, logikához való ragaszkodása, már-már mániája. Ha találkoznánk, nem tudom, barátok lennénk-e, mert az ő világlátása nagyban különbözik az enyémtől. De azt gondolom, mindenkiben van egyfajta hajlam az érzékenységre, a törékenységre, a szerelemnek való kitettségre. Nem tudunk úgy élni, hogy az életünk logikus döntések sorozata legyen, mert akkor megragadnánk egy ponton, valami nálunk kisebbre korlátozva saját magunkat. Mint minden könyvem, ez is a szeretetről meg a világ végéről szól, no meg arról, hogy az addig fel nem ismert részeit is el tudjuk fogadni a személyiségünknek.
Minden könyvében ott van Izland is, direkt vagy indirekt módon…
Igen, valamelyest, az első könyvem, A sziget egyszerre szól és nem szól Izlandról, inkább egyfajta metafora mindarról, ami jelenleg is zajlik a világunkban. Arról, hogy izoláljuk magunkat, ezzel elveszítve a másokkal való kapcsolatainkat, amitől minden csak egyre rosszabb lesz. A második könyvemnek, a Szent szónak a nagy része New Yorkban játszódik, ahol laktam is egy ideig.
A Columbián tanult, igaz?
Igen, nagyszerű élmény volt, bár nem hiszem, hogy New York még a régi lenne.
A COVID miatt sem.
Meg mert minden nagyváros rengeteget változik. Összességében viszont nem hiszem, hogy a könyveim „csak” izlandiak lennének, szeretem a saját valóságomban kezdeni a történet felgöngyölítését, a saját valóságom pedig nagy mértékben egybeesik Izlandéval.
Most is ott él?
Igen.
A Tüzeket olvasva az éreztem, Ön igazán szereti és érti is a hazáját. Íróként mennyiben változott az Izlandhoz fűződő viszonya, miután részben az országát is tematizálja a regényeiben?
Különös kérdés. Azt hiszem, igaza van, tényleg változott. Újságíróként az ember mindent egyfajta kritikus távolságtartással szemlél, mindig nehéz kérdéseket tesz fel mindenkinek, és olyan dolgokra fókuszál, amik általában inkább rosszak. Talán ma már jobban meg tudom engedni magamnak, hogy szerelmes legyek nemcsak a hazámba, hanem az egész világba. Az írás ugyan szintén kritikusi tevékenység és nézőpont, de íróként már teljesen más perspektívából kell a dolgokhoz közelíteni és azokat értékelni, legyenek bár emberi, természetbeli, emocionális vagy ember alkotta jelenségek. Nem gondolom, hogy nagy patrióta lennék, de az országom gyönyörű. Magyarország is az, ha már itt tartunk.
Vél felfedezni hasonlóságokat a két ország között?
Bizonyos szempontból mindkét ország egy sziget: Magyarország nyelvileg, kulturálisan, Európa közepén úszkál. Szerintem ez a fajta izoláció – Magyarország esetében a különféle idegennyelvek, Izland esetében pedig az, hogy egy nagy óceán közepén fekszik – defenzívvé, védekezővé teszi az embert a hazájával szemben. Fontos azonban az elfogadás, hogy a más országból érkezők, a más kultúrával rendelkezők is megtapasztalhassák és beszívhassák azt a levegőt, ami a hely sajátja, és ami ezek nélkül a „kívülről jövő” energiák nélkül annyira állott lenne.
Ön hogyan viszonyul az Izlandra látogatókhoz és a bevándorlókhoz?
Emlékszem Izlandra a turisták és a bevándorlási hullám előtt, borzalmas hely volt, unalmas, nem voltak éttermek, kávézók, és mindig ugyanazokat az embereket láttuk az utcán, mert annyira kevesen voltunk. Egyhelyben állt szinte a társadalom. Most Reykjavík belvárosában élek és szeretem, hogy vannak ott turisták. Az embereket gyakran idegesítik a turisták, de szerintem sokkal jobbá teszik az országunkat, de a bevándorlók is egyébként. Azt hiszem, a lakosságnak már a 20%-a bevándorló, a legtöbben Lengyelországból és a balti államokból jönnek, nélkülük nem is működne az ország. Nagyon fontos, hogy beengedjük az embereket – turistákat, bevándorlókat, menekülteket egyaránt. Hiszek az elfogadásban, a befogadásban, az emberek ezektől mindig sokkal, de sokkal többet kapnak, mint amennyit elveszítenek általuk.
