Mivel számos bírálat született róla az elmúlt fél év során, nem könnyű új megállapításokra jutni Kustos Júlia Hullámtörőjével kapcsolatban. Akik olvasták a könyvet vagy a róla írt kritikákat, jól tudhatják, mi van a kötetben. De mi az, ami hiányozhat belőle?
Szerző: Szijj Márton
Kustos Júlia körülbelül nyolc évvel ezelőtt kezdett publikálni, sokat várt tehát első verseskötete közreadásával, ezt azonban a huszonhat éves szerző részéről minden bizonnyal inkább a tudatos megfontoltság, mint a haladásképtelenség indokolta, hiszen a végeredmény egy alkímiailag purgált, kiforrott költészet. A kötet alapállása már az első sorokban megmutatkozik: „naponta tanulunk bele / törődni hogy nem tudunk / semmit se már nem tudjuk / kimondani mit is mondhatnánk.” Majd még mindig a nyitóvers következő strófájában: „ami a térképen még / látható nincs az a túlpart”.
A kiindulópont a közlés évszázados problematikája. A racionalitás dimenziója nem elégséges a kifejezéshez, túlpart csak elméletben létezik, de ami a valóság, az a végeláthatatlan óceán, a bizonytalan mélységű víz birodalma. Ha szárazföld nem is, de valami más talán kiemelkedhet a mélységből; ha térképre kevés is, de a hullámokat megtörheti egy száraz pont: a vers eszközei az irracionális tartományából valamit mégis felhozhatnak, ami – ha nyílt közléshez ugyan nem, de rámutatáshoz elég lehet. Ez minden lehetőség.
Szimbolikus tér lírai alapanyagból
Rögtön ezt követően az első, címmel ellátott versben megtörténik az alámerülés – a hős, az ismeretlen mester megkezdi kalandját az ismeretlenben. A Látogatás az udvarban mintha egy imaginációs gyakorlat leírása lenne, belépés a helyre, ami a kötet verseinek terét képezi. Ez pedig a szimbólumok, mítoszok és a fantázia álomszerű világa. Elvont és időtlen metafizikai térbe kerülünk, amelyet Kustos többnyire remekül tart fenn, néhány kivételtől eltekintve (példa lehet a Virágot a virágnak!) kifejezésmódjában és témaválasztásában tartózkodik a konkrétumoktól, a jelen aktualitásaitól.
Minden határ elmosódik, teret adva a képpé formálódó érzéseknek, vallomásoknak, valamint az emlékidézésnek. Akár egy napsütéses vasárnapi délután félálomszerű merengése, ami a könyvet kinyitva, mintegy gombnyomásra, rögvest magába olvaszt. De a világ, amit Kustos bejár a verseivel, nemcsak a könnyed lebegésé, hanem az illúzió, az őrület és a megtévesztés birodalma is.
A mű kulcsverse egy lehetséges olvasatban a Róza dala. „Miért kérded, mama / álmodsz-e, vagy sem?” A valóságtól való eltávolodás itt a legradikálisabb, Kustos itt használja ki legjobban a kötet adta lehetőségeket. Egyben ez a legszemléletesebb összefoglalása a Hullámtörő világának: a szaturnuszi és neptunuszi motívumok szembenállása ebben a szövegben a legszemléletesebb, amint a földjéhez, saját valóságához ragaszkodó parasztasszony annak teljesen búcsút kell mondjon: alámerül legbelsőbb mélységeibe, ahol emlékeit is elveszíti.
Olvasás közben az volt az érzésem, hogy Kustos bármit meg tudna írni. Olyan mértékű magabiztossággal használja lírai eszköztárát, és helyenként annyira élénk sorokat hoz, hogy azok a versek alapvető lágysága és kifinomultsága ellenére is úgy tudnak hatni, mint egy zsebből előrántott kés. A kötet egyik nagy tétje pontosan ez. Kustos költészete gyújtópontja a mesterségbeli tudás szervezettségének, összeszedettségének és módszerességének, illetve az álomszerűségnek, a fantáziának, az illúziónak. Rendszer és rendszertelenség, szilárdság és képlékenység, forma és formátlan, tudat és tudattalan, súly és súlytalanság feszültségében áll.
