A közvélemény nem lát mást a híres festményekben, csupán turistacsalogatót vagy értékes árut. A kifejezés meg valahol elveszik a selfiek és az árcédulák közt. Májá-fátyollá változott a képek áradata.
Ez egy konceptuális munka
Amikor szembejöttek velem a hírek, hogy környezetvédelmi aktivisták paradicsomkonzervvel locsolták le Van Gogh egyik festményét, először arra gondoltam, hogy elmúlt valami és nem lehet visszaforgatni. Mint egy ember halála. Megsemmisült minden idők egyik legnagyobb művészének alkotása, kész, volt, nincs, most már csak a fotók maradtak, a reprodukciók által emlékezhetünk meg a nagy posztimpresszionista alkotó egyik képéről.
Aztán amikor tudatosult bennem, hogy valójában nem történt baj, a festményt természetesen üveg védi, ami letakarítható, az aktivisták pusztán gesztus szintjén jártak el, fel szerették volna hívni a figyelmet egy általuk fontosnak vélt problémára, akkor már egyből arra gondoltam, hogy ez egy művészeti alkotás, a tett mint művészeti alkotás, tehát performansz.
Aztán amikor láttam, hogy ezen a performanszon mindenki a nyelvét köszörüli, átkozódik, ócsárol, botránkozik, azt is láttam, hogy ismertetnem kell a magam álláspontját is, hiszen itt egészen másról van szó, mint a rosszakarás. Itt az önvizsgálatról, a dolgok fetisizálásának tudomásul-nem-vételéről és a művészetről van szó.
Három dolgot szeretnék leszögezni:
Az egyik, hogy jelen szöveget konceptuális munkának tekintem. Valamit kezdeni szerettem volna az interneten fent lévő, akciókról készült videókkal. Gondolkodtam egy keveset, és a kisajátítás egy ilyen, társadalmilag elfogadottabb módját választottam.
A másik, hogy „belülről” beszélek olyan értelemben, mint egy művészeti iskolát megjárt egyén. Öt éves korom óta rendszeresen járok különféle művészeti kiállításokra, óvodás koromban felismertem, ha Rembrandt-festmény került a szemem elé, van Gogh-hoz, Munkácsyhoz, Csontváryhoz, Monet-hoz, Rhotko-hoz vagy Warhol-hoz olyan viszony fűz, mint a legrégebbi és legjobb barátaimhoz. Ezeket nem nagyzolásból írom, hanem azért, mert ha valakinek logikusan meg kellene botránkoznia azon, hogy festményeket öntenek le paradicsomlével, az én vagyok.
A harmadik, hogy jelen írás nem ezen akciók témájával kíván foglalkozni, továbbá nem is egy közéleti kérdés kapcsán szeretne állást foglalni. Nem szeretne ezen munkák társadalmi beágyazottságával, az akciókat végrehajtó tömörülések történetével, felépítésével, kapcsolataival foglalkozni, ahogy azzal sem, hogy igazuk van-e. Jelen írás a művészetről szeretne szólni, azon keresztül, pontosabban művészeti alkotások vizsgálatán keresztül szeretné artikulálni, amit artikulál; továbbá egy kérdést szeretne megvizsgálni: műalkotásnak tekinthetők-e ezek az akciók? A kérdés nagyon is releváns, hiszen ha igen, akkor egészen más megítélés alá kell, hogy essenek, mint a közönséges vandalizmus, hiszen akkor nem egyszerű cselekvésekről, hanem az esztétika és a művészettudományok komplex rendszerének vizsgálati körébe tartozó tettekről van szó.
A múzeum mint kripta
A múzeumok létrejötte a történeti tudat megjelenésével vált időszerűvé: konzerválják a múlt értékesnek ítélt darabjait, és egy korlátozottan nyilvános térbe helyezik el a bizonyos narratíva szerint összeválogatott tárgyakat. Ezzel egyúttal cezúrát húznak a múlt és jelen, a megőrzésre alkalmas és megőrzésre alkalmatlan, az értékes és értéktelen közé. Ami a múzeumba kerül, az szükségszerűen értékesnek, konzerválásra alkalmasnak és történelminek van mondva. Olyan fétistárgynak, mely megbonthatatlan, és csak megbonthatatlan egységében hozható dialógusba más megbonthatatlan egységekkel, vagyis a múzeum egyéb tárgyaival.
