Kharón bárkájára várva – Darvasi László: Az év légiutas-kísérője

Darvasi László egyszerre mesél rólunk és nekünk Az év légiutas-kísérője című novelláskötetében.

Szerző: Vencz Balázs

A bárányoknak van életösztönük, de halálösztönük nincsen. Ez csak nekünk, embereknek van. Mi vagyunk az egyetlen élőlények ezen a földön, akik a végesség érzésével vagyunk kénytelenek leélni rövid életünket, és ezért cselekedeteink súlyát abban mérjük, hogy képesek vagyunk-e a pillanat örömét vagy bánatát leküzdeni. Ezért csinálunk vallást, filozófiát, művészetet és háborút. Van, aki halhatatlanná akar válni, van, aki jól akar élni, és van, aki már a következő életre készül, mert azt reméli, hogy az is legalább olyan érdekes lesz, mint a mostani.

Ez talán különösen igaz Európa keleti felére, ahol az emberélet mindig olcsó volt, és történelmi tapasztalatunk, hogy a halál bármikor mindennapi életünk részévé válhat. Darvasi László Az év légiutas-kísérője című novelláskötetének történetei az elmúlás árnyéka alatt játszódnak. A könyv egy rövid dialógussal kezdődik, amely világossá teszi számunkra, hogy kikről is fognak szólni a történetek: rólunk, magyarokról, a legkisebbektől a legnagyobbakig, a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig, a legboldogabbaktól a legszomorúbbakig.

Darvasi rólunk, magyarokról mesél

A középkori pestisjárványok idején – mely időszak egyben a reneszánszt és a modernitást is előkészítette – arra a felismerésre jutottak az emberek, hogy a halál előtt mindenki egyenlő. Az elképesztő társadalmi különbségek ellenére a nyomorban élő közemberek ráébredtek arra, hogy senki sem él örökké, és ez alól a papság meg a nemesség sem kivétel. Végül mindig az egyenlőség elve érvényesül.

Az elmúlás tudata összeköt bennünket, és talán ez az egyetlen olyan élmény, amely képes erre. A magyar embereknek, akik szociális, kulturális és politikai ellentétek mentén feszülnek egymásnak, talán semmire nincsen nagyobb szükségük, mint arra a felismerésre, hogy az „ellenfeleik” is ugyanúgy végzik, mint ők maguk.

A Darvasi-kötet négy részből (Peruvian Airlines Művésztelep, Az árnyékos oldal, Kati és a néger és Szép csöndben egy utolsót szúrni), valamint két különálló novellából épül fel, melyek a könyv legelején és a legvégén helyezkednek el. Maguk a történetek cselekménye és szereplői szinte jelentéktelenek; ha mindegyikről külön-külön említést tennék, túlságosan hosszúra nyúlna az írásom. Hétköznapi emberek, akik az elmúlás leghétköznapibb formáival szembesülnek. A halál itt van a közelünkben gyilkosság és öngyilkosság, öregség és baleset vagy akár trauma és csalódás formájában (ha két ember bizalmi köteléke örökre megszakad, életük egy kisebb vagy nagyobb szelete megszűnik):

— Ez a drága kis gép még az akták ellen is jó. Az akták ellen, Zsuzsa — a férfi mutatóujjával ütögette a dobozt. Lehunyta a szemét, egyszer egy gól után látta sírni a fiút. Ez jutott az eszébe. Lehet, hogy el fog ájulni? Nem, nem ájul el.”

Az Örkény egyperceseihez hasonlóan tömör és esetleges történeteket olvasva az a furcsa benyomásunk támad, hogy olyan krimit olvasunk, ahol mi vagyunk a detektívek. A rengeteg külső és belső történés, illetve apró jel összefonódásából kell kibogoznunk azt, hogy mi történt. Mindegyik novella első pár oldalán számunkra érdektelennek tűnő nyomok, megjegyzések találhatók. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre több kérdőjel tűnik el. Mindegyik szövegben megvan az a pont, amikor világossá válik számunkra az alapszituáció, és izgulni kezdünk a végkimenetel miatt.