A szerző kezének magabiztossága és rutinja felelős azonban a könyv gyenge pontjaiért is. Érzésem szerint a versek külön-külön erősebbek lennének, mint ahogy együtt, kötetként működnek, mert a tökéletesség és szépség homlokzata mögött így olykor mintha nem állna valódi épület. A kivitelezés lágysága helyenként a belső rovására megy, és az érzékletesség nem mindig rejt mélyebb tartalmat.
Kustos Júlia bonbonos doboza
Mi az üzenet, amit kapnunk kellene? A versek esetenként mintha csak érzelemdarabok lennének, hangulatokat közvetítenek, de nem vonnak magukba teljesen; a kötetegész pedig egy metafizikai bonbonosdobozra hasonlít, ami jóízű édességet rejt, de nem elég ahhoz, hogy jóllakasson – ugyan talán nem is ez a költő célja, mégis hiányérzetünk marad. Hiányzik valami, ami ha nem is katartikus megrázkódtatást, de a teljesültség (entelecheia) érzetét adná, mint a Róza dala, amely mesteri finomsággal kísér el a valóság felszámolását követő csendes őrületig.
Téboly, extázis vagy oceanisztikus boldogság helyett azonban többnyire gátlásosság és kiábrándultságból fakadó enyhe cinizmus jellemzi a beszélők hangját, amely lágy ugyan, de vékony, valamint fátyolos, de nem bódító. A kötet a föld fölött jár, de nem szárnyal, vagy pedig a vízen lebeg, de nem merül alá igazán. Az időtlenség állapota nem tud maradéktalanul megvalósulni, mert a tudattalan szabad áramlását meggátolja a fegyelmezettség, a teljes feloldódást a kesernyésen ironikus reflektáltság – a kimértség pedig ellehetetleníti a katarzist és a felszabadulást.
Kinyitva a könyvet belépünk a ködbe, de beavatás helyett csak még több ködöt találunk: önmagával elégedett lebegést. Mintha maga is megtévesztésre törekedne: világának megfoghatatlansága a mélység érzeteként hat, és önmaga ígéreteként mutatja meg magát. Ennek jó példája az Alulírott Psyche című darab, ahol Kustos beszélője versvilágának enigmatikusságára tudatosan reflektálva szinte játszik az olvasóval.
Végül mégis úgy tűnik, hogy az általam érzett hiányosságok nem a szerző képességeit és nem is egyenként a verseket minősítik, hanem arról árulkodnak, hogy Kustos itt más utat választott: visszafogott szépségre, harmóniára és mértékletességre törekedett. Noha a kötet minden egyes pontja megfelel saját logikájának, előnyére válhatott volna, ha a szerző többet ad át abból, aminek már birtokában van, vagy ha kevesebbet hallgat arról, ami egyelőre még maga előtt is titok lehet.
Ellentmondásos, mikor nagy tudatossággal és módszeres aprólékossággal igyekszünk kifejezni, hogy amit ki szeretnénk fejezni, azt nem lehet kifejezni. De ez önmagában nem minden esetben jelent problémát. Aminek okán ez a jelenség hátrányként jelenik meg a szóban forgó kötetben, az a racionális dimenzió túlsúlya az irracionálissal szemben egy alapvetően irracionális, ésszel és tudatossággal meghódíthatatlan világban. Nem lehet azonban elvitatni a kötet érdemeit sem, amiket más bírálatok nálam sokkal alaposabban kiemeltek, hiszen a Hullámtörőben mindezek mellett is kitűnő verseket olvashatunk.