A múzeum önmaga gyűjteményi darabjait logikájából adódóan megfosztja tárgy-jellegétől, és beolvasztja a fogyasztói társadalom spektakuláris gyakorlataiba. Látványosságok sorozatává alakítja a maga tárgyi kultúráját, ezáltal tárgyait, mint jeleket tételezi, hogy aztán a múzeum felett hatalmat gyakorló tudat ezen jelek segítségével építse narratíváit. A múzeum tárgyainak eredeti aurája így átalakul az adott időpontban éppen jelenlévő narratíva jeleivé.
Szemelvények a történelemből
A múzeumi tárgyak fetisizált jel-jellegét meg lehet hekkelni, a múltból is hozhatunk példákat. Banksy, a kétezres évek elején sorozatban követett el akciókat, melyek során ballonkabátban bement a világ leghíresebb múzeumaiba, hogy aztán egy szabadon hagyott falfelületen otthagyja saját alkotását, ami rendszerint egy klasszikus festmény groteszk átirata volt (gázmaszkot viselő lányportré, graffitiző katona, TESCO-s paradicsomleves-konzerv). A kultúra egyik klasszikus hordozója (a nagy közgyűjteményekben helyet kapó tradicionális festmény) jelentése így megváltozik (a szituacionisták az „eltérítés” szóval fejezik ezt ki), és pusztán keretéül szolgál a „lényegi” információnak, a mindennapokban jelenlévő társadalmi problémákat tematizáló elemeknek.
Ha még régebbre tekintünk vissza, a hatvanas-hetvenes években, a konceptualizmus virágkorában is találunk a művészeti tereket kisajátítani, és az abban történő konvencionális gyakorlatokat kiforgatni szándékozó munkákat. Robert Barry az alábbi mondatot függesztette ki a kiállításának helyszínéül szolgáltató galériára: „A kiállítás ideje alatt a Galéria zárva.” Hasonló művet hozott létre Daniel Buren is, aki védjegyének számító csíkos struktúrájával fedte be kiállítóterének bejáratát. Magyar vonatkozásban pedig Július Gyulát említhetnénk meg, aki egy sor budapesti intézményt záratott be egy napra.
Az ilyen munkák alapvetően alapanyagként kezelik a kiállítóteret, és mondanivalójukat a kép és képzelet, láthatóság és láthatatlanság, rejtély és misztikum paradigmáiban fogalmazzák meg, így rombolva a múzeum mint materiális tér konstrukcióját, és építve fel a befogadó fejében egy rejtélyes, és csak képzeletben létező kiállítást. A kiállítótér ilyenkor megszűnik önmagát jelentő materiális térként funkcionálni, és művészi intenció útján szimbolikus töltettel ruházódik fel.
A harmadik példa tulajdonképpen egy politikai térben megvalósult kiállítás; így itt az ellenkezője történik, mint a többi eset során, ám mégis ide illik, mivel ez is a fétisrombolás igényével lép fel – csak ez pont, hogy a művészet segítségével (még ha nem is tudatosan). A Fidesz 1990-es parlamentbe kerülése alkalmával, az első ülésnapon mindegyik képviselői ülőhelyre egy-egy narancsot helyezett. Ez a munka azért is érdekes számunkra, mert itt jól látszik, hogy egy alapvetően nem művészi intencióval történő (politikai) cselekvés a szimbólumok, szimbolikus gesztusok és az esztétikai gondolkodást beindító mechanizmusok által mégis művészetté válik. A narancs ebben az installációban szimbólummá, a feltörekvő fiatalság politikai ambíciójának szimbólumává változott. A képviselői ülőhelyek így eltérítődtek, a narancs oda nem illő tárgyként újraírta az egyébkénti környezetre irányuló figyelmet, és így aktív diskurzusba került az országgyűlés üléstermével. Az így létrejövő installáció be képes indítani az esztétikai értelmezést, tehát semmi okunk nincs rá, hogy ne tételezzük műalkotásnak.
A negyedik példám akár a mostani akciók szélsőségesebb testvérének is tekinthető. 1997-ben az akcióművész, Alexander Brener spray-vel egy dollárjelet fújt Kazimir Malevics Szuprematizmus (fehér kereszt) című képére. A képnek nem volt üvegborítása, így a spray a vászonra és a festékre került, helyrehozhatatlan kárt okozva a festményben. Brener azt nyilatkozta, hogy: „Amit csináltam az NEM a festmény ellen volt. Úgy tekintek a tettemre, mint egy dialógusra Maleviccsel.”
