Kétrészes cikksorozatunkban Zilahy Lajos egy kevésbé ismert oldalát járjuk körbe. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Halálos tavasz szerzőjének szívügye volt a tehetséggondozás. Az első rész itt olvasható.
Szerző: Zilahy L. Ágnes
A keretek szűkítésének körülményei a történelmi éra kontextusába helyezve
Zilahy Lajos a máramarosszigeti líceumban Száraz Zsigmond ösztöndíjban részesült. Ezt tanárainak is köszönhette, akik korán felfigyeltek az okos, szorgalmas és tehetséges diákjukra. Franz Mönks professzor többtényezős tehetségmodellje – mely szerint „a család értéket ad, a tanár kaput nyit, a társak mint katalizátor hatnak” – mai szemmel tökéletesen érvényesült az író líceumi évei alatt, ami alkotói korszakára szintén nagy hatással volt.
Nem érdemtelenül kapta az ösztöndíjat, mert egyesült benne a tehetség, a tudás és a kreativitás, amit aztán gazdag életművével bizonyított is. A két világháború között a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjává vált.
A közönségnek olyan – bírálói szerint – „félgiccseket” írt, mint például a Halálos tavasz. 31 évesen 8 nap alatt alkotta meg! Mi ez a maga nemében, ha nem zsenialitás? A regényt a korabeli fiatalok falták. De melyik író az, aki nem a közönségnek próbálna írni? (Az természetesen más kérdés, hogy ezt befogadják-e, vagy sem.) Az 1939-es filmváltozat romantikus érzelmességével igazi hollywoodi típusú sláger, kasszasiker lett.
A regény sokmilliós példányszámban jelent meg szerte a világban; háromszor vitték vászonra, de egyik változat sem közelítette meg a Karády–Jávor-féle verziót. Telt házzal játszották a Fórum, azaz a későbbi Puskin moziban. A színészpáros legjelentősebb filmjeit – a Halálos tavaszt és a Valamit visz a vízt (1939) – a magyar filmgyártás nagy sikerként könyvelhette el itthon és a határon túl egyaránt.
A szerző tizenegy regényéből és színművéből készítettek filmet. Hetet Magyarországon, a többit francia, NSZK-s, olasz–spanyol, cseh–USA, és jugoszláv–USA vállalkozásban. Pegazus néven filmvállalatot alapított, ahol A szűz és a gödölye (1941), illetve a Tűzmadár (1941) című műveiből forgatott filmet. Megannyi terve között szerepelt egy Krúdy-, valamint egy nagyszabású Kossuth-film forgatása is. Több mint tizenöt filmet forgatott.
De mást is írt! A lélek kialszik, A fegyverek visszanéznek, továbbá A két fogoly fontos, igazán színvonalas regények, mind bestsellerhez közelítők. Már említett művét, A szűz és a gödölyét műsorra tűzte az akkori Jókai Színház (Egri István, Bánki Zsuzsa és Csákányi László főszereplésével). 1923-ban a Nemzeti Színházban játszották A hazajáró lélek című darabját. 1924-ben Süt a nap című műve került bemutatásra – témáját az I. világháború utáni falusi életből merítette – a Nemzeti Színházban. Ez utóbbi elnyerte az MTA Vojnits-díját. Szintén említésre méltó a Zenebohócok (Lavotta gyönyörű zenéjével játszották annak idején) és a Fatornyok – utóbbi miatt bujkálnia kellett, mert a II. világháború kitörése után következetesen fordult szembe a fasizmussal.
Publicistaként, 1940-től 1944-ig tulajdonosa és szerkesztője a Híd című képes hetilapnak. Munkatársul a kor jeles íróit nyerte meg, köztük Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Nagy Lajost, Tamási Áront, Jékely Zoltánt, Sinka Istvánt és még másokat. Több országos lapban is publikált. A Pesti Naplóba vezércikket írt, az Új időkben novellái jelentek meg, az Apolló Kabarénak pedig egyfelvonásosokat, sanzonszövegeket készített.
