Kormányos Ákos harmadik, Légzéstechnikák című könyvének borítója egy csontvázat ábrázol törökülésben, kezében színes, ziherejsztűvel teletűzdelt luftballonok. Csizmadia Molli képe megelőlegezi azt az állapotot, ami általában a meditációban és e kötetben egyaránt fontos – a „levetkőzés” helyzetét.
E helyzetben nem csupán külső környezetünk válik távolivá, de önmagunk határai szintén: „Én nem vagyok sehol, / de a szobában lévő tárgyak helyét fel tudnám sorolni…”; „Egyszerre csönd lesz. Megállnak az órák. / Ezt hagyták ki tanításaikból a jógik. / Meditálni a másik légzésére is lehet.” Az ide vezető út nem könnyű. Negatív tapasztalataink, szorongásaink nem csupán a lélek szintjén dolgoznak bennünk – kivetülnek testünkre is; annak fájdalmai, betegségei megfertőzhetik szellemünket. A testi-lelki szinten működő nyugalmi állapot megteremtésének egyik legismertebb formáját képezik a be- és kilégzések tudatosságára épülő légzésgyakorlatok.
Légzéstechnikák – testorientált költészet
A kortárs költészetben gyakorta találkozhatunk elvont fogalmisággal, melyet csak többszöri olvasás után sikerül dekódolnunk. Kormányos Ákos versei ezzel szemben letisztultak, könnyen olvashatók, s talán fizikai irányultságuk okán is megragadhatóbbak. A szövegeket olvasva erősen testorientált költészettel találjuk szemben magunkat: ahogy a szerző korábbi kötetében, a Töredezettségmentesítésben, úgy a Légzéstechnikákban is a test köré szerveződnek a versek. Kormányos e szókészlettel a különböző érzelmek, állapotok megragadása mellett hangulatot, atmoszférát teremt. E világban a szó hitelét veszti a test tapasztalataival szemben:
Nem elég, hogy látom, / és nem elég, hogy mondod. / Mellkasommal, vállaimmal, / alkarommal, tenyeremmel, ujjperceimmel, / nyakammal, arcommal, ajkaimmal kell / megbizonyosodnom róla, / hogy jól vagy. