Kevés szó esik hazánkban a bluesról. Nem egy felkapott műfaj, de vajon miért? Többek között erről is beszélgettünk Benkő Zsolttal, aki betekintést nyújtott a stílus történetiségébe, a hazai vonatkozásokba, a szocializmus és az internet kifejtette hatásokba és magukkal ragadó egyéni történetekbe, melyek emblematikus virtuózokon túl egy egész népcsoport küzdelmeiről, olykor örömeiről is szólnak.

 A blues műfajának magyar viszonylatban az egyik legmeghatározóbb alakja vagy. Fekete Kálmán Első magyar blues könyvében egy külön fejezetet írt rólad. Mit gondolsz, minek tudható ez be?

 

Benkő Zsolt: Igazándiból akkoriban Kálmánnal többször játszottunk együtt, vendég voltam az ő zenekarukban és nagyon támogattam őt a könyv megírásában. Néhány dologban segítettem neki, például elérni bizonyos interjú alanyokat… nem csak én, az egész közösség. Volt egy szűkebb csoport, aki nagyon örült annak, hogy erről a témáról könyv születik és mivel Kálmán ezt felvállalta, amikor jelezte, hogy valakit nem ér el, én segítettem neki.

Az, hogy én miért kaptam egy külön fejezetet egy nagyon érdekes dolog… én azt látom magyarázatként, hogy a bluesra, mint zenére, életformára és társadalmi jelenségre is én már abban az időben komplexebben figyeltem, mint néhányan, akik művelték.

Engem borzasztóan érdekelt már akkor is a blues történet, ami tulajdonképpen egyfajta antropológiai megközelítés, tehát egy népcsoport élete, mi történt akkor; egy társadalomtörténeti megközelítés, hol tartott akkor Amerika, miért ez a muzsika tudott előtörni, illetve addig miért nem tudott előtörni. Ezeknek most már az interneten jól utána lehet járni. És talán Kálmán érzékelte azt, hogy a gitározás mellett van bennem egy ilyen átfogó megközelítésre való hajlam, és talán ezért beszélgetett velem hosszasabban, mint mással.

Forrás: Benkő Zsolt Privát Oldala

 Kik szerepelnek még ebben a könyvben?

B.Zs.: Az akkori, 90-es évek beli színtérnek szinte minden szereplője, azért szinte, mert nincs olyan könyv, amiből ne maradna ki valaki. Inkább azt mondanám, hogy nagy igyekezetet fejtett ki Kálmán arra vonatkozólag, hogy azok, akik régiósan képviselik a műfajt, tehát egy megyeszékhelyen vagy egy környéken; akik esetleg külföldi szálakkal rendelkeznek, akik rendszeres szereplői a fesztiváloknak, azok azért benne legyenek.

Mi vitt rá arra, hogy jobban belemélyedj a blues történetiségébe?

B.Zs.: Nyilvánvalóan én is elkezdtem játszani a műfajt, mint mások, fedeztem fel sorra a gitárosokat és előadókat, de bennem volt egy olyanfajta késztetés, hogy vajon az, akit éppen hallgatok, ő kit hallgatott, mikor itt tartott. És az erre való kíváncsiság feltárta előttem a blues történetét. A blues elég jól tanulmányozható, annak ellenére, hogy 1904-ben egy tűzvészben odaveszett az összes addig felhalmozott dokumentum… leégett egy könyvtár. Sajnos nagyon fontos dokumentumok tűntek el, amik az addigi időszakra vonatkozó feljegyzések voltak. Nyilvánvaló hangfelvételek nem nagyon, mert 1904-ről beszélünk, legfeljebb kezdetlegesen. Ezért is volt, hogy 2004-ben New Yorkban tartottak egy két napos rendezvényt, hogy akkor volt 100 éves a blues. Tulajdonképpen történeti oldalról 1904 óta tudjuk jobban feltárni, hogy mik történtek. Az előtte lévő folyamatok inkább társadalomtörténeti és antropológiai megközelítést igényel, mint mikor vizsgálsz egy népcsoportot messziről, hogyan éltek, mit csináltak és hogy milyen zenéjük volt.

Én mindig szubjektív előadásokat tartok a bluesról, tehát nem akadémikus módon kijelentek dolgokat, hanem mivel megélem a bluest, benne vagyok, művelem is, ezért mindig erős szubjektív oldalról próbálom összerakni az egész történetet. És azt vettem észre, hogy itt Magyarországon viszonylag kevés erőfeszítés történt erre vonatkozóan.

Ez nem hiba vagy hátrány, csak egyszerűen ilyesfajta összegzés, rálátás csak asztal melletti beszélgetéseknél merül föl, számomra viszont a mindennapi életben is fontos, hogy azt, amit csinálok, amit én életformának is tartok, erről legyen egy történeti fogalmam, lássam, hogy kik voltak az emblematikus alakok, az ő életük miben mutatott példát a többieknek, miben volt tipikus.

Mint például Muddy Waters, aki a chicagói blues koronázatlan királya volt – az ő életútja tökéletesen bemutatott sok százezer hasonló korban élő afroamerikai életet, akik a déli farmokon, kilátástalan életből az északi nagyvárosok felé fordultak jobb munkalehetőség, megélhetés szempontjából. Ennek az életútnak a Muddy Waters privát, saját élete nagyon jó példaképet mutatott arra, hogy ez milyen sokszor lejátszódott. Volt, akinek bejött, volt, akinek nem, volt, aki nem Chicagóba ment, Detroitba vagy más nagyvárosba. Tehát ez nagyon sokfelé ágazik, de egyfajta prototípusát ennek a mozgásnak, amit úgy is hívunk, hogy a Nagy vonulás, ami 1935 környékén kezdődött el és egészen 72-74-ig regisztrálják a folyamatosan, délről érkező afroamerikai csoportokat vagy egyéneket az északi nagyvárosok felé. Tehát ez egy nagyon jelentős és hosszan tartó folyamat volt.

 Nyitottabbak voltak a fiatalok a rendszerváltás előtti időkben a bluesra, mint manapság? Mit veszel észre a mai fiatal generáció zenéléshez való hozzáállásán? Más, mint amilyen a te korodban volt?

B.Zs.: Érdekes kérdés. Hát nézd, a fiataloknál, amióta internet van, minden információ fent van rajta… és ez a fajta pozitív lehetőség egy negatív érdektelenségi reakciót vált ki belőlük sokszor. Azzal, ha mondjuk azt mondod nekem, hogy bojlerszerelés és tudom, hogy beírom ezt a keresőbe és kiadja nekem, ad egyfajta felületes tájékoztatást, ezért nem foglalkozom a bojlerszereléssel, csak az adott pillanatban. A fiatalok is így vannak vele, ha ráirányul a figyelmük, megélnek egy olyan koncertet, ahol blues zenét hallanak, ha belebotlanak többek között az én előadásomba és végig hallgatják, akkor utánanéznek, rácuppannak, elkezdi érdekelni őket a dolog, de automatikusan ez nem tud működni. Ehhez egy impulzus kell, ami elindítja az embert.

Ez egyébként régen a mi időnkben is így volt, azzal a különbséggel, hogy hiába cuppantunk rá, nem találtunk se infót, se háttér anyagot, se mestert. Nem tudtunk mestert választani. Én is a Tátrai Tibit választottam mesteremnek, aki az ország legjobb gitárosa, de nem pedagógus alkat, tehát inkább beszélgetni tudtam vele egy csomó dologról, elmondta, hogy kiket hallgat és ilyen indirekt módon irányított rá bizonyos dolgokra. És mivel az ő ízlése is egy egyéni ízlés, nyilvánvalóan az csak egy részt tárt fel előttem. De legalább egy jó kiindulópont volt.

