A tavaszi Margó történéseit Horváth Florencia újságírónk személyes hangvételű naplóban örökíti meg. Lássuk, hogy telt az első nap!
Hetek óta várom ezt a napot. A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár minden tavasszal és ősszel fontos esemény mind az irodalmi közeg, mind az olvasók számára. Egy ideje tudom, hogy én fogom írni a naplót a május 11–13-ig tartó rendezvényről, aminek nagyon örülök, mert szeretem ezt a műfajt: maradhatok személyes, miközben jelentős szerzők könyvbemutatóiról számolok be.
Csütörtök este rohanok a Széll Kálmán téren, várom a 4-6-os villamost, pár perces késésben vagyok. A fesztivál ezúttal a Margit-szigeten, a Kristály Színtérben kapott helyet. Az őszi alkalmaknak a Várkert Bazár nyújt otthont, míg a tavasziakat az elmúlt pár évben a Városmajori Szabadtéri Színpad fogadta be. Jó ötletnek tartom a helyszínváltást, egyből az jut eszembe, hogy ezáltal talán több emberhez jut el az irodalom, a Zenélő Szökőkút környéke ugyanis mindig népes, és remélhetőleg azok is felfigyelnek, benéznek az eseményre, akik éppen csak arra járnak.
Már a sziget bejáratánál összefutok ismerős arcokkal. Együtt indulunk el a programokra. Közben előttem-mögöttem sétálnak az írók, mindenki igyekszik a 18 órakor kezdődő bemutatókra, a Nagyszínpadon ugyanis Grecsó Krisztiánt kérdezi Valuska László a Lányos apa című kötetéről, a Hajó Színpadon pedig Krusovszky Dénes beszélget a Prae kiadó két frissen megjelent verseskötetének szerzőivel, Turi Tímeával az Egyszerre egy beszéljenről, illetve Gál Ferenccel a Ház körüli munkákról.
Az utóbbira ülök be, ahol Krusovszky először közös pontokat igyekszik találni a két könyv között. Elmondja, a legszembetűnőbb az, hogy egyikben sincsenek hagyományos cikluscímek. Gáléban forrásmegjelölés nélküli idézetek választják el az egységeket, míg Turinál kilencszer szerepel a Bevezetés az imádkozásba szókapcsolat, az így megjelölt verseknek azonban csak a címe egyezik; mindegyik szöveg más. Viszont a fejlécek határokat szabnak, kijelölnek. Gál ehhez annyit fűz hozzá, hogy nem szeretné, ha a szerzők és a művek feltüntetése elterelné az olvasókat, így ezek elhagyásával megtarthatja hangsúlyosságát a részletek jelentése.
Turi kifejti, véleménye szerint egy könyv egészének többnek kell lennie csupán a benne lévő versek összességénél. Elmeséli, hogy a hat évben, amíg a köteten dolgozott, úgy gondolta, folyamatosan keresnie kell valamilyen inspirációt, ezért zsoltároskönyveket olvasott. Rá kellett jönnie: ezek egyáltalán nincsenek megszerkesztve, csak egymás után jönnek a szövegek, hiszen nem az a szerepük, hogy valaki az elejétől a végéig olvassa a kötetet vagy eltévedjen benne, mint egy posztmodern játékban. Az ilyen jellegű könyvek használati tárgyak.
Krusovszky kiemeli, hogy a „bevezetés” szó profán jelleget ad ezeknek az imádságoknak, úgy hangzik, mintha egy egyetemi kurzus címe lenne. Fel is teszi a kérdést, hogyan lehet a verset használni. Mire Turi elmondja, az ima kötött rendű, szabályok szerint működik, nem lehet csak úgy elmondani a saját szavainkkal, mégis összekapcsol bennünket olyan történetekkel, amelyeket a saját nyelvünkön nem tudnánk elmesélni.