Ám a cenzúra nem volt mindig kegyes az íróhoz, többször megkeserítette az életét. Engedélye nélkül, politikai okokból kihúztak a regényeiből sorokat – így végül több lapnyi terjedelmet likvidáltak. Bart István erről így ír a Népszabadság hasábjain:
A Dukay család című regénytrilógiát (mely a magyar arisztokrácia társadalomrajza) az újvidéki Fórum adta ki a hatvanas-hetvenes években, az opus természetesen hazánkba is eljutott, csakhogy az engedélyezők későn kaptak észbe, hogy a mű végén „már jönnek az oroszok”. Úgyhogy az utólagos cenzúra eszközéhez folyamodtak: egyszerűen kivágták ezt a részt. Minden egyes példányból. Pengével.
Pontosan egy évvel a villáját ért bombatalálat után, a Híd különszámaként, 100 000 példányban megjelent röpiratában közzétette ajándékozási nyilatkozatát (Ami a romok alatt s ami a romok felett van címmel). A röpiratban foglaltatott, hogy Bárczy Piroskával, feleségével együtt úgy határoztak, a „legszükségesebb életfenntartási ingóságok” és az írói jövedelem „szerény megélhetést” biztosító része kivételével, összes ingó és ingatlan vagyonukat (…) visszavonhatatlanul a magyar királyi kincstárnak adományozzák.
A nagylelkű adományról értesülve a New York Times A „Hét emberének” választotta Zilahyt. Az itthoni sajtó is több helyen méltatta az írót. De emellett támadások is érték. Kodolányi János szerint például „az állam pénzéből akarja újraépíteni a villáját és kárpótolni magát”. Egy szélsőjobbos megnyilatkozás pedig így szólt: „kifúrja a fiát az örökségből”. Mondhatnánk erre: tessék tájékozódni, kedves „támadók”, mielőtt ilyen sorokat vetnek papírra! A valóság ugyanis merőben más.
A villáját ért bombatámadás után 9 napra jelentette be Zilahy Lajos, hogy lemond minden vagyonáról az állam javára, azzal a feltétellel, hogy ebből feláll a tehetséges, szegény gyerekek számára fenntartott Kitűnőek Iskolája.
Dr. Markó István közjegyző rögzítette a feltételeit, és figyelmeztette, hogy mindez nemes cél, de gondoljon a gyermekére is. Így Mihály fiára testálták az új, fóti ingatlant – egy lakóházat gazdasági épülettel, valamint egy huszonöt holdas gyümölcsöst és szántót –, de az író kezelésében és haszonélvezetével.
Továbbá mindezt megelőzően:
Már 1933-ban a feleségével egyetértésben beszélgetett arról, hogy lemondanak vagyonukról, erről említést is tett 1938-ban készülő könyvében. Leírta, hogy a vagyont kollégiumi célra, az ifjúság nevelésére, szegény sorsú tanulók támogatására fordítják. Motivációját is megfogalmazta. (A Nagyszalontán kelt okirat hasonmását Kurucz Zsigmond tette közzé a Honismeret 2000. évi 4. számában.)
Az író 1939-ben 2 millió pengős adományával alapítványt hozott létre a Kitűnőek Iskolája megalapítására.
1940-ben a kormányzó személyesen közölte: „Most már van rá pénz, meglesz az iskola”. Egy millió pengőt ajánlott fel, amiből létrejött a Horthy Miklós Jubileumi Alapítvány. Horthy maga is támogatta a parasztok tehetséges gyerekeinek taníttatását, vezető pozícióba emelését. Végül a pénzt mégsem kapta meg Zilahy, valószínűleg a Fatornyok bemutatása miatt.
(Megjegyzés: 1943-ban volt a Nemzeti Színházban a premier, ami hatalmas sikert aratott. 1944-ben ezzel zárták be a színházat, mert a szélsőjobboldali sajtó nekiment a darabnak németellenesség vádjával. Az író nem gondolta, hogy ezzel a színművel búcsúzik majd a magyar színpadtól.)
1942. szeptember 4-én éjszaka lehullottak az első bombák Magyarországra; Budapestet szovjet légitámadás érte. Az oroszok részéről valószínűleg egy teszt lehetett ez, mert messze volt még a front. Csapataik Sztálingrádért küzdöttek. Kapott bombát Kispest, a városmajori templom és a Rózsadomb is. Az egyik az író budai villáját érte. A Zilahy család pont vidéken tartózkodott, így „csak” a földszinti bérlő két kislánya és nevelőjük halt meg a támadásban.
