Ezúttal Hidi Boglárka Apa kincsei című prózáját ajánljuk figyelmetekbe a Kortárs rovatban.
Hidi Boglárka: Apa kincsei
Belefeledkezve bámulom a számokat feliratozó piros kijelzőt. Egyedül utazom. Egy perc alatt felérek a huszonhatodikra. Szétnyílik az üvegajtó, és azonnal beszökik a hideg, esőcseppeket lebegtető októberi szél. Apró tűszúrásokként rohamozzák meg puha arcom. Pár perc múlva teljesen átfagyok, és már semmit nem érzek.
Az épület csúcsáig még pár lépcsőfokot fel kell mászni. Itt már semmi védelem nincs a cső korlátokon kívül. A jéghideg levegő minden oldalról ostromol. Utoljára pár órája jártam itt. Még világos volt, de akkor sem volt melegebb. Most jobb itt. Nincs senki, és a város csendesebb. Az épületóriások már csak fáradtan pislogó szellemként szöknek fel a magasba.
A szél hirtelen rákezd, és a korlátig lök. Mégsem vagyok egyedül. Hangosan felnevetek kérlelhetetlen makacsságán. Jól van, nyugalom, mondom neki, és engedelmesen a korláthoz lépek. Felrakja először a jobb, majd a bal kezemet az átfagyott csövekre. Fázom. Feszesen nézem a horizontot. Aztán határozottan megdönti a törzsem és nyakam. Esernyős hangyákat látok az épület előtti tér körül. Most lépnek be a bejáraton. Most járhatnak huszonhat és fél emelettel alattam.
Az utcákat nézem, az embereket és mindent, amit maguk köré építettek. Közben látom, ahogy az útszéli fákon, a követségek zászlóin egy határozott mozdulattal végig húzza kezét. Vajon mit gondolhat rólunk? Ő mindünket ismer. Az összes földrészen, országban, városban, faluban, utakon, erdőkön, hegycsúcson megfordul. Beszökik a házakba, a szobákba, a fák, a fűszálak, a vízcseppek közé. Ellenőriz. Bekukkant ide-oda. Most kíváncsi. Egy-egy hajszálamat kihúzza a kötött sapkám alól, és megtáncoltatja ujjai között. Majd őrülten lebegteti a hajszálakból összeállt vörösesbarna tincset a szemem előtt. Incselkedik. Játszik a türelmemmel, hogy mikor kapom kezembe újonnan megszerzett játékszerét, és rejtem el, hogy aztán ismét előhúzhassa. Most bebújik szétcipzározott dzsekim alá, és próbálja átküzdeni magát több réteg ruhámon, hogy megérinthesse elfedett bőrömet. Miközben küzd, hogy bejusson megkeményedett mellbimbóimig, köpenyként dobálja a hátam mögött dzsekim anyagát. Folytatom harcunkat, és összehúzom a cipzárt. Várom a következő csínytevést, de nem jön. Eltűnt. Talán engednem kellett volna neki. Talán megsértődött. Csak most, hogy nincs, érzem, hogy mennyivel békésebb nélküle. A fejemben elmúlt a zsongás. Körbenézek. Hirtelen egy nedves csókot kapok a bal arcomra. Arra fordulok. Senki. A jobb arcomra is kapok egyet. Újra utána fordulok. Senki.
Lentről messzire elfolyó nevetés visszhangja hallatszik fel. Ketten sétálnak az épület előtt. Apuka a kitüremkedő járdaszegélyen egyensúlyozó kislányát sapkájára helyezett tenyerével vezeti. Belebambulok a távolságunkba. Ismerős érzés kerít félelmetes hatalmába. Beszippant a mélység. Csalogat, húz, fütyül. Pont úgy, mint ő, amikor szájába szívva a levegőt hangosan sípolva szólongatott. A sós levegő messzire vitte a hangot. Most is a vízcseppeken lebegve érkezik felém. Elvesztem érzékeimet. Az idő és a tér eggyé olvad a mélyben. A köztem és a közte lévő távolság a végtelenbe nyúlik. A semmiből bukkan elő újra. Átlátszó óriásként magasodik felém, hogy lendületből csaphasson le. Óriás tenyerét a magasba emeli. Fölém emeli. Most félek. Gonoszul kivárja, amíg félelmem beletörődésbe csap át, és csak akkor kezd neki. Elfordítom a fejem. Összeszorítom szemeimet. Azt képzelem, hogy felső és alsó szempilláimon pihenő könnycseppjeim azonnal és szétszedhetetlenül összefagynak. Erőset lök rajtam hátulról. Előre dőlök. A lábaim felemelkednek. Eleresztem a korlátot.
Sóskristályokkal teli a tüdőm.
Billió vízcsepp lebegtet a semmiben.
Körbe kerítik meztelen testem minden pórusát.
Félholdként ül rá az átlátszó gömbökre a napsugár.
Tekintetem az ismeretlen mélyben botorkál.
Homályos lencsék, bicikliző sügér, csíkosra nyírt hínár, telepített korall-sor.
Ha kinyújtom a karom, megfogom.
Hátra nézek. Nem látlak.
Már gyűjtöd a kincseket.
Felborzolod a csendes mélyt.
Csillámporos homokhullámok, kocsonyás uborkák, kitörő buborék vulkán.
Csiklandozza a hasam.
Egyik oldalon szürke sziklák.
A másikon nyúlik a végtelen.
Onnan érkezik, a semmiből.
Erősen lökdös.
Ellentartok.
Beszökik az orromba. Az agyamig felmar.
Megbénít.
Süllyedem.
Fel akarok menni.
Pislákolnak a félholdak.
Fekete folt telepszik ránk.
Tüdőmben a levegő megfagy.
Nem merek hátra nézni.
Kontrollálhatatlan hullámzó lebegés.
Fel akarok menni.
Rugdos. Taszigál.
Fagyott vízcseppek, dühös buborékok, apa kincsei.
Nekicsapódom a szürkeségnek.
Bukfencezem, szaltókat hányok.
Lábammal megérintem a felszínt.
A csillogó, fekete homokban lebegsz.
Álomba ringat a mély.
Nem nézel rám.
Összegyűjtött kincseid felfelé szöknek.
Ordítok neked.
Hangbuborékok szöknek ki a számon.
Nincs több levegőm.
Tompán hallom csak. A nevemet ismételgeti. Megtalált. Megfogja a vállam, és visszaránt. Rám borul. Befedi testével a testem. Egy perc alatt a földszinten vagyunk. Hatalmas tenyerét ráteszi kötött sapkámra, amíg én a járdaszegélyen egyensúlyozom.
***
Hidi Boglárka 1999-ben született Szikszón. Jelenleg az ELTE BTK Színháztudomány mesterképzés hallgatója. Színikritikákat, tanulmányokat és prózákat közöl. Színházi produkciókban dolgozik.
Kiemelt kép: Gerard Richter képe alapján (forrás: avant.arte)