A moderátor áttekinti a két költő eddigi életművét. Elmondja, hogy Gál első könyve, A kert, a város és a tenger 1991-ben jelent meg. Ezt követte 1993-ban egy második könyv, aztán 2011-ben az Ódák és más tagadások, majd 2015-ben Az élet sűrűjében. Krusovszky úgy foglalja össze, hogy Gál grafikonszerűen ingadozó gyakorisággal jelentkezik kötettel, mire a szerző rögtön hozzá is fűzi, hogy folyóiratokban viszont folyamatosan jelentek meg írásai. Miután elkészült egy-egy agyaggal, még várt néhány évet a könyvkiadással.
Olyan szintén előfordult, hogy Gál párhuzamosan dolgozott több ötleten. Elmondja azt is, műveit naplójellegűnek tartja: a Ház körüli munkákban nincsenek is címek, csak római számok I-től LXVI-ig. Hozzáfűzi, a tartalomjegyzékben a kezdősorok feltüntetésével segíti az olvasók eligazodását; ahogy Turinál is előfordul ez a megoldás a kilenc darab, ciklustagoló Bevezetés az imádkozásba esetében.
Krusovszky ezután Turi eddigi könyveit sorolja, a 2012-ben megjelent Jönnek az összes férfiaktól kezdődően a 2014-es A dolgok, amikről nem beszélünkön át a 2017-es Anna visszafordulig. Megkérdezi, tudatos visszautalásként fogható-e fel az Egyszerre egy beszéljen cím a második kötetre, mire Turi elmondja, hogy amíg a szerkesztője, Péczely Dóra fel nem vetette ezt, addig neki eszébe sem jutott. Aztán az kerül szóba, hogy Turi költészetének védjegye a férfiakról való beszéd, amire a szerző nevetve elmondja, azt gondolja, ez már elmúlt, túl van a témán, kimerítette, mivel mindig újat szeretne mondani.
Az azonban továbbra is érdekli, hogy milyen különbségekkel és hasonlóságokkal beszélünk a férfi-női szerepekről otthon a családban, a barátainkkal kávézás közben vagy a színpadon. Úgy érzi, nincsen határozott véleménye ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, éppen ezért a versírásra mintegy laborként tekint: azt igyekszik kikísérletezni, mit tud a nyelv. Helyezkedik; egyszer ezt, másszor azt mondja; azzal játszik, hogy hogyan lehet a szépirodalmi szövegeken keresztül több nézőpontból beszélni.
Végül Krusovszky egy 2012-es, a Tiszatájban megjelent interjúból idézi Turi egy mondatát: „Nem igazán szoktam a boldogságon gondolkodni.” Hozzáfűzi, kevésbé látja pesszimistának az új kötet kezdőmondatát („Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem egész messze / azt, ami megsebezhet, / azt, ami megölhet.”), mint A dolgok, amikről nem beszélünk nyitányát („Mindannyian most érünk be. Most érünk be, és elbukunk.”) vagy az Anna visszafordul címadó versét, amely Tolsztoj híres boldogság-boldogtalanság mondatára épül. Turi hozzáfűzi, nagyon fontos számára Szép Ernő bon mot-ja: „Boldog voltam, csak nem vettem észre.”
Gáltól is következik egy idézet: „Mit kezdjek ezzel a kajmánfarokkal?” Mire a szerző elmondja, a versei hirtelen kilökődések eredményei; ha jön egy gondolat, amit jónak tart, megírja, hiába tűnik olykor kontextus nélkülinek, véletlenszerűnek. Megtörténnek vele az élet dolgai, amelyeket a maga módján helyre rak, hiszen, ahogy mondja, a gyászfeldolgozás sem úgy működik, hogy az ember félóránként megiszik három deci teát, mert azt írta valamelyik önsegítő könyv – hanem a saját életvitele, belső világa szerint rendezi el ezeket az eseteket. Végül azt mondja, az, hogy a könyvében van egy sor egy adott témáról, nem feltétlenül jelenti azt, hogy többet tudna róla az olvasónál.