Később Tóth János Rudolf volt a mesterem, hát ő a mai napig… ő viszont egy nagyon alapos élettapasztalattal, egy sokkal rendszerezettebb gondolkodással nagyon sokat segített nekem. Sok igazságot mondott el a műfajjal kapcsolatban. Személyes utazásait, tapasztalatait megosztotta velem. Az ő instrukciói már inkább a bluestörténet kutatásban segített. A Tibusz instrukciói inkább a játékomnak a kifejlesztésében, a különböző példaképek feltérképezésében segített. De aztán volt nagyon sok korosztályos kolléga, Gál Gabi [Gál Gábor], Sipeki Zoli, akikkel csak összejártunk, gitározgattunk és érdekes instrukciókat adtunk egymásnak, néha szinte spontán, és ezeknek ma már utána tudunk járni az interneten – akkor még nem, akkor mutogattuk egymásnak a dolgokat, én így gondolkozom, te úgy…

Az internet egy ilyen nagyon nagy tudással belépett az életünkbe, ami az átlagembert meg is rémiszti, nincs szüksége ennyi információra, nem akar olyanban részt venni, amihez nincsen napi szinten köze. Amikor viszont valamiért beindul az impulzus, akkor megtalálják a megfelelő információkat és ez a fiataloknál is így működik, de kell az impulzus.

Tehát eljön hozzám valaki, érdekli a blues és ismeri a hármast, Jimi Hendrix, Eric Clapton és Gary Moore… nekem abba munkát kell helyeznem, hogy ezt a képet ki tudjam szélesíteni, amibe már belekerülnek az ő előttük járó gitárosok, az alapemberek – T-Bone Walker, Robert Johnson vagy Muddy Waters; azok, akik a valódi történet megfoganásában kulcsszerepet játszottak.

 Mennyire jött be a blues világa Magyarországra, mikor fiatalok voltatok?

B.Zs.: Lemezborítók, néha elcsípett újságcikkek, amiket tényleg nagyon el kellett csípni. Ha például valahol megjelent Hendrixről egy kép, akkor leadtuk a drótot, hogy vedd meg a lapot, van ott egy kép és általában egy pár mondatos valami volt. Igazából mi a zenébe éreztük bele a sztorit. Én, amikor először hallgattam Hendrixet, akkor teljesen átjárt valami olyan melegség, hogy ez az ember teljesen különleges, valami olyasmit csinál, ami nem összevethető másokéval… UFÓ, ezt szoktuk mondani. És ezt valahogy a hangokba, a zenébe érezte bele az ember. A háttérinformáció, az életrajzi könyvei, az interjúi sokkal, több évvel vagy évtizeddel később jutottak el hozzánk, amikor már nagyon erős lelki kapcsolatban voltunk a zenével.

Forrás: Benkő Zsolt Privát Oldala

Általában idősebb, világot látottabb zenerajongó ismerősöknek a sztorijait hallgattuk. Csak egy példa, egy ismerősöm kint volt New Yorkban és kerestek estére valami jó koncertet, és egy pici klub elé ki volt írva, hogy Jaco Pastorius játszik. De ők még sose látták képen, csak emlékeztek, hogy ez az a híres basszusgitár virtuóz. Menjünk be. Bementek, körülbelül 30 fős volt a klub, nagyon pici, és azt mesélte, hogy a színpad mögött egy picike ajtó volt, és a picike ajtón egy irgalmatlan széles vállú, magas, hórihorgas manus próbált kijönni, de nem sikerült és kiszakította az ajtókeretet. Majd beült a dob mögé, behangolta és elkezdett dobolni és akkor nyugtázták, hogy ő lesz a dobos. Majd a csávó lerakta a dobverőt, átment a gitárhoz, behangolta a gitárt és játszott Jimi Hendrixet. Húha, nem, akkor ő a gitáros lesz. Majd átment a basszusgitárhoz, behangolta és elkezdett Hendrixet basszusozni és akkor rájöttek, hogy ő a Pastorius. Tehát ennyire nem voltak infók, hogy még, aki kijutott sem volt mindig képben, hogy milyen csodában lesz része.