Politika a művészettől
Ezek a példák, akár művészi intenció alapján történtek, akár nem, egyszerre „munkák” a szó képzőművészeti értelmében, és egyszerre politikai tettek. A nyilvános tér kisajátítása, elterelése és bizonyos témák mentén szervezése politikai tett – mint ahogy minden más is, viszont ezeknek célzott üzenete, propagandisztikuma van. Propagálni a kép deszakralizálását, propagálni a művészet kritikai tetté tételét, propagálni magunkat, mint politikai aktorokat a szimbólumok által, propagálni a „halott művészet” vagy a kiállítótér aktív dialógusba hozatalát.
Így hát nem járunk el rosszul akkor, ha magát a műtárgyak megtámadását is művészeti alkotásként fogjuk fel. A fentebb felhozott négyféle példából mind a négyben találhatóak elemek, melyek a Just Stop Oil! alkotásaira is ráilleszthetőek.
Brener akciója tulajdonképpen szélsőségesebb, de jobban a művészetbe ágyazott mása a jelen akcióinak. A konceptualisták installációiból a kép- és térromboló jelleg köszön vissza. A Banksy-analógia pedig a múzeumi tér kisajátítása miatt lehet indokolt. a Fidesz-akcióból végül ismerős lehet, hogy alapvetően nem művészi szándékkal állnak hozzá akcióikhoz, ám az erős szimbolizáció mégis megteremti ezt a fajta értelmezési lehetőséget.
Ezeknek az akcióknak megvan a maga esztétikuma. Az étel mint a vélemény kinyilvánításának vulgáris szimbóluma, a középkori megszégyenítéseket idézi. Az aktivisták megszégyenítik a bűnöst, vagyis a fétistárgyként jelenlévő képet. Tágabban értelmezve „A Képet”, mint a kapitalista hatalomgyakorlás első számú médiumát. Az aktivisták egyik alkalommal sem mulasztják el hangoztatni, hogy ne képekkel, vagy műkincsekkel törődjünk, hanem valós társadalmi problémákkal, melyek az egész emberiség létét fenyegetik. Ki kell lépnünk a múzeumból, azaz a kultúra és a kapitalizmus által felépített látszatvilágból, hogy a látszatvilág által eltakart valódi problémákkal foglalkozzunk. Le kell vetni a Májá fátylát. Az aktivisták továbbá oda is ragasztják magukat valamihez, a védőüveghez, talapzathoz, falhoz, hogy ezáltal még jobban akadályozzák hekkjük megsemmisítését, még nagyobb rést üssenek a látszatvilágon.
Szükség van erre a pusztításra. Az egyik aktivisták által készített videón a festmény leöntésének pillanatában hallatszik, ahogy az egyik látogató felordít. Mintha tényleg azt látná, hogy egy ember leszúr egy másikat. Pedig ezek csak képek. A látszatvilágot építő kultúrális beágyazódásokat le kell rombolni. Semmi sem szent, ami a világot pusztító kapitalizmus spektakuláris gyakorlatait építi, így azok a festmények sem, melyek kulturális konstrukciók útján olyan vastag aurát kaptak, hogy egy ember életével való összevetésnél sokan elgondolkodnak, hogy melyik az értékesebb. Ez így rossz, hamis, és elferdíti a valóságot. Ezt üzenik nekünk a Just Stop Oli! aktivistái.
A mostanság történő figyelemfelhívó akciók tehát lényegüket tekintve nemcsak politikai, hanem művészeti tettek, s így teljesen más megítélés alá kell essenek, mint az egyszerű nyárspolgári felháborodás. Ha pedig ezt belátjuk, ugyanabba a hagyományba illeszthetőek, mint a festmények és szobrok, melyek ellen akcióikat elkövetik. Tehát egyenértékűek velük (hiszen egyéni preferencia kérdése, hogy kinek melyik alkotás tetszik jobban). És ha ez így van, ideje azt várni tőlük, amit egy művészeti alkotástól várunk: hogy kifejezzen valamit, hogy fokozott figyelemmel legyünk iránta, hogy értelmezni és érezni kezdjük, hogy katarzist hozzon az életünkbe.
Így hát, hogy tisztáztuk, hogy ezek is művészeti alkotások, elkezdhetünk arra figyelni, hogy miről is beszélnek az azt létrehozó aktivisták.
