Az antológiák korát éljük; meglepően nagy divatjuk van. A tematikus keretek egyre inkább fellazulnak, nincsenek biztos támaszpontok, amelyek meghatározzák a válogatás irányát. A 2021-ben megjelent A világot szétszerelni című gyűjtemény is elég laza alapkoncepcióra támaszkodik: pályázat során benyújtott versekből, novellákból, regényrészletekből vonultatja fel a legjobbnak vélteket, az egyetlen megkötés mindössze annyi, hogy a covid idején született írásról legyen szó.
A kötet a két szerkesztő, Fehér Renátó és Kustos Júlia előszavával indul, melyben kifejtik: a címhez Garaczi László Weszteg című tárcájának egyik mondata adott ötletet – ez egyébként szintén a vírushelyzetből inspirálódott. A válogatás folyamatáról vagy irányelveiről sajnos nem esik szó, pedig jó lenne tudni, ezek a szövegek miért alkalmasak a világ szétszerelésére, tehát miért nevezhetők egyedinek, különlegesnek, formabontónak, ahogy azt is, milyen szempontokat tartottak fontosnak a szerkesztők a kiválasztás során.
Nem beszélhetünk határozott koncepcióról, hiszen a sorrendet a szerzők nevének betűrendje adja meg. Ezáltal nem juthat el valahonnan valahová a kötet – ami ugyan nem vállalása a műnek, de mindenképpen jót tenne neki ez az ív, már csak az időszak lezárultságának érzékeltetése miatt is. Egyébként nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy covid témában lehessen még újat mondani, ezért külön öröm, hogy a gyűjtemény nem akarja ezt megugrani. Sőt, számos szöveg nem is kapcsolódik szorosan a járványhelyzethez, inkább csak sorokat találni bennük, amelyek eszünkbe juttathatják ezt az időszakot.
Meg kell említeni, hogy az antológia teljesen pályakezdő, nem publikáló és már pályára állt szerzőket egyaránt bemutat. Nem túl szerencsés ez a választás: érdemes lett volna szétszedni a kettőt. Már csak azért is, mert a könyv összemossa, mondhatni egyenértékűvé teszi a Jelenkor Kiadónál verseskötettel vagy a Prae Kiadónál fordításokkal jelentkező költőket a magánkiadásban publikálókkal.
Ennek mentén nem hagyhatók figyelmen kívül az olykor dilettánsnak ható bemutatkozások – ezek minden szöveg elején megtalálhatók a szerző portréjával –, amelyeknek nem ártott volna a szerkesztők szigora. Gondolok itt „az alkotás az élete” és a „dietetikus, vegetáriánus, szarkasztikus, de még elég sok -us végű szó belefér a minimum medence méretű skatulyába”. Hiszen ha a biográfia ilyen kiemelt helyen van, akkor ugyanakkora fókusz vetül rá, mint magukra az írásokra, így előbbi igényességére szintén érdemes lett volna nagyobb figyelmet fordítani. Azt pedig felháborítónak tartom, hogy az itt először vagy az első alkalmak egyikeként publikáló szerzők „író”, „költő” titulusokat írnak a nevük mellé. Főleg, hogy az antológia megjelenése óta lassan két év telt el, és számos itt helyet kapó alkotóról azóta semmit sem hallani.
Az antológiában szereplő versek nagy része középszerű. Említésre Maucs Béla Határtalanja érdemes, amely a grammatika elemeit mossa össze a testtel, a biológiai szaknyelvet pedig az Úr által ránk bocsájtott esőhöz társítja. A vers nyelvileg egyszerű, letisztult, erősen épít a képiségre. A cím szépen összecseng a versszakkezdésekkel: „néha arra gondolok”. Rávilágít, hogy tulajdonképpen a négy apró univerzum, amit a négy strófa teremt, csupán csak a képzelet határtalanságának bizonyítéka – emiatt válik erőssé a zárlat. A porban fürdő verebek képe mégsem áll távol a valóságtól.
„Megint máskor / egészen odáig megyek, hogy / porban fürdő verebek vagyunk, / a keréknyomban, ahol Isten járt, / a kánikulában, a Balaton mellett, / a kis műanyag asztalok alatt, / maradék gyroshúst és szottyadt káposztát csipegetve / a kuka mellé dobált szemétből, és a / strand gyepén mindenféle / gizgaz nő, a háromszáz forintos belépő ellenére is.”
Emellett Sági Ferenc Influencerje méltó még a figyelemre. A vers egy egylevegővel elmondott gondolatfolyam. Szépen játszik a központozás hiánya adta lehetőségekkel, emellett árad belőle az irónia és a humor.
Meglepő egyébként a prózás többség. Kiemelném Ferencz Hedvig Capricornus című novelláját, ami lendületes mondataival és monologikus stílusával hamar ledarálható. Pörgőssége ellenére is alaposan kidolgozott, átgondolt szövegről van szó, ami a végére egy kimerevített képpé válik – éppen olyan maradandóvá, mint amilyen fotót szeretne készíteni a szöveg elején az elbeszélő.
Izgalmas témákat boncolgat Gáspár Sára Balkániak és Havalda Bence Csend című kisprózája is. Maczák Orsolya Rita írását tartom az egyik leggyengébbnek, a Kapucsengő című novellába ugyanis egészen véletlenszerűnek ható mondatok is bekerültek. Egyes részek összefüggéstelenek, a szerző feldob különböző témákat, amiket viszont nem bont ki. A szöveg kiforratlan, ráfért volna egy alapos szerkesztés, illetve egy komolyabb átgondolás. Kár érte, mert ezek a hibák elnyomnak néhány frappáns megoldást: „Állok a folyosó végén, mint akit átbasztak, és örülök, hogy nincs üveg a bejárati ajtón, senki sem látja.”
Az antológia prózai szövegeit nézve el kell ismerni, hogy nagy részükre az ötletes témaválasztás, a kreatív megoldások jellemzők – ugyanez a versek esetében nem mondható el. Ezek nagy része közhelyeket durrogtat, képeket dobál egymásra. Érdekes, ahogy egymás mellé kerülnek a pályájuk különböző szakaszánál tartó szerzők szövegei, és ennek köszönhetően erősen érződik a különbség. Lehet, hogy érdemes lett volna szigorúbban válogatni.
Kiemelt kép: lira.hu