Na most ezt amikor te meghallod itt Magyarországon, akkor elraktározod egy olyan élményanyagba, aminek nyilván a hitelessége vitatható egy lexikonhoz képest… de ilyen személyes anyagokkal dúsítottuk fel a mi gondolatvilágunkat. De fizikai információ, hány lemez, mikor, hol játszik, kikkel, ezek nem jutottak el hozzánk akkor. Csak sokkal később.

 Ezek az infók már a rendszerváltás után jöttek be?

B.Zs.: Igen, egyértelműen. Tehát azt mondom neked, hogy a rendszerváltás előtt például olyan élményeink voltak, hogy valaki behozott külföldről egy koncertvideót, átvettük és már vibrált a kép, mert rongyosra néztük, mert tudtuk, hogy nincs más, és azt az egyet próbáltunk kielemezni, mindent megnézni. Milyen erősítő van mögötte, milyen gitár, ha véletlenül mutatták a pedálokat, milyen pedálon játszik, hogy kommunikál a zenekar… tehát nekünk ezek csodák voltak, mert annyira információ éhesek voltunk. A 90-es évek után ezek az anyagok is bővebben áradtak be, illetve az internet megjelenésével tulajdonképpen több-kevesebb keresgéléssel hozzáférhetővé váltak. Ma azt mondanám, hogy minden elérhető és ez is egyfajta kutatómunkát igényel, mert most már meg kell találni… az eltelt idő alatt akkora mennyiségű információ került föl mind a netre, mind a való életbe, hogy az információ megtalálásának ma egy másfajta nehézsége van.

Én egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek egyszerre kéne játszani és kutatni is, de egyfajta alapismertséget a mai világban el kellene várni azoktól, akik színpadra állnak és ebben szerintem van hova fejlődnie a fiataloknak is.

Az, amit mi egymásnak próbáltunk mutogatni és fülből hallgattuk le, az most már lekottázva, lassan megmutatva, öt kameraállásból fönt van a neten. Tehát ma már nem az a nagy dolog, hogy le tudod-e játszani, hanem hogy meg tudod-e élni. Mi viszont borzasztóra megéltük. Mi még, amikor rosszul játszottuk a dalokat, akkor is beleraktuk minden hangba a szívünket. Ma meg jönnek a fiatalok, borzasztó technikai fölény, amit mi már soha nem fogunk elérni, ők szinte arról a lépcsőfokról kezdik el, ahol mi a középszekcióba tartottunk, ők ott lépnek be. És aki tehetséges, sokat gyakorol, jó affinitása, jó füle van, azok két-három lépcsőfokkal egy pillanat alatt leelőznek minket technikai értelemben. De nincs mögötte megélés, az a fajta izgalommal eltöltött időszak, hogy mi lehet emögött valójában. Mert ott van és elolvassa.

 Nem csak zenélsz, de fontosnak tartod, hogy át is add a tudásod másoknak. Egy interjúban azt mondtad, fontos, hogy ne utánozzunk. Az oktatásban is elsődlegesen az egyéni stílus megtalálása a célod? Hogyan lehet erre rásegíteni a tanulókat?

B.Zs.: A pedagógiáját a dolognak magam tanultam ki. Bennem mindig volt egy fogékonyság a pszichológiára és a szociológiára. Nagyon hamar rájöttem, hogy az embereket úgy lehet jól megtanítani bármire, ha először lebontjuk azokat az akadályokat, amiket ők maguk állítanak ebben.

Béna vagyok, botfülem van, nincs ütemérzékem, kicsi a kezem, túl hosszúak az ujjaim, ezeket mind le kell bontani. Meg kell szabadítani az embereket azoktól a sztereotípiáktól, amikkel saját magukat tartják távol a muzsikától. Mikor ez megtörténik, vagy erre lépéseket tesz az ember, akkor általában maga a szakmaiság elsajátítása mindenkinek sokkal könnyebben megy.

