Szeptember 16-án a Nyitott Műhelyben került sor a Nincs online folyóirat nőkkel foglalkozó különszámának bemutatójára és az ezzel kapcsolatos kerekasztal-beszélgetésre. A rendezvény házigazdái a Nincs főszerkesztői, Szabolcsi Alexander és Tóth Ramóna Mirtill voltak.
Különösen hideg szeptember. Valósággal átfázunk, mire odatalálunk a Nyitott Műhelybe 2022. szeptember 16-án, este öt órakor a Nincs online folyóirat lapszámbemutatójára. Ugyan mi is késve érkezünk, a helyiségben még csak szellősen várakoznak a látogatók. Negyven perccel később viszont, mikor a beszélgetőpartnerek is elfoglalják a helyüket, a Műhely már színültig tele van; a fiatal, javarészt egyetemistákból álló közönség nem veszi szívére a csúszást.
Az estét Pászti-Lénárt Flóra, az Absztrakt rovat képzőművészeti vezetője konferálja fel: eközben Szabó Emma – a különszámban helyet kapó – fotósorozatából láthatunk felvételeket. A nyitóbeszéd Szabó művészetére reflektál, emellett kitér többek között a karrier, az anyaság és az abortusz kérdésére – amely különösen aktuális a pár nappal ezelőtti abortuszt korlátozó jogszabály érvénybe lépésének fényében.
Az esten a művészet helyett inkább a tudományos szférára kerül a hangsúly; magáról a lapszámról vajmi kevés szó esik, az esemény középpontjában teljes mértékben a kerekasztal-beszélgetés áll. Ennek résztvevői Földes Györgyi és Nagy Hilda irodalomtörténészek, valamint Őze Eszter művészettörténész – mindnyájuk kutatási és érdeklődési területe kapcsolódik a nőiség kérdésköréhez.
Tóth Ramóna Mirtill a beszélgetés felvezetéseként arra kéri a résztvevőket, próbálják meg definiálni a „tudós” kifejezést, a gyengébb nem pozíciójára fókuszálva. Érdekességképpen a halloweeni „őrült tudós” jelmezekkel kapcsolatban húz a két nem megítélését illető analógiát, a legszélsőségesebb fajtából: míg a férfiak leginkább „deviáns őrültekre” hajaznak, úgy a nőket ebben a szituációban is szexualizálják.
Földes mindenekelőtt a kontextualizálás fontosságára hívja fel a figyelmet. Nagy ehhez kapcsolódva a karrierutak közötti különbségekre világít rá a reál- és humántudományok mentén: míg az orvostudományban vagy az IT-szektorban dolgozó nőkre elismeréssel tekint a társadalom, a bölcsészszféra stigmatizált marad (egyébiránt nemtől függetlenül).
Rögtön a beszélgetés elején megemlítik azt a sokak által jelzett problémát, miszerint a nők már a pályájuk elején olyan lemaradással szembesülnek, amelyet szinte lehetetlen behozni. A szülés és az esetlegesen otthon, gyerekneveléssel töltött időn túl egy statisztika szerint a „láthatatlan munka” (amelybe beletartozik a háztartás vezetése és a gyerekkel való foglalkozás) a férfiaknak napi másfél órát vesz igénybe – ezzel ellentétben a nőknél ez az intervallum napi négy óra.
A beszélgetés többször visszakanyarodik ehhez a lehetetlennek tűnő problémakörhöz, mely azoknak a nőknek tényleges hátrányt jelent, akik a kutatás mellett kívánnak elköteleződni. Őze rövid fejszámolást végez: a legjobb esetben, ha nem csúszik egy félévet sem a hallgató, akkor is körülbelül harminc éves korára végez, és ez csupán a belépő a kutatási életbe (3 év alapképzés, 2 év mesterképzés, majd 4 és fél év PhD). Ehhez pedig elengedhetetlen a család és a minket körülvevő közeg támogatása, akik nem kérdőjelezik meg, hogy harminc évesen „miért nem dolgozol már”; egy lakás, amelyet pusztán ösztöndíjból lehetetlen fenntartani (és még nem is csúsztunk bele 2022. telébe!); és mindezeket megkoronázza a gyerekvállalás dilemmája.
Mielőtt a sok negatív eszmefuttatás lehozná a közönséget az életről, Tóth megpróbálja arra ösztönözni a résztvevőket, idézzennek fel pozitív példákat is, hogy a közönség soraiban ülő női hallgatók közül ne kezdjen el még több az egyetem félbehagyásán gondolkozni. Nagy megemlíti, hogy a „sisterhood” jellemzően erősebben jelen van a harmincasok generációjában: „egymásnak is örülünk, mert az is előrejutást jelent egységesen”. Őze két pozitív példát is említ a tudományos életben történt női összefogásra: a Secondary Archive-ot, amely a közép- és kelet-európai művésznőknek biztosít platformot (Őze a névválasztással nem ért ugyan egyet, a kezdeményezéssel viszont annál inkább), illetve azt az összefogást, amikor a Prágai Nemzeti Galéria vezetői pozícióját öt női kurátor közösen pályázta meg (természetesen nem nyerték meg).
Sajnálatos módon azonban a nők hátrányos helyzete a tudományos életben vitathatatlan, és ez rányomja a bélyegét az egész beszélgetésre. „Kérdés, hogy van-e még egyáltalán pálya előttünk” – jegyzi meg Nagy, mire kínos mosolyra húzódik a résztvevők szája. Kétségtelen, hogy bizonytalan évtizedeknek nézünk elébe, szakmán kívül is (gondolva például a klímahelyzetre).
Ennek kapcsán az imposztorszindróma is terítékre kerül a nők és az osztályváltók viszonylatában. Az egyetemi hallgatók körében jelentős ez a pszichológiai probléma: a fiatal bizonytalan abban, hogy ez az ő közege, illik-e ide, sokszor fél megnyilvánulni még a biztonságos környezetnek számító szemináriumok keretein belül is. A támogatás és a példaképek hiánya jelentős, főként mivel az egyetemi tanulmányok megkezdésével a hallgató átlép a tudomány világába nyíló ajtón. Éppen ezért fontos, hogy a (női) diák merje hallatni a hangját, hiszen, ha már az oktatási intézményben is gátlásokkal küzd, nem biztos, hogy végig mer menni az akadémia felé vezető rögös úton.
Ugyan Földes rávilágít arra, hogy a bölcsészettudományok terén is tulajdonképpen versenyszféráról beszélünk, Őze a jelenség pszichológiai részét emeli ki, valamint azt, hogy ez nem magányos probléma. Tóth azon kérdésére, hogyan lehetséges a nemek egyenlő reprezentálása a szemináriumok keretein belül, Őze a biztonságos légkör kialakítását adja válaszul, amelyre optimális esetben az oktató is törekszik. Földes saját tapasztalata szerint a gátlásosság a genderkérdésen kívül esik, Nagy pedig egy volt tanárát idézve frappánsan felel: „olyan nem lesz, hogy mindenkinek jó legyen.”
A meglehetősen borús jövőképet festő beszélgetést hét óra után nagy taps zárja. A hallgatóság lassan szedelőzködik; a többség még marad, vegyül, megvitatja és folytatja a sok-sok témát, amely az elmúlt másfél órában felvetődött, igyekezve lelket önteni egymásba. A Nyitott Műhelyből kilépve kis köröket alkotnak vegyesen a friss levegőre és a cigarettára vágyók, s még hosszan diskurálnak arról, milyen is a nők pozíciója a tudományban.
Kiemelt kép: facebook.com/Nincsonline
