Ismerheti egy gyerek annyira a szüleit, hogy észrevegye rajtuk, ha anyagi problémákkal, mentális és lelki gondokkal küzdenek? Vajon egy szülő megmutatja a gyerekének a belső vívódásait, szorongását és feszültségét, vagy inkább igyekszik elrejteni a problémákat? Mi történik, ha a szülő idő előtti elvesztése megválaszolatlan kérdéseket és akár dühöt hagy maga után? Hogyan tárhat fel egy boldognak hitt nyaralás emléke mély és fájdalmas kérdéseket? Charlotte Wells Volt egyszer egy nyár (Aftersun) című szívszorító drámája egy nyaraláson keresztül mutatja be apa és lánya kapcsolatát, kettejük belső vívódását.
Szülő-gyerek kapcsolat a filmekben
A szülő-gyerek viszony gyakori téma a filmművészetben. A fókusz sokáig csak az apa-fiú kapcsolatokon volt, majd a filmesek elkezdtek érdeklődni az ellentétes nemek közötti családi viszonyok iránt is. Az anya-fia és apa-lánya kapcsolat mindig bonyolultabb, hiszen sokszor nem egyezik az érdeklődési kör és az érzelmi intelligencia sem. Ezekre a filmekre emellett jellemző az is, hogy a másik szülő nélkül, csupán ketten élik a mindennapjaikat.
Az anya-fia kapcsolatokban az anyáknak általában a férfi szerepeket és jellemvonásokat is magukra kell ölteniük, hiszen két ember helyett egyedül nevelik a fiukat. Ezzel szemben az apa-lánya kapcsolatokban továbbra is egy szülő jellemvonásai és nevelési megoldásai jelennek meg, vagyis az apai nevelés bontakozik ki. Míg az anyák fiaikat egyszerre próbálják gyengédnek, empatikusnak, intelligensnek, erősnek, bátornak és a világban zajló eseményekre érzékenynek nevelni, addig az apák a túlzott féltés, korlátozás, intelligencia és gyors észjárás, valamint a bizalmatlanságra való nevelés mentén készítik fel lányaikat az életre.
A filmkészítők gyakran azzal az eszközzel járnak el a szülő-gyerek kapcsolatok terén, hogy a gyerekként tapasztalt és meg nem értett dolgok (pl: a szülők mentális betegsége, depressziója, idő előtt való elvesztése) később milyen hatással vannak egy felnőtt életére. De ide tartozik a toxikus szülők jelenlétében felnővő gyerekek dilemmája is, akik számára a függő vagy bántalmazó légkör válik természetessé, mely kihatással van későbbi, felnőtt kapcsolataikra is. Akár ők maguk is függők, mentálisan betegek vagy depressziósak lesznek, s ezáltal egy olyan gödörbe eshetnek, ahonnan csak segítséggel sikerülhet kijönni.
A kritikusok legújabb kedvencei
A skót származású Charlotte Wells önéletrajzi ihletésű filmdrámáját tavaly mutatták be Cannes-ban a Kritikusok Hete keretében, ahol elnyerte a zsűri díját, és a közönség is pozitív fogadtatásban részesítette a mozit. Ezt követően számos díjra jelölték a rendezőt és a filmet is, melyek közül jónéhányat el is nyert, többek között a legjobb debütáló rendezőnek járó BAFTA-díjat. A férfi főszereplőt, Paul Mescalt Oscarra is jelölték, ezt a díjat azonban végül nem ő kapta meg, hanem Brendan Fraser.
Paul Mescal és Frankie Corio között olyan remek a kémia, hogy azt hihetjük, valóban apa és lánya látható a vásznon. Paul Mescalt a Normális emberek (Normal People) minisorozat tette világhírűvé, melyben szintén lenyűgözően alakította az érzékeny főszereplőt. Úgy tűnik, az ír színész a rejtélyes, szűkszavú, érzékeny, lelki problémákkal küzdő karakterek megformálásában igazán hiteles és szívhez szóló tud lenni. A 13 éves Frankie Corio könnyedén hozza a kíváncsi és gyermeki naivsággal rendelkező Sophie figuráját, aki így igazán szerethető főszereplője a filmnek.
Charlotte Wells a Volt egyszer egy nyár című filmjében azzal a problémával foglalkozik, hogy milyen dilemmák kerítenek hatalmába egy 31 éves nőt, miután húsz évvel korábban elvesztette az apját. A hasonló módszerrel élő filmekkel ellentétben Wells olyan művészi eszközökhöz nyúl, amelyekkel a filmdráma nem a tragédiára helyezi a hangsúlyt, hanem azokra a non-verbális jelekre és mondatokra, amik eljuttatnak a végkifejlethez és amiket gyerekként nem igazán érthet meg az ember.