Erre én nagyon sokára jöttem rá. Eleinte erőltettem – de eléred azt, oda kell nyúlni stb. Ma abszolút pszichológiát alkalmazok, milyen az az ember, aki velem szemben ül, igyekszem minél hamarabb megismerni, megtalálni azt a kulcsot, amivel be tudok jutni hozzá, és ha bejutottam, akkor ezzel tisztelettudóan, nem visszaélve becsepegtetem azokat az információkat, amiken ő el tud indulni.

Én annak az oktatási fajtának vagyok a híve, hogy a csoda otthon történik, nem nálam a gitárórán, de én elárulom, hogy jut oda. Tehát rávezetés és a személyes tapasztalás, valamint megélése és felfedezése egy zenei fordulatnak. Tanítok embereket, hogyan kell zenét hallgatni, mire figyeljen közben, hogyan tudja a különböző hangszereket szétválasztani, megfigyelni, ezeket hogyan tudja a tradíciókhoz visszakötni, abba a tradícióba milyen példákat tud felhozni korábbról… és ez a fajta módszer nem az, ami hétről hétre dalokat vesz az ember, természetesen veszünk dalokat is, mert az a gyakorlati része a dolognak, de én minden dalhoz próbálom csatolni a háttérinformációt. Mikor született, miért így játszák, kik játszák, ők még mit csináltak, egyéb dolgok. Tolom az információt, és ha ez olyan talajra érkezik, ahol van fogékonyság, akkor egy-egy dal köré sokkal vastagabb tudásanyag ki tud bontakozni, mint hogy egyszerűen eljátszani a dalt.

Forrás: Benkő Zsolt Privát Oldala

Tehát a megélés, amiről előbb beszéltünk, hogy valaki tudja, hogy az a dal milyen történetiséggel bír és úgy játssza el, akkor azt lehet mondani, hogy abban már van élettapasztalat. Az a tudás a játék során már megérződhet, hitelesebbé válhat. Tehát nekem elsősorban nem a hangok odatevése a módszerem, hogy lerántsam a leplet bizonyos harmónia fordulatokról, természetesen ez is része az oktatásnak, hiszen van egy matekja a zenének, amit meg kell tanulni, de ez az út nem egy száraz, vérverejtékkel kikövezett út, hanem egy izgalmas, sok titkot, egyéni lehetőséget rejtő út. Én erre az irányra próbálom a tanítványokat ösztönözni, teljesen független attól, hogy a nulláról kezdi vagy tábortűz mellett akar gitározni, akkor is a zene így válik teljes élménnyé szerintem és én igyekszem ezeket a háttéranyagokat megadni.

Mik a terveid az őszi szezonra? Milyen koncerteken, oktatási projektekben láthatunk/hallhatunk?

B.Zs.: Hangszert a kézbe turnékkal egészen jövő nyárig be vannak írva bizonyos etapok. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert ez Magyarország történetében az első államilag kezdeményezett könnyűzenei, ismeretterjesztő és interaktív kiállítás, valamint előadássorozat. Ezt 2017 óta csináljuk és óriási légüres térbe csapott bele ez a program, tehát megint csak az impulzus alapú muzsikálás felé irányítja az embereket. Fiatalok odajönnek, akár óvodások, kisiskolások, gimnazisták és életükben először beülnek a dobszerelés mögé, billentyű mögé, gitárokat pengetnek, és ez ad egy olyan impulzus alapú élményt, ami oda vezethet, hogy esetleg tanulni akarnak valamelyik hangszeren. Ezt nagyon fontosnak tartjuk, közben zenei előadásokat tartunk nekik, amikről megkapnak egy-egy témával kapcsolatos háttérinformációt is, úgyhogy ez egy nagyon jó dolog. Jövő nyárig jó néhány turnénk van beírva az ország különböző területein.

Aztán nekem a blues előadásom szintén privátban zajlik, sok helyre hívnak, baráti közösségek, iskolák, művelődési házak igénylik ezt a fajta ismeretterjesztő kurzust, ahol én gitárral a kézben ülök és a blues történetét megpróbálom befogadhatóan, köznapian, viccesen és élőzenével alátámasztva bemutatni. Aztán rengeteget vendégeskedek, sok alkalmi fellépés van, ami egy-egy érdekes felállás, vagy egy létező zenekarhoz vendégként hozzácsapódva… több ilyen is lesz. Szegedre is megyek, a Blues Bell vendége leszek, novemberben a Red One House lemezbemutató koncertjén játszom vendégként, Gödöllőn.