Üzenne valamit azoknak, akik mostanában fontolgatják, hogy Izlandra utaznak, esetleg oda költöznek?
Izlandon nem egyszerű. Az idő rossz, autó nélkül nehéz a közlekedés, összességében nem olyan kellemes, mint itt. Érdekes viszont, ahogy mindig körülvesz a természet, ezt észben kell tartani, és jó efelé megnyitni a szívünket. Az autónk lerobbanhat bármikor, és akkor az már az Ő területe, és ezt tiszteletben kell tartani.
A férje (Jón Kalman Stefánsson – a szerk.) szintén izlandi és szintén író, akinek könyvcímeiben elég nagy szerep jut a természetnek, ez az izlandi eredetiben is így van?
Igen, és remek fordítóink vannak. Szerintem a fordítók a világ legfontosabb emberei, főleg a kis nyelvek szempontjából, mint amilyen az izlandi vagy a magyar, mert összehozza az embereket. Az utazáshoz hasonlóan az ember nagyobb lesz, szélesebb látókörű, ha nem csak a saját országának irodalmát olvassa, mert beszívhatja a tőle távol élők gondolatait, kultúráját. Növeli az empátiát, az érzékenységet, jobb emberré tesz. Az olvasás jobb emberré tesz.
Olvasott valamit magyar szerzőtől?
Igen, nagyon szeretem Szabó Magdát. Próbálkoztam Krasznahorkaival is, nagyon nehéz, de végtelenül izgalmas, amit a nyelvvel és a gondolatisággal csinál, nem sokan merünk elmenni odáig, ameddig ő elmegy. Ez az ország tele van irodalommal. Ezt nem csak a fesztiválra értem, az emberekről egyébként is sugárzik, hogy szeretik a könyveket.
Nagy általánosságban kiket olvas, kik inspirálják íróilag?
Viszonylag későn, negyvenkét évesen írtam az első regényemet, amivel teljesen meg is változott az addigi szemléletmódom, olvasási szokásaim. Olyan ez, mint amikor az ember egy gyönyörű kis gépezetről, mondjuk egy óráról olvas, annak a külleméről, hasznáról. Íróként meg kell értenie az óra működését is, bele kell néznie, sokkal technikaibb az egész. Lehet, hogy a működés ismerete már nem fog annyira lenyűgözni, mint amennyire szépnek tűnt az ember számára az az óra, kívülről szemlélve.
Mindig sokat olvastam egyébként, a könyvek egy hatalmas gondolat-, emlék- és tématócsává változnak bennem, amiből ki lehet halászni mindazt, ami épp foglalkoztatja az embert, ami illik az éppen aktuálishoz. Talán a legnagyobb hatással a Mester és Margarita volt rám, többször olvastam, hihetetlenül kiszámíthatatlan könyv, mely minden alkalommal meg tud lepni. Őrült és imádnivaló egyszerre.
Szeretem a latin-amerikai írókat is, Borgest, García Márquezt, de mondjuk Margaret Atwoodot is: azt, ahogy képes alternatív valóságokkal dolgozni, felhívni az olvasó figyelmét valamiféle veszélyre, miközben el is gondolkodtat.
Tolsztoj Anna Kareninája munkál allúzióként a Tüzek mögött. Hogyan és milyen célból idézte meg a cári Oroszországban játszódó történetet a mai Izland kontextusában?
Nos, épp az Anna Kareninát olvastam, mikor rájöttem, hogy Tolsztoj kétféle szerelemfelfogással dolgozik a regényben, az egyik a konstruktív, házasságban megélt, „normális” szerelem, Annáé pedig ezzel szemben pusztító, mindennek véget vető, antitetikus szerelem. Mivel én a szerelmet mindig építő, pozitív előjelű jelenségként értelmeztem, ami jobbá teszi a világot, érdekes volt számomra megtekinteni az érem másik oldalát, és látni a pusztulást is.
A felső társadalmi osztályba tartozó úrihölgy története ma már nem kézzelfogható, így ennek az egyértelmű modern „verzióját”, a tudósnőt választottam főhősnek. Az én Annám meg van győződve róla, hogy ő nagyon is „normális”, rendes és logikus, és soha nem borítaná fel a saját családjának dinamikáját. A társadalmi pozícióból is adódó zűröket a Tüzekben a saját szenvedélyt (vagyis a tudományt) is felemésztő, szintén saját szenvedély váltja. Ez is egy hübrisz-történet, az érinthetetlenség arroganciájának megmutatásával, melynek nagy esélye van a pusztulásra. Szegény Anna! (nevet)
A szerelmi szál(ak) mellett a Tüzek legélvezetesebb és leginkább unikális témája számomra a szülő-gyerek viszony(ok) párhuzamba állítása volt – természetesen a vulkánokról szóló geológiai információk mellett. Mi hívta életre ezen bonyolult emberi kapcsolatok bemutatását?