Felhőtlen nyaralásból egy dühös rave party
Calum Patterson (Paul Mescal) fiatal felnőtt apuka, aki 11 éves lányával, Sophie-val (Frankie Corio) a törökországi tengerparton nyaral. A film az 1990-es évek második felében játszódik, melynek hangulatát a játékgépek, a Walkman, a digitális videókamera, a bárok és a színes koktélok idézik meg. Sophie a kamerát előszeretettel használja felvételek készítésére, melyeket Calum magányában időnként visszanéz a nyaralás alatt. Idilli és boldog vakációnak tűnik mindez: az ég kék és felhők helyett ejtőernyősök úsznak rajta, a nap szikrázóan süt, a tenger türkizkékben pompázik, egész nap a medenceparton lehet napozni vagy a vízben fürdőzni, a panzió szobája pont megfelelő két ember számára (bár az ággyal akad némi probléma, de ez is megoldódik) és az étteremben még szórakozni is lehet az esti fellépőkön. Mindezek ellenére fokozatosan válik komorrá és letargikussá a film, ahogyan az apa is egyre rezignáltabbnak látszik.
A film a húsz évvel későbbi Sophie-val (Celia Rowlson Hall) kezdődik, majd ér véget. A nő nemrég csöppent bele a fiatal felnőtt szülő szerepébe. Apjával töltött utolsó közös nyaralásának felvételeit nézi, válaszokat keresve arra, amit gyerekként nem láthatott és érthetett, s ami most felnőtt életében is kísérti őt. A felnőtt Sophie érzéseit és apjával való képzelt találkozását egy rave partyszerű jelenetben helyezi el a film. A képsor háromszor jelenik meg a filmben, ami nem megakasztja a történet menetét, hanem sokkal inkább magával ragadja a nézőt, hogy ő maga is azonosulni tudjon a lány érzéseivel.
Sok más filmmel ellentétben itt a rendező nem a meg nem értett tragédia okozta sebeket és annak hatásait szeretné hangsúlyozni. Wells azt kívánja megmutatni, hogy bármennyire is szereti két ember egymást, bármennyire is igyekszik az ember jól érezni magát a másikért, lehet valaki annyira rosszul, hogy azt találja az egyetlen megoldásnak, ha eltűnik. Akár még örökre is, nem törődve azzal, hogy milyen megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után. Talán ez az egyik legfájóbb dolog egy gyerek számára, ha nem tudja, hogy az apja miért tette azt, amit; ezért egyszerűen önmagát kezdi el hibáztatni.
Egy szívszorító apa-lánya kapcsolat emléke
Az apa és lánya közötti kapcsolat különlegesen erős, mindketten ragaszkodnak a másikhoz, annak ellenére, hogy távol élnek egymástól, gyakran csak a telefonban hallhatják a másik fél hangját. Calum fiatal apukaként lazán kezeli Sophie-t, könnyen elviccelődnek és beszélgetnek egymással, habár a férfi nem túl beszédes, és láthatóan nem érzi komfortosan magát más emberek társaságában, és még az idegen helyen való esti elalvással is akad problémája. Mégis minden együtt töltött napból a legjobbat próbálja kihozni, hogy lánya számára emlékezetes maradjon a nyaralás.
Sophie a kamaszkor küszöbén álló, a világra rácsodálkozó lány, aki a korosztályát izgató kérdésekre próbál válaszokat találni, miközben kissé naiv és talán túl hamar akar felnőni. A legjobb apának tartja Calumot, de nem ismeri őt eléggé, ezért fogalma sincs arról, hogy mire lenne szüksége az apjának.
Miközben apa és lánya szinte végig együtt mozog a filmvásznon, egy-egy jelenet erejéig szétválnak, ekkor értheti meg a néző, hogy a szereplők milyen kérdésekkel, kétségekkel és lelki vívódásokkal küzdenek. A karakterek külön töltött képsoraiban válik világossá az is, hogy apa és lánya valójában nem érti meg teljesen egymást. Sophie látja ugyan, hogy apja nincs rendben, de azt nem sejti, hogy Calum mennyire össze van törve. Egy születésnapi köszöntés és a meditációs, verses és thai-chi-ről szóló könyvek, de még a lányával együtt töltött napok sem segítik ki abból a mély gödörből, ahova belekerült. A film egyik legmellbevágóbb pillanata az, amikor Calum és a néző is rájön arra, hogy Sophie jelenléte és szeretete sem húzhatja ki a férfit a depresszióból. De vajon hogyan ismerhetné fel Sophie a jeleket, hogyan közelíthetne apja felé, ha a férfi minél inkább igyekszik elfedni valódi érzéseit lánya elől, hogy még véletlenül se rontsa el a nyaralást? Azt a nyaralást, amiről valószínűleg Calum tudja, hogy az utolsó lehet.
Hogyan játszik a néző érzelmeivel és érzékszerveivel a film?