Természetesen elégedetlenkedhetünk – és talán igazunk is lenne: végeredményben senki sem kötelezhet arra, hogy belássuk, hogy egész életünk hazugságok végtelen sora –, mondván, „nem azért vettem meg a könyvet, hogy kitaláljam, hogy mit is akar mondani”. De ha igazán jó detektívek kívánunk lenni, akkor nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.

Sokszor azt is nehéz eldöntenünk, hogy monológot, narrációt vagy párbeszédet olvasunk-e, hiszen Darvasi szövege véletlenszerűen, önkényesen alkalmazza a központozási jeleket: „Hogy nagyon sok volt, legalább harminc, nem tudta pontosan megszámolni, mert egy idő után egymásra rakták őket, de ebből is látszik, hogy Valikát nagyon szerették és tisztelték, és négy koszorú legalább húszezer volt. Vagy annál is több. Mondjuk egy tanítónőnek könnyű. Sok kapcsolata van az életben. Azt tudja, hogy Surányinál csak tizenöt forint a kifli? Lehet, hogy tegnapi, de akkor is csak tizenöt. Hozzon? Jó, hoz, pedig nagyon fájnak a lábai”.

„Valószínűtlen látszatvilág, amiben képtelenség rendet vágni”

Maga a narrátor gyakran a cselekményekben passzívan részt vevő szereplő; úgy mesél nekünk, mint egy régi jó barát, aki mindenkit ismer azok közül, akikről szól a történet. Ilyenkor persze elégséges, ha úgy utal egyes személyekre, mint valakinek az „anyja” vagy „apja”. Máskor belelátunk a szereplők elméjébe, mindent tudunk, amit ők – de az igazságokat, amikről ők meg vannak győződve, kétkedéssel fogadjuk: vajon nem csak képzeletük játszik velük? Saját esetlenségünket látjuk bennük, és kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a ténnyel, hogy az ember legnagyobb igazságai is legfeljebb csak agyafúrt hazugságok.

A címben megjelölt személyt a teljes valószínűtlenség lengi körül. Az év légiutaskísérőjéről csak annyit tudunk, hogy Peruba utazik a Peruvian Airlinesszal megnézni a Machu Picchut. Személyiségének minden vonása a fantázia birodalmában létezik, akárcsak a múltunk.

Számunkra szinte valószínűtlennek tűnik bizonyos események megtörténte, de elménkben ott él, és képzelőerőnk teljes önkényének van kitéve. Zsuzsa, az egyik idősebb novellaszereplő egyszer csak váratlan telefonhívást kapott. Első szerelme kereste föl, és egy találkozásra invitálta. Ettől a főszereplőben felsejlenek a régi érzelmek emlékei, a focimeccsek utáni találkozások, a közös konyakozások. Alig várja, hogy megpillanthassa fiatalkorának főhősét, de a közös program balul sül el, mivel a szerelőből egy virítóan fehér műfogsorú porszívóügynök lett, és csak azért hívta ki Zsuzsát, hogy legújabb áruját eladja neki.

Képzeletünk elhiteti velünk, hogy ami évtizedeken keresztül bennünk él, az még létezik valahol a nagyvilágban, és becsapva érezzük magunkat, amikor végül nem azt találjuk, amit kerestünk. Komédiát űzünk magunkkal, és elhisszük, hogy az, amiért egyszer érdemes volt élni, már régen nem létezik, és mindezt csak azért tesszük, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal, hogy minden perccel kevesebb marad abból a gyönyörű káprázatból, amit életnek nevezünk. Valószínűtlen látszatvilág, amiben képtelenség rendet vágni; viszont lebegni a valószínűtlenségben kevés emberi szabadságunk egyik formája.

Ennek az öncélú lebegésnek a hangulata járja át Darvasi László kötetének összes szövegét, ahogyan azt maga a cím is sugallja. A novellákban megjelenik az az alapigazság, hogy mi alkotjuk meg saját életünk narrációját, mi döntünk arról, hogy hogyan is meséljük el a velünk történteket saját magunknak. Minduntalan olyan szereplőkkel találkozunk, akiknek valamilyen oknál fogva korlátozottak a cselekvési lehetőségeik. És éppen ezért csak ott kalandozhatnak kedvük szerint, ahol nem kötik őket a véges fizikai világ szabályai.

Kiemelt kép: kulturpara.hu