Romokban hevert a villa és a gyönyörűen gondozott parkja. Az író szerette a növényeit, a fákat, a bokrokat. Sajátos kapcsolata volt velük, még nevet is adott nekik. A pusztítás borzasztó látványának lenyomatát, Búcsú a fáktól című versét a Nyugat utódja, a Magyar Csillag 1943. december 15-i száma közölte le. A költemény utolsó versszaka a remény hangján az elkészülő Iskola képének vágyálmát adja:
S e nagy fatemető helyén Hajnalban, / mikor ibolyásan kél a nap, / Tíz emelet ablaksorának fényeit Kelet felé nyilazva itt fog állni. / A dombtetőn az Épület.”
1943-ban A Kitűnőek Iskolájára vonatkozva, az állami kincstár kötelességét rögzítő meghagyásban a következő olvasható: „(…) ezt a vagyont a magyar ifjúság magasabbrendű magyar és igaz értelemben vett keresztény szellemű nevelésére fordítsa. Közelebbről meghatározva azon elvek alapján, amelyek a Kitűnőek Iskolájának gondolata körül egyrészt a magyar közvélemény, másrészt magyar szakférfiak elbírálása során kialakultak. Feltételül szabjuk, hogy az iskola egykori házunk telkén épüljön meg (…)”
Ezzel a nyilatkozattal biztosította az író a Kitűnőek Iskolájához szükséges ingatlant, valamint a telepítéséhez és működtetéséhez szükséges összeg – konkrét tervek hiányában nem meghatározható – hányadát. A megvalósítandó intézmény munkájával kapcsolatban csupán általános elveket fogalmaztak meg.
Az író és felesége csak nagyon korlátozott lehetőségeket tartottak fenn maguknak az ajándékozás visszavonását illetően. Ilyen eset lett volna, ha „a meghatározott cél a megajándékozott hibájából nem valósulna meg”, illetve a „történelmi események folyamán nem érhető el.” (Ez a kitétel három évtizeddel később hivatkozási alapként szolgált a nyilas hatalomátvétel utáni hosszú bujkálásra kényszerült író terveiben – mint arra Bánfai József is utal.)
Magyarország német megszállása után, a Fatornyok betiltását követően az író bujkálni kényszerült a nyilasok és a Gestapo elől. Egyik bújtatója Vantsa János zongorahangoló volt. (Leszármazottja Vantsa Erika, aki az Egyesült Államokban tartotta a kapcsolatot Piroskával, Zilahy özvegyével, illetve Lisa Gravesszel, a szerző hagyatékának gondozójával. Mivel azonban az irodalomhoz nem értett, keresett egy kiadót, s Piroska asszony nevében a tulajdonosra, Giniger úrra bízta a Zilahy-jogokat.)
1945-től az író közéleti aktivitása megnőtt. A Magyar-Szovjet Művelődési (később Baráti) Társaság élén állt mint a szervezet elnöke. A díszelnök Szent-Györgyi Albert volt; vele közösen szerkesztette az Irodalom és Tudomány című új folyóiratot. (Az irodalmi részben a szerző folytatásokban közölte Ararát című regényét.)
A Szabadság napilap megkeresése után ő írta meg a felszabadult magyar sajtó első vezércikkét. A szimbólumokért mindig is rajongó író egy mondatában utalt arra, hogy az óvóhelyről feljőve az egyik szakállas orosz katonában Jézust vélte látni. Kapta is a fenyegető leveleket erre. „Te rohadt kommunista, ezért meg fogsz lakolni!”
1946-ban kommunista propagandatevékenységre akarták rávenni a MTA-ba beszivárgó kommunisták. Ezt követően lemondott elnöki feladatáról. Az orosz csapatokban először naivan a felszabadítókat látta, majd szomorúan tapasztalta, hogy tulajdonképpen hazánk megszállásáról van szó. A kommunista fordulatot követően feleségével és Mihály fiával 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált.
1949-ben alkotóerejét egy időre megtörte egyetemista fia egy lövészbalesetben bekövetkezett, tragikus halála. Majd a regényírás mellett művei kiadásával, színpadra állításával, megfilmesítésével kezdett foglalkozni, így gyakran utazott külföldre. Az 1950-es évektől sokat tartózkodott Szabadkán.