A rendező jelentről jelenetre váltogatja a nehezebb és könnyedebb pillanatokat, ezáltal a néző számára lélegzetvételnyi időt hagy csupán arra, hogy felkészüljön a következő szcénára, így a közönséget nem a teljes film alatt rántja le magával a mélybe. Egy vidám biliárdozást vagy medencében való fürdőzést egy borúsabb hangulatú vacsora vagy szobában eltöltött beszélgetés követ. Majd egyik este egy szívszorító karaoke Sophie-tól és egy még borúsabb tengeri fürdőzés Calum részéről. Ezek a jelenetek úgy tűnhetnek a néző számára, mintha a szereplők között konfliktust szülnének, de másnapra Sophie számára semmit se jelentenek, Calum-nak viszont valósággal mindent.
Az egész film során jellemző, hogy a nézőt vizuálisan és a hangok terén is be akarják vonni az alkotók, mintha mi is a nyaraláson lennénk: a kék égen feltűnő ejtőernyőzők nézése, a fákon lévő kabócák hallgatása, a buszból kifele nézve az elhaladó táj figyelése, a tenger hullámainak nagy erővel való partra érkezése és az alvó Sophie békés szuszogása – ezek mind az azonosulást szolgálják. A filmben a nagytotálok és kistotálok mellett a főszereplők esetében gyakran használnak premier plánt és close upot is, ezzel még közelebbről láttatva a szereplők arcán megjelenő érzelmeket. Ezek a plánok a közönséget is belehelyezik néhány jelenetbe, mintha mi magunk lennénk Sophie vagy Calum, miközben a másik arcát és vonásait figyeljük.
A film operatőre, Gregory Oke olyan mesteri kompozíciókat alkot a vászonra, amelyek az egyébként lassú filmet izgalmassá teszik (pl.: a kép közepébe beúszó kéz mozdulatsorai, miközben Calum thai chi-zik). De az operatőr kihasználja a szereplők tárgyakon való visszatükröződését is, ezzel még érdekesebbé téve a képsorokat, miközben ez a formai megoldás már az apa emlékké változását vetíti előre.
Amikor a néző is nyomás alatt érzi magát
A film érzékenyen fedi fel a háttérben meghúzódó problémákat és lelki gondokat. A szőnyegboltban egy rövid párbeszéd és Sophie pillantása, míg a búvárkodás során elveszített búvárszemüveg utáni bocsánatkérés és Calum részéről történő rövid hallgatás fejezi ki azt, hogy a férfi anyagi gondokkal küzd. Egy telefonbeszélgetés és a lányával való rövid beszélgetés elég ahhoz, hogy kiderüljön, egyikőjük sincs túl azon, hogy Calum és Sophie édesanyja elváltak. A férfi szűkszavúsága, mozdulatai, a testén fellelhető sebek, a néha hangosan kimondott gondolatai – melyek közül az egyik az, hogy nem tudja elképzelni az életét 40 évesen, de az is kérdéses, hogy a harmincig hogyan jutott el – olyan gombócot hoznak létre a néző torkában, melyet innentől kezdve nem tud lenyelni.
A film attól lesz hihetetlenül hatásos, hogy nem tolja az ember arcába a mondanivalóját, és olyan eszközöket használ, melyekkel érzékenyíteni tudja a karaktereket és a témát is. A rendező rétegenként tárja fel a lelket, a rá nehezedő problémákat. Végül az egész egyszerre tör fel, majd ott találjuk magunkat Sophie-val és Calummal a rave partyn, az Under Pressure című számra táncolva.
Calum és Sophie annyira hétköznapi karakterek, hogy a néző egyszerűen nem tud nem azonosulni valamelyikükkel, vagy akár mindkettőjükkel. Az egyik pillanatban azt érezzük, hogy a naiv, kíváncsi és boldog Sophie vagyunk, aki örül annak, hogy az apjával nyaralhat a tengerparton. A következő pillanatban ott találjuk magunkat Calummal a gödörben, ahol próbáljuk megérteni, mi történik velünk.
A filmnek nincs kimondott üzenete, amely abból fakad, hogy a párbeszédek végén nincs konklúzió, a felmerülő kérdésre adott egzakt felelet. Ezek hiánya is azt sugallja, hogy a férfi is keresi a válaszokat a Sophie édesanyjáról, egy jó nap utáni szomorúságról szóló kérdésekre. Mégis azt lehet mondani, hogy a film egy olyan szülő-gyerek kapcsolatot akar bemutatni, ahol létezik a feltétel nélküli szeretet, de a háttérben megbúvó súlyos lelki problémák nem engedik közel egymáshoz a két embert, ezáltal egyikük sem tud segíteni a másikon. A Queen és David Bowie Under Pressure című száma olyan tökéletesen illeszkedik a filmbe, hogy a korábban említett gombóc még nagyobbra nőhet, a jelenetet látva szívrepesztővé válhat az apa-lánya páros.
