Gunarason rendezték meg a Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület idei írótáborát, melyről rövid naplóban tudósítunk.
Szerző: Schillinger Gyöngyvér
„Ha meg akarsz lepődni, írj minimum naplót, maximum verset – meg bármit, ami köztük van.”
(Kukorelly Endre)
Meleg van, rekkenő. Az M7-es elesett Siófokig, a gyereket a körülöttünk tötyörésző kocsik leírásával szórakoztatom. Ezt a pick up-ot egy kopasz, a piros Skodát egy bajszos-szakállas bácsi, a terepjárót pedig egy göndör hajú néni vezeti – lenénizek egy huszonéves nőt. Eléneklem a teljes Ringatót, míg a férjem fojtott hangon háromszor bemondja, hogy 30 km/h-s sebességgel haladunk. Büszke vagyok, amiért ilyen nagyszerűen kezelem a helyzetet; a három és fél órás út után mégis én vagyok az, aki úgy nyit be a szállodába hátizsákostul, gyerekestül a férjem után, aki legalább 10 perce bement, hogy mégis mi tart itt ennyi ideig.
A gunarasi szálloda mellett tábla hirdeti, hogy a kétcsillagos hotelt uniós támogatásból fejlesztették négycsillagossá, így te, aki itt belépsz, számíts valami színvonalasabbra. És valóban: az előtérben légkondi, a recepciós pult mellett a szállodavezető tüsténkedik, mert valaki plusz ágyneműt, szivacságyat, edényt kér – mindent elintézünk, mondják, nekünk is lesz fél egytől ebéd, nem kell aggódni. Nem aggódom, éhes vagyok.
A szálloda mellett apartmanok, rózsaszínre, sárgára, pisztáciazöldre festett faházak: a kettő és négy csillag sajátos, tulajdonképpen szívmelengető elegye. A házban is van légkondi, tiszta zuhanyzó, ágynemű. Előtte több évtizedes, barna felbolyhosodott dzsörzé fotelek állnak, mindegyik foltos. A székeknek beszakadt az ülése, asztal nálunk nincs, ahogy edény és pohár sem, viszont annyi macska a környéken, amennyit eddig életemben nem láttam. A gyerek meg van őrülve a macskákért, a férjem pedig idegesen figyeli, hogy megetetem velük a prémium sonkát.
Családilag ebédelünk az első napon, a pincér mégis tudja, melyik csoporthoz tartozom, mert azt kérdezi, hogy „Írónak tetszik lenni, ugye?”, ez a „tetszik lenni” szíven üt, de fejben már készítem a jegyzetet – majd bekerül szépen ez is a naplóba. Naplót írni kötelező, legalább a tábor idejére. Gyerekszék az van, persze, mondja a pincér és körbeszaladgál, benéz egy bordó függöny mögé, a konyhába és egy másik helyiségbe, aztán visszajön, bocsánat, nincsen. Tegnap még volt.
Aztán lassan érkeznek az „író urak” és „író hölgyek”, átvonulunk a konferenciaterembe. Némi késés várható, ülünk a félhomályban, mert a lámpa fénye túl erős, tapogatózunk. Jönnek a kérdések: ki kicsoda, hogy került ide, mit hozott. „Te mennyire szorongtál be?” – „Nem vészes, nem annyira.” Aztán elfelejtjük a tapogatózást, amikor megérkezik KE, és megkérdezi, mit gondolunk, ki is az író – és itt most definíciót vár. Bemutatkozásként felolvasunk, és nézegetünk egymásra, ez jó, erős a mezőny, végre, jók a szövegek. Habár nagyjából csak ebben értünk egyet.
Beindulunk, még én is kommentelek, hallom a hangom, beszélek, majdnem húsz ember előtt, ez nem jellemző. Akkor jól érzem magam?
Most csodálatos ez a szöveg, vagy azért egy picit – lássuk be – hatásvadász? Hatást akarunk elérni, rendben, jön ki a víz a szememből, de nem mindegy, hogyan érjük el, mondja KE. Vegyük észre a metaforát, és húzzuk ki szépen. „Mellőzném, én legalábbis.”