1965-ben, a puhulni látszó Kádár-korszakban a Kardos György vezette Magvető Kiadó szerette volna megjelentetni A dühödt angyalt és előzményregényét, a Bíbor évszázadot, amelyek New Yorkban láttak napvilágot angol nyelven. Aczél György felhatalmazásával Kardos többször is Újvidékre utazott, hogy tárgyaljon Zilahyval a magyar kiadásról – mindeközben a hazatelepülésre is szerette volna rávenni.
1972-ben Siklósi János, a Népszava főszerkesztője felkereste Szabadkán az írót. Sokat beszélgett vele életének jelentős eseményeiről, amit „epizódfüzetében” rögzített, majd 1986-ban Zilahy Lajos utolsó évei címmel jelentetett meg. Ebben a következő olvasható:
Ezzel akart még egyszer és utoljára, a világ érdeklődésének középpontjába kerülni, és öregségére újra a régi Zilahy lenni”.
Az író minden pénzét a Halálos tavasz újszerű, jugoszláv–spanyol koprodukciós forgatásába invesztálta abban a reményben, hogy az itt befolyt összeg egy részét az Iskola megvalósítására fordítja majd. Sajnos az 1972-es film csúfosan megbukott, régi álma – „Én nem kérni, hanem adni jöttem” – pedig szertefoszlott.
Végezetül lássuk, kaptam-e válaszokat az esszé elején feltett kérdésekre.
A Kitűnőek Iskolája megvalósításának céljai folyamatosan változtak a II. világháború zűrzavaros évei miatt.
Az Iskola alapításának eredeti célja, „a hátrányos helyzetű, de tehetséges ifjak összeterelése” az író szociális érzékenységére utalt. Adni szeretett volna, a haza felemelkedését szolgálni. Ez a vonal végigkövethető a szerző egész életén át. 1939-ben a megvalósítás alapfeltételei még adva voltak alaptőke formájában, sőt az épület, azaz saját villája is rendelkezésre állt az alapítványi intézmény működtetésére. Csupán az Iskola menedzselésére kért állami támogatást.
Változás a célokban akkor következett be, amikor az Iskolának szánt épületet bombatámadás érte: ettől fogva a népi ifjú tehetségek felkarolásán, a Civil Ludovikán, a mérnökök képzésén és az elitnevelésen át a hadiárvaház koncepciójáig jutott a kezdeményezés – azaz a módosult elhatározást a háborús kényszerhelyzet szülte.
Az író céljai közül változatlan maradt az adni akarás ténye, illetve az, hogy szolgálja „a haza felemelkedését”. Horthy kormányzóval és a miniszterekkel (Tiszával, Telekivel és Bornemisszával) történő koncepcionális változtatások sorából számomra a Teleki Pál-féle változat volt a legértékesebb, mert az akkori történelmi érában az szolgálta volna leginkább „a haza felemelkedését”.
1973-ban hazatérése előtt az „Én nem kérni, hanem adni jöttem” szándéka foglalkoztatta: „Az Áfonya utcában olyan épületet építtetnék, ahol egy-egy évi időtartamra három nyugati és három keleti országból érkező természettudós élhetne, kutató ösztöndíjasként. Az épület mellett egy szép könyvtárat létesítenék.” A telken álló épületre nem tulajdonjogot, hanem csak lakhatási jogot szeretett volna kapni, felesége és saját maga részére egészen a halálukig.
Valószínű, hogy ha 1939-ben egy komplex programmal áll elő – és az alapítványi pénzhez egy kidolgozott, a mai normához hasonló pedagógiai-tehetségfejlesztő programot mellékel, nagyobb esélye lett volna az Iskola tényleges elindítására.
(Egy ilyen szabályos program részegységei a következők: Képzési terv leírása, célcsoport megjelölése, tehetségfejlesztési módszertani terv; egyéni fejlesztési tervek összehasonlítása a tehetségfejlesztés témaköreihez összehangolva, hatásvizsgálat, az adott fejlesztési területhez értő szakemberek megnevezése, tehetségkutatás, az azonosítás folyamatában alkalmazott eljárások feltüntetése; egyéni fejlesztési koncepciók, egyéni programtervek, pedagógusképzés, dologi kiadások részletezése évi és havi szintre lebontva.)
