A legendás szerepjátékból a 2000-es évek elején már készült egy filmtrilógia, az álomgyár azonban most ismét elővette a D&D világát, hogy a többek között a Stranger Things által keltett hype-ot meglovagolva egy új franchise alapjait rakják le. A John Francis Daley–Jonathan Goldstein páros filmjét valószínűleg oktatni is fogják forgatókönyvírói iskolákban – csak épp az első órán.
A Dungeons & Dragons filmváltozata több szempontból is ideális pillanatban érkezett a mozikba. Egyrészt, ahogy már említettem, az amerikai szórakoztatóipar (is) előszeretettel nyúl a ’70-es, ’80-as évek tárgyi kultúrájához és miliőjéhez, így a moziban látott karakterek akkor is ismerősnek hatnak, ha a játékkal sosem játszottunk. Másrészt az is látszik, hogy a 2020-as évtized egyelőre még nem termelte ki a maga nagy fantasy meséjét. A Gyűrűk ura átélhető és mitikus történetére a Trónok harca szkepszise és politikuma válaszolt, s egyelőre még nem látható, hogy a sok próbálkozás közül (Vaják, Sárkányok háza, A hatalom gyűrűi, Árnyék és csont) melyik válik majd a mostani évtized emblematikus történetévé.
Másrészről viszont egy-egy szubkulturális termék filmre vitele mindig trükkös feladat, hiszen egyszerre kell megfelelni a veteránoknak, illetve azoknak, akik a mozis feldolgozással találkoznak először. Jelen esetben én az utóbbi csoportba tartozom, a játék kulturális hatásával és világával tisztában vagyok, ugyanakkor közel sem nevezném magam szakértőnek, így azt feltétlenül el tudom mondani, hogy a D&D-újoncok számára teljesen érthető és működőképes a film. Van persze néhány utalás, ami némi előismerettel működik igazán, de az alapvető konfliktusok mindenki számára érthetőek, a viszonyrendszerek tiszták, a film belső logikája nem sérül.
A történet szerint Edgin, a bárd (Chris Pine) kisstílű bűnöző, aki egy hiba miatt elveszíti a családját. Ahhoz, hogy visszaszerezze lányát, egy nagyerejű varázstárgyra van szüksége, amit azonban egyedül nem tud megszerezni. Segítségére lesz régi barátja, Holga (Michelle Rodriguez), egy fiatal varázsló (Justice Smith), egy druida (Sophia Lillis), illetve időlegesen egy lovag – a megfelelő terminus technicus szerint paladin (Regé-Jean Page). A háttérből pedig Hugh Grant gonosztevője mozgatja a szálakat, legalábbis addig a pontig, míg őt át nem verik.
A Betyárbecsület forgatókönyve tényleg olyan, mintha egy, a modern Hollywood minden kívánalmát ismerő gépezet gyúrta volna össze. Különböző generációba tartozó, eltérő kulturális hátterű főhősök, szerelmi szál, bizonyos jelenetekben laza poénkodás, egyszerű üzenetek a család és önmagunk elfogadásának fontosságáról – a felszínen ennyi ez a film, és ha mindezt ízléssel és látható tisztelettel gyúrják össze az alkotók, ez elég is az üdvösséghez egy blockbuster esetében. Itt pedig ez a helyzet: a korábban például a Förtelmes főnökökön, az Éjszakai játékon, vagy épp az első Tom Holland-féle Pókemberen dolgozó rendezőpáros érti és jó érzékkel használja a közönségfilmes eszköztárat.
A film remekül emeli át a vászonra a szerepjáték-logikát és -narratívát. Összeáll a csapat, van egy kijelölt cél (meg kell szerezni a tárgyat), eközben adódnak mellékküldetések, amiket szintén teljesíteni kell, s amelyek ily módon külön mininarratívákat képeznek. Az elbeszélés tehát a célorientáltságra épül, ami jó tempót biztosít a filmnek, miközben ez a fajta letisztultság azt is lehetővé teszi, hogy különösebb logikai bukfenc nélkül fussunk végig a cselekményen.
Mindehhez pedig karizmatikus, remek casting is társul. Chris Pine-nal kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy sokkal jobb színész annál, mint amilyen szerepeket vállal. A Hell or High Water-ben például remek volt, de még a tavalyi, minden elemében kudarcos Nincs baj, drágámból is kimagaslott; az ilyen típusú közönségfilmeket pedig könnyen elviszi a hátán.
A mellékszereplőket korábban szintén láthattuk népszerű franchise-okban: Michelle Rodriguez a Halálos iramban sztárja, Sophia Lillis a Stephen King-féle Azban volt remek, Justice Smith a legutóbbi Jurassic World-filmben szerepelt, Regé Jean-Page a Bridgerton első évadának férfi főszereplője volt. Hugh Grant pedig karrierje második felére kitűnő ripacs lett. Az eleve teátrálisra írt karakterére is rátesz két lapáttal, és láthatóan nagyon élvezi, hogy széles kézmozdulatokkal és szinte folyamatos vihogással alakíthatja a szociopata, magáról rengeteget képzelő gonosztevőt.
Ráadásul van két elsőre jelentéktelennek tűnő aspektus is, amik viszont véleményem szerint nagyon sokat tesznek hozzá a film gondolatvilágához. Egyrészt a fantasy zsánerén belül kifejezetten izgalmas vállalásnak számít, hogy ebben a csapatban egyértelműen a főhős a legkevésbé kompetens. A film végén van például egy jelenet, ahol mindenféle varázslók, alakváltók és amazon harcosok küzdenek egymással, miközben Chris Pine karaktere egy lanttal tud beszállni a csatába. Daley és Goldstein munkája ezáltal autentikusan tud az összetartással kapcsolatos üzeneteket megfogalmazni, miközben a világ saját hierarchiáját sem rúgja fel.
Másrészt ahogy említettem, a blockbusterek máig gyakran fogalmaznak meg a nukleáris családdal, annak szentségével kapcsolatos üzeneteket. Sokáig úgy tűnt, hogy a D&D-film is ebbe a sorba csatlakozik majd, ám a történet végkifejlete ezt egyértelműen felülírja – ebben az értelemben már nem a vérség, hanem a cselekedetek döntenek a sorsról, és határozzák meg, hogy ki kaphat újabb esélyt.
A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület a filmes biztonsági játék mintapéldája: szinte egyáltalán nem vállal kockázatot, épp ezért viszont szinte mindenki számára élvezhető.
