A tavalyi cannes-i filmfesztiválon debütált Akkor éjjel depresszív és erős társadalomkritikát megfogalmazó alkotás.
Szerző: Solymos Kristóf
A crime-mystery műfajban szokatlan módon itt egy olyan, megtörtént eseményeken alapuló ügy részleteit követhetjük nyomon, amit sosem oldottak meg. Ez pedig egyszerre hálás és veszélyes terep. A dokumentarista hozzáállás ebben a műfajban megannyi sorozatot tett már osztatlanul sikeressé (pl. Unsolved Mysteries), de a játékfilmes megközelítés sokakban hiányérzetet hagyhat. Ugyanis ahogy az előzetesben, úgy a film első percében is rögtön közlik velünk: ennek az ügynek (mint ahogy a gyilkossági ügyek körülbelül 20%-ának) nem lesz kielégítő lezárása. A cél a kilátástalan helyzet bemutatása a nyomozók szemszögén keresztül.
A történet szerint Clara (Lula Cotton-Frapier) egy klasszikus kisvárosi lázadó karakter, akit egy nap egy házibuliból hazafelé menet leöntenek benzinnel, majd felgyújtanak. Az alapvetően csendes környéket sokkolják a történtek, így minden lehetséges fronton megindul a hajsza az elkövető után.
Dominik Moll filmjében fontos szerepet kap az áldozat részletes karakterrajza, motivációinak megismerése és ezeken keresztül egy fontos társadalmi üzenet megfogalmazása. Clara saját és a barátai elmondása szerint is mindig a „rosszfiúkra” bukott, és mint ilyen, könnyű áldozat lehet valakinek, aki nem csak a felszínen „rossz”. A gyanúsítottak is erre a kategóriára szűkülnek. Clara exei és alkalmi szexpartnerei kerülnek a két nyomozó, a perfekcionista Yohan (Bastien Bouillon) és a lobbanékony Marceau (Bouli Lanners) célkeresztjébe, majd hamar kiderül, hogy szinte bárkinek lehetett motivációja és lehetősége is végezni a lánnyal.
Ahogy telik az idő, egyre inkább összefolynak az események, és a nyomozók megszállottá válnak. Ezt az érzelmi hatást erősen kihangsúlyozza a statikus világ lefestése a látványon és operatőri munkán keresztül. A fakó színek, hosszú, kitartott beállítások a nyomozás megélését mutatják meg a nézőnek.
Moll azonban félre is vezeti a befogadót, hogy fenntartsa a lehetőséget az egyéni megfejtések számára is, ami a krimitörténetek egyik fontos, elsősorban a nézőknek szánt „csemegéje”. A rendező azonban elszántan igyekszik hangsúlyozni a történet mögött rejlő tanulságot is. Egyre kategorikusabban közli a nézővel, Clara valójában már rég nem önmaga a történetben, hanem egy elvont, projekcióktól hemzsegő objektum, amit azonosítanak a promiszkuitás és felelőtlenség minden negatív jelzőjével. A film szerint a férfiak dominálta társadalomban a nő préda, akire nemcsak a veszélyt jelenti a férfi, hanem a megmentéséért is férfiak felelnek. Ez a megfejtés ugyan kicsit leegyszerűsített, mégis tagadhatatlanul megalapozott. A film tételmondata Yohan szájából hangzik el: „Valami nincs rendben a férfiak és a nők között…”
A mű legfőbb szégyenfoltja mégis maga a gyilkosság-jelenet, ami sajnos árnyékot vet erre az egyébként ízléses filmre. A felgyújtás ugyanis túldramatizált, így szinte már a film elején elbagatellizálja az egyébként fontos és izgalmas premisszát.
A film végső konklúziója azonban mindenképp progresszív és üdvözlendő. Yohan ugyanis a visszatérő elemként feltűnő körbe-körbe biciklizést követően a történet végén már a természetbe tart, ami szépen szemlélteti a toxikus társadalmi környezeten való felülemelkedés egyetlen valódi eszközét: az elengedést.