BÁ szerint az eperegyben írt szöveggel erősebb érzelmi hatást lehet elérni, az eperhárom pedig távolít, KE szerint viszont az eperegy problematikus – ezen a kérdésen negyed órát vitatkozunk.
Valaki meghatódik, törölgeti a szemét. Érdekes, mondja másvalaki, hogy ugyanez a szöveg a nőket mennyire ledobta magáról. A férfiak meghatódnak, a nők kritizálnak. Pszichológiai fejtegetésbe bocsátkozunk, KE finoman emlékeztet, hogy ez nem pszichotréning. Túllelkizzük a dolgokat, ez nem vér, hanem festék. Nem pipa, lásd René Magritte festményét.
Az ebéd rugalmas, papíron fél egytől van, egyre érkezünk, de az írócsoport fél kettőkor jut ebédhez, és az még csak leves. Nem baj, levesbetéttel jóllakunk. A nyolcvanas évek slágerei mennek, tiszta fehér abrosz van az asztalon, az étterem előtt sovány szürke cica dekkol. Majd megkapja a maradékot. Cicaras, mondja PN, felnevetek, aztán eszembe jut a férjem – én itt szórakozok, ő meg az apartmanban éppen altatja a gyereket. Néha ráírok. „Bírod még?”
Kiderül, hogy az egyik írónő lányától rendeltünk tortát a gyerek születésnapjára, és azt is, hány forintot kap egy másik írónő minden eladott példányszám után. Hüledezünk, sejtettük, hogy keveset, de ez kínos. Két forgatókönyvíró új bizniszt kezdett, mert a covid óta megvágják a reklámfilm-költségvetést. Közben hozzák a második fogást. Felnyögünk: de miért, miért nem lehet egy sima húst vagy rántott sajtot, a fokhagymaleves után 40 fokban tényleg chilis bab kell?
A délutáni turnusra HD egyórás késéssel érkezik. Meglepődik, az órámra néz, és visszatekeri a sajátját. Sör, almalé ingyen van, kávé csak ötszázért a recepción. Nincs ötszázasom. Ha élénk nem lehetek, legalább legyek nagyon álmos – barnasört iszom, lecsúszok a székben, egyik szöveg jön a másik után.
Ha van három gusztustalan dolgod a szövegben, akkor a végére hagyd a legundorítóbbat, mondja BÁ – ezt nagyjából szó szerint lejegyzem. Egy hollywoodi forgatókönyv úgy készül, hogy megírják a jeleneteket, a pozitív és negatív ütésűeket egymás után rakják, egyre erősebb kilengésekkel, hogy a legnagyobb érzelmi hatást érjék el, és utána helyezik el a logikai kapcsolóelemeket. Nem vagyunk persze forgatókönyvírók, ez csak egy minta; ehhez képest akarunk valami egyedit létrehozni, mondja BÁ. Azért ezt is leírom.
MMA felolvas, mindenki röhög. De most akkor nézzük meg, mi a komikum forrása. PK úgy beszél, mintha gombóc lenne a torkában, helyette is folyton krákogni akarok. A komikum mellett ott van a tragikum is, a szereplők kiüresedett házassága – TÁ-val egymásra nézünk, és nem értünk egyet. Hol van itt kiüresedett házasság? Aztán addig beszél róla, hogy valamit ebből én is belelátok.
Kipécézünk néhány unalomig ismert szókapcsolatot, itt túl sok a panel, a rögzült frázis. Most akkor tegyük ki a párbeszédeknél a gondolatjelet vagy sem? Nagy hagyománya van, ugyanakkor egyeseket elidegenít, ha ilyeneket olvas, hogy „kuncogott x”, „tette hozzá y”, kíváncsiskodott z”. „De most érted, miről beszélek?” –„Hát most nem.”
„Valaki mondjon már rosszat is BL szövegéről, mert elkap az ideg.” Sűrítés, kihagyás, késleltetés. Minél specifikusabb egy tárgyi környezet leírása, annál jobban működik. Nem látom a tábla alját, nem baj.