 

Aztán megyek Oroszlányba, Szabó Tamás az ország legjobb szájharmonikása és szintén óriási zenetudós, akitől én nagyon sokat tanultam és őt is mesteremnek tartom, kortársam, de mégis az a tudásanyag, ami neki van, az bámulatra méltó. Nemes Zolival és Szabó Tamással játszunk egy egyedi koncertet Oroszlányban, az egy egyszeri történet lesz. Úgyhogy rengeteg ilyen van, ezek most csak, amik eszembe jutnak… ezen kívül a Benkő Band, a fiammal közösen újonnan alapított zenekar, ahol az én saját számaimat játsszuk, azzal elkezdünk mozogni. Már kaptunk meghívást Zentára a Mojo Clubba, ami nagyon híres, prominens klub Kelet-Európába, oda megyünk egy nemzetközi fesztiválra novemberben. Úgyhogy elég sűrű lesz az év és a jövő év eleje… és hát emellett ugye a napi tanítás, egyéb koncertek, időnként jam sessionöket tartok a Szimpla Kertben, blues jameket, ebből majd decemberben lesz egy hétfői nap, amikor én leszek a házigazda. Úgyhogy nem panaszkodom, tényleg minden napra jut bőséggel.

 Hol tudunk ezekről tájékozódni?

B.Zs.: A Facebook a privát oldalamon, illetve van egy Benkő Zsolt Blues nevezetű Facebook oldal, ahova ki szoktam tenni a fellépéseimet, illetve van egy csoport, a Benkő Zsolt koncertmeghívó csoport, ahova bárki beléphet és oda minden publikus mozzanatomat kiteszem. Ez jelenleg olyan 600 fős csoport, általában innen kerülnek ki azok, akik eljönnek a koncertre.

 A fiad, Benkő Máté is bluesgitáros, gyakran játszotok együtt, közös formációtok is van a Benkő Two apa-fia duó. Milyen családtaggal együtt játszani, ahhoz képest, mikor az ember mondjuk barátokkal vagy más zenészekkel zenél?

B.Zs.: Nagyon különleges, időnként szívcsücsökig megható az, amikor meghallom, hogy játszik önmagában is, meg azzal is, hogy tudom, hogy az én vérem… de én mindig úgy tekintettem a gyerekeimre, van egy 25 éves lányom is, aki óvónő… hogy önálló, külön lények. Én vagyok felelős a felnevelésükért, de ők individuumok, tehát mindenben támogattam őket. Az, hogy a fiam olyan utat választott, mint én, ez külön öröm volt. A színpadon olyan metakommunikáció van közöttünk, ami páratlan, megelőz olyan kollégákat is, akikkel tízen húszon évet töltöttem együtt színpadon. A mozdulataim kezdetekor már tudja, mire gondolok és én is, hogy ő mire, úgyhogy fölösleges néha szavakban kommunikálnunk.

Egy hihetetlen erős kapocs és kötelék van közöttünk, ami több színben tűnik föl. Időnként apa fia, időnként kollegák, két muzsikus elme, időnként barátok, időnként főnök, beosztott, nem is tudom elmondani, annyira sokszínű a kapcsolatunk… de alapvetően egy nagyon erős kötődés az alapja ennek az egésznek, ami hozzásegít minket csomó olyan megértéshez, elfogadáshoz és kapcsolódási ponthoz, ami más esetben évtizedek munkája, hogy kialakuljon két ember között. Úgyhogy ez egy teljesen különleges és Isten adományának tartom, hogy nekem ebben részem lehet.

 

Benkő Zsolt és Benkő Máté / Forrás: Benkő Zsolt Privát Oldala
Kiemelt kép: Benkő Zsolt Privát Oldala