Krusovszky megköszöni a figyelmet, a teremben lévők pedig elindulnak a Bookline teraszra, kezdődik a dedikálás. Teltházzal ültük végig a programot, az udvarra kiérve azt is konstatálom, hogy a Margó összes beszélgetésén sokan vannak. Kétirányból kígyózik a sor, szerencsére az elején állok. Összeverődik a szokásos irodalmi rendezvényekre járó csapat, Kiss Dáviddal és Szabados Attilával egyeztetek, hogy merre menjünk tovább.
A Budapest Nagyregény installációja mellett döntünk, ami a Kristály Színpad mellett helyezkedik el. Egy olvasószoba van berendezve fotellal, könyvekkel, vezetékes telefonnal, amelyre mindenki rámondhatja saját, a fővároshoz kapcsolódó történetét. Polaroid fényképeket készítünk, lemosható Budapest feliratú tetoválásokat ragasztunk a karunkra, Vincze Bencétől, a projekt menedzserétől promóciós jegyzetfüzeteket kapunk.
Szemerkél az eső. A Nagyszínpadot 19 órakor elfoglalja Tompa Andrea, akivel Nagy Boglárka beszélget új regényéről, a Sokszor nem halunk megről. Tompa hosszas felolvasását esernyők alatt hallgatja a közönség. Jó látni, hogy nem riad meg a tömeg a rossz időtől. Összefutok a Kovács-ikrekkel, és együtt megyünk közelebb a színpadhoz. A szerző arról beszél, az élet nehézségei foglalkoztatják, ezeket igyekszik a könyveiben körüljárni.
Nem tudok sokáig maradni, sietek Szegő János és Vida Gábor beszélgetésére a Senkiháza – Erdélyi lektűr című regényről. Szegő rögtön bele is csap a közepébe: felteszi a kérdést, az író mennyi szórakoztató jellegű művet olvasott az elmúlt időben. Vida elmondja, nincs otthon a műfajelméleti kérdésekben, ám megemlíti Milbacher Róbert sokat hivatkozott, témába vágó cikkét, és hozzáfűzi: sokan úgy gondolják, az írónak teljesen át kell látnia a kategorizációk rendszerét, holott szerinte erre nincsen szükség.
Szegő az alcímben is feltüntetett erdélyiség kapcsán említi meg, hogy harminc évvel ezelőtt a Babeș-Bolyai Tudományegyetem hallgatóiként ismerkedett meg egymással Vida, Tompa Andrea és Andrei Dósa, akik most mindannyian egy budapesti irodalmi fesztivál meghívott vendégei. Vida ehhez annyit fűz hozzá, hogy ha akkor valaki ezt jósolta volna neki, valószínűleg kinevette volna.
A regény megírása előtt végzett kutatómunkára terelődik a szó. Vida arról mesél, hogy hozzá került egy 1905-ben született személy hagyatéka, amelynek az az érdekessége, hogy minden dokumentum, amit a történelem során kiállítottak számára, más névre szól. A könyv története 1945-ig tart, így Vida a kor szokásait is fontosnak tartotta feltérképezni.
Elmondta, hogy abban az időben egy kisvárosban nem lehetett inkognitóban maradni, mindenki tudott mindent a másikról. Akik nem az adott településen születtek, azok „gyüttmentnek”, a gyerekeik a „gyüttment fiának” számítottak, és csak az unokák őshonosnak. Szegő hozzáfűzi, ezeket azért is fontos tudni, mert a könyv egy fiktív település, Namajd lakóinak életét mutatja be, főhőse pedig Kalagor Máté. Arra kérdez rá, milyen a szerző viszonya a szereplőihez. Vida elmondja, nincsen különösebb rokon- vagy ellenszenv benne irántuk, hiszen mindegyikőjüknek megvan a maga motivációja – még a Schwartz nevű kétes alaknak is.