Éjszaka nem tudok elaludni, pörgetem vissza az eseményeket, bezzeg a gyerek jobban alszik, mint valaha, 11 órát egyhuzamban. Reggel cicázás, ez alap, reggeliről kimentett virslikkel etetünk. A korán kelők a teraszon csendesen cigarettáznak, és végignézik, ahogy hajkurásszuk a bátortalanabb cicákat. A férjem szerint a fél szálloda őket eteti, de az nem lehet, nézd meg, milyen soványak!
Tíztől szeminárium, új szavakat tanulunk. A „faszol” az nem azt jelenti, hogy baszakszik, a katonaságnál vételezés a jelentése, a románoknál: rábaszol. A golyvás üveg az az ívelt nyakú. „Cseresznyepálinka. Nincs meg?”
Megjelenik egy cigány szereplő a szövegben, kicsit izgulok, nehogy kilógjon a szövegből a mondanivaló. Nem lóg ki semmi. Megint előjön a gondolatjel kérdése. Jó a szöveg, egy irodalmi lap mégsem fogadta be – szerintem ha formailag másként oldja meg a párbeszédet a szerző, elfogadják a novellát is.
Erről mondjuk eszembe jut a férjem reakciója, amikor elolvasott egy szépirodalmi szöveget. „Az valami elbaszott kortárs írói dac, hogy nem raknak ki gondolatjelet? Nehogy már érteni lehessen, ki beszél?” Gondolatjel ide vagy oda, persze, azt érteni kell, ki beszél. De ez sem feltétlenül igaz, NI azt mondja, hogy Hemingway valamelyik novellájában a párbeszéd egy idő után követhetetlen, és ez mintha a novella harmadik szereplője lenne.
Ebben a szövegben túl sok a nyomor, habár szépen van vezetve a történet. Langsam spazieren, nicht ugribugri, nem kell elsietni a végkifejletet, mondja KE. És az nem érv, hogy megtörtént, ezt felejtsük el egyszer és mindenkorra.
Az írás összetöri az egót, a darabokból lehet építkezni, aztán megint összetörök, és így tovább. Ehhez képest meglepő, hogy még mindig izgulok felolvasás előtt. Felolvasok, dobog a szívem. Miben reménykedem: hogy jó vagy legalább elég jó lesz? Pedig az utolsó fejezetig megírt és a semmiből újrakezdett regény írása tanít nekem némi alázatot. A szövegemre adott kommentek erős szórást mutatnak.
Este megyek gyereket fürdetni és altatni, útközben találkozom GL-lel, „Gyöngyi” nevű habzóborral kínál üvegből, és azt mondja, hogy ne keseredjek el, jó lesz ez. Ez egy picit elkeserít, viszont nem fél attól, hogy esetleg szájfájásom van, ez tetszik. KE szerint kurva jó a szöveg – oké, ez jó, viszont túlságosan is. Ignorálom, nehogy elbízzam magam.
Gyerek szalad elém, és az apartmansor végéből kiabál, látott kombájnt, porzik a kukorica, és az egyik cica morcos, megetette a morcos cicát. Minden érdekes, a levendula, a traktorfűnyíró, a fűben talált szétrágott kutyajáték, a száraz fűkupac. „Anya, fogd a füvet. Ne dobd e-e-el!”
Miért jók az írótáborok, azon kívül persze, hogy szövegekről beszélünk? Mert kicsit olyan, mintha visszamennék az időben oda, amikor fiatal vagyok, iskolás, még bármi lehet, még csak most tanulom, még van idő bizonyítani.
Három napig maradunk, nem akarom szétszívatni a férjem 40 fokban, a két és fél éves gyerekünkkel, akinek a világ olyan érdekes, hogy este nem lehet leállítani – az élmények addig tartanak, amíg anya valahogyan el nem altatja.
Élmény volt.
A kajára még egyszer nem fizetnék be.
Kiemelt kép: szofa.eu