Ez tűnt az egyetlen lehetséges magyarázatnak arra, hogy miért is lett Anna olyan, amilyen. Ő egy tehetséges és csodás személyiség, aki elutasítja saját lényének azt a részét, ami a szavakhoz, a költészethez, az érzelmekhez kapcsolná. Minderre kellett lennie valamiféle magyarázatnak, ez lett nálam Anna anyja, akinek a lénye egyben összefonódik Oroszországgal, az Anna Kareninával és Anna Ahmatovával, akinek a munkáját én egyébként is nagyon-nagyon szeretem.
Ez volt az egyik ok, Anna édesapját pedig kicsit a sajátom inspirálta, aki szintén újságíró, és én is miatta lettem az. Az talán az egyik legjobb dolog az írásban, amikor felsejlik a papíron egy karakter, egy figura anélkül, hogy az ember számítana az illető megjelenésére. Ezeket az ismeretlen figurákat ugyanúgy meg kell ismernünk, mint az embereket körülöttünk. Általában tényleg nem tudom, honnan jönnek ezek, Anna apjánál is csak utólag jöttem rá, hogy a sajátomra emlékeztet.
Ha már családtagok, a férjével el szokták olvasni egymás munkáit, mielőtt azok véglegesebb formát öltenének? Szokták véleményezni a másik írásait?
Egymás első olvasói vagyunk, szerkeszteni nem igazán szoktuk a másik munkáját, de kölcsönösen jó érzés egy barátságos olvasót tudni magunk mellett. Megbízom benne akkor is, ha nem vagyok teljesen biztos, hogy azon a csapáson fogom-e folytatni az írást, amin éppen járok, vagy valahol teljesen máshol. Nagyon különbözően írunk egyébként, pedig az elején féltem, hogy majd biztosan összemosódik a hangunk, a kettőnk stílusa, de ő a regények előtt költőként volt ismert, én pedig ugye újságíróként, tehát tényleg nagyon különböző helyről jövünk.
Ön nem gondolt még arra, hogy verseket írjon?
Szoktam, és szeretek is verset írni, publikáltam is néhányat, de sose nevezném magam költőnek, mert ez nem egy automatikusan jövő valami nálam. Nem tudok csak úgy leülni és verset írni, mert az nagyban függ az ihletettségtől. Prózát lehet reggel kilenctől délután négyig írni, fegyelmezetten, nem úgy, mint verset. A próza olyan, mint egy kutya, meg lehet nevelni, rutint vinni az életébe, levinni sétálni x alkalommal, míg a líra inkább egy macska, amit nem tud az ember kontrollálni. A versírás mindig nagyon lassú és fájdalmas folyamat számomra.
A Tüzek prózaisága ellenére kifejezetten lírai hangvételű kötet. E tekintetben ajánlaná a magyar olvasóknak, vagy inkább más aspektusai miatt?
Nem tudom, hogy én vagyok-e a legalkalmasabb az ajánlásra. A Földünkről és a természetünkről mint élő, mozgó, organikus testekről szerettem volna írni, ami megfeleltethető lehet akár az emberi testnek is. Néhány embernek pont emiatt nem fog tetszeni, mert a könyv nagyon sok természettudományos, főként geológiai értekezést tartalmaz, vulkáni tevékenységekről, földrengésekről. Engem ezek speciel érdekelnek is, meg azt is kiválóan példázzák számomra, hogy emberként hogyan lehet megbirkózni mindenféle külső erővel, akár a szerelemmel, még ha egy későbbi életszakaszban érkezik is. Írni nagyon szórakoztató volt, és csak remélni tudom, hogy olvasni is az lesz!
A Tüzek a harmadik regénye, van egy negyedik is, de az magyarul egyelőre még nem olvasható. Milyen írással kapcsolatos tervei vannak a jövőre nézve?
Most fejeztem be az ötödik regényemet. Csak azt tudom remélni, a jövőben is összhangban marad a „két énem”, az írói és az újságírói. Az írói énem egyre vaskosabb, egyre több helyet foglal el az életemben, kicsit a pálya szélére szorítva az újságíróit. Én tényleg csupán folytatni szeretném a regények írását és az elemző jellegű kérdések feltételét.