A főszereplő mérnöki végzettséggel rendelkezik, emeli ki a szerző. Abban az időben egy ilyen oklevél óriási dolognak számított. Szegő rögtön párhuzamba hozza a társadalmi és a Kalagor hivatása kapcsán megtörténő eseményeket bemutató szálat a szerelmivel, ugyanis szerinte a főszereplő érzelmeit is matematikai képletekkel igyekszik kiszámolni. Vida helyesel, majd hozzáteszi, a könyvben a misztikum és a betűk metafizikája szintén megjelenik. Illetve, hogy mintaként tekintett Mikszáth és Móricz munkásságára.
A regényből Szikszai Rémusz olvas fel részleteket, a közönség hangosan nevet egyes mondatokon. „…arrafelé folyik a patak, amerre Vásárhely van, és nem visszafelé.” Végezetül Szegő arra kérdez rá, hogy az utolsó fejezethez kapcsolódóan, amely azt meséli el, mi történik 1945 után a karakterekkel, tervez-e még további történeteket írni a szerző, esetleg egy másik könyvben. Vida frappánsan zárja a bemutatót: kijelenti, hogy nem, ugyanis az ’50-es éveket Tompa Andrea Omertája és Visky András Kitelepítése már elmesélte.
Újra meglódul a tömeg a dedikálóasztal felé, én is beszerzem gyorsan a könyvet a Bookline standjánál, majd beállok a sorba. Közben a könyvbemutatója után boldogan sétálgató Turi Timivel futok össze. Fél füllel a Nagyszínpadon zajló koncertet hallgatjuk: éppen Színész Bob ad elő egy slam poetry és rap szöveget.
A nap utolsó programjára is beülök, Ai Weiwei 1000 év öröm és bánat című memoárjáról beszélget Mucsi Emese kurátor, Szily László újságíró és Valuska László. Szily elmondja, egybefonódik az apa és a fiú története, nem mesélhető el egyik a másik nélkül. Hiszen mindketten száműzetésben élnek egy ideig, majd elhagyják Kínát, végül visszatérnek. Egy leleplező történetet is mesél, Weiwei ugyanis nyolcvanegy napig fogságban élt, miután egy napon letartóztatták a pekingi repülőtéren. Nem tudja, hova vitték, vádak sem voltak, viszont rengeteget cikkeztek az újságok a történésről. Weiwei mindig is a költő szegénységét hirdette, azonban egy ekkor keletkezett cikkből kiderült, híres Black Jack játékos, akiről partnerei nem is tudják, hogy művész. Ráadásul elképesztő összegekben játszik.
Valuska elmondja, milyen érdekesnek tartja, hogy a képzőművész a saját élete eseményeit vetíti ki alkotásaira. Ő maga ugyanis látta egy kiállítását Bécsben, azután olvasta el a könyvet, és csak ekkor kezdtek számára értelmet nyerni az osztrák fővárosban látottak – a kettő együtt váltott ki benne igazi hatást.
Szily hozzáteszi, ennek ellenére a könyv a képek nélkül is izgalmas. Például van benne egy leírás, ami egy háromrészes sorozatról szól, melyen azt ábrázolja, hogyan tör össze egy régi vázát. A látvány azonban egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy az olvasó élvezni tudja a könyv erről szóló részét. Kiemeli, hogy meglepően jó írásról van szó, Weiwei szépírói mondatokkal dolgozik; a könyv azok számára is fontos mű lehet, akik nemcsak a történetre, de az irodalmi igényességre is odafigyelnek.
Ezután Valuska a szerzővel készített videóinterjúja következik, amelyben Weiwei a költőként tevékenykedő apjáról mesél és arról az ígéretéről, amikor az Egyesült Államokba költözése előtt megígérte édesanyjának, tíz év múlva az új Picassso fog visszatérni Kínába.
Tíz óra után párokban, csoportokban vonulnak az emberek a villamosmegálló felé. Bedobom a könyvvásárláskor kapott szelvényemet az urnába: idén is zajlik a Margó Polc játék, amelynek a szerencsés nyertese ötvenkét könnyvel gazdagodhat. Hűvös a levegő a szigetről kifelé menet; a második napra magammal hozok még egy pulóvert.
A kiemelt kép György Alida fotója