Mivel a Magyar Tehetséggondozó Társaság csak 1987-ben alakult meg, előtte kidolgozott tehetségfejlesztő programok sem léteztek. Viszont az akkori évek feltételeihez igazítva elkészített pedagógiai programmal megvalósítható lett volna az Iskola. A tehetségsegítés terén 1997-ben az Európai Tehetségsegítő Tanács (ECHA) indította el ezt a folyamatot. Hazánkban 1997-től volt lehetőség tehetségfejlesztői szakértő szakot végezni, és nemzetközi tehetségfejlesztői diplomát szerezni, amit jómagam is elvégeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A Kitűnőek Iskolája ekkor még nem volt része a hazai tehetségfejlesztő szakirodalomnak.
Végezetül elmondhatom: a válaszokat megkaptam. Kirajzolódott előttem, hogy Zilahy Lajos írói és közéleti tevékenysége mellett milyen állhatatosan küzdött – sokak számára ismeretlen – fiatalkori álma megvalósításáért.
Zilahy életétútját „babérok” és kudarcok kísérték. Nem sikerült emelt fővel hazatérnie, sem az „Én nem kérni, hanem adni jöttem” szándékát beváltania. Ellentmondásos személyiségnek tartották; az igazság azonban a részletekben keresendő.
Jobbról és balról is támadták. Méltatlanul illették a következő jelzőkkel: itthon „lelki zsidó, amerikanizálódott értelmiségi”, míg az USÁ-ban „rohadt kommunista.” Tudomásom szerint nyugati tartózkodása alatt soha nem kritizálta a hazai eseményeket. Ezért így alaptalanul kerekedett Amerikában kommunista, itthon pedig reakciós híre.
Megítéléséről az „Oly korban éltem én e földön…” kezdetű Radnóti-vers jut eszembe. Sokszor igazságtalanul beletiportak pusztán azért, mert hiányos információkkal rendelkeztek róla és tevékenységéről. Generációk nőttek fel úgy, hogy Zilahy Lajos munkásságát nem ismerhették (ugyanis tiltólistára került), amit méltatlannak tartok. Megpróbálták a feledés homályába süllyeszteni, mint Márait is.
Zilahy Lajos nem volt a mai értelemben vett „celeb”, de igenis gazdag éltművet hagyott örökül. Olyan kitűnő, maradandó műveket adott nekünk, mint A fegyverek visszanéznek, A lélek kialszik vagy A két fogoly. Utóbbi regényével világsikert aratott, 1930-ban megkapta érte a Corvin-koszorút.
A név viselése nagy felelősséggel jár, még mindig tapadnak hozzá negatív jelzők. Örömmel tapasztaltam, hogy szülővárosában, Nagyszalontán szobrot állítottak emlékére. Büszkeséggel tölt el, hogy nagyrészt rehabilitálták a szerzőt – a Duna TV például időnként vetíti a filmjeit. 2020-ban az Új Színház műsorára tűzte a Fatornyokat, amit 2023 tavaszán újra láthattak a nézők. A Kitűnőek Iskolája pedig – ezen esszé központi témája – az egyetemi képzésben a tehetségfejlesztő szakon a szakirodalom részévé vált.
Kiemelt kép: nepszava.hu
Felhasznált irodalom
ANTAL Gábor, Meghalt Z. L., Magyar Nemzet, 1974. dec. 3.
BÁNFAI József, „Én nem kérni, hanem adni jöttem”, Tehetség, 2017. 3.sz.
BÁRÁNY Tamás, Egy író hazatért, ÉI, 1975. 1.sz.
FÁBIÁN Titusz, Lelki zsidó, rohadt kommunista, amerikanizálódó értelmiségi, 24.hiKultúra, 2018.05.20.
HORVÁTHNÉ ZILAHY Ágnes, Tehetségfejlesztés az elmélet és a gyakorlat tükrében, Debreceni Egyetem, Bölcsésztudományi Kar Pedagógiai-Pszichológiai Tanszék, ECHA-Műhely I, 2000, 173.
KÖVES József, A Dukayak sorsa, Szép Szó, 2021. okt. 9.
KULCSÁR Zoltán, Zilahy Lajos szerepe a magyar film történetében, Filmtudományi Szemle, 1976. 1.sz.
NEMEKSÜRTHY István, Egy föl-föl dobott kő = BIHARI József, A lélek nem aludt ki: Tisztelgés Zilahy Lajos születésének 100. évfordulóján, Szentendre, 1991, 31–38. p.
SIKLÓSI János, Zilahy Lajos utolsó évei, Bp., Népszava, 1986.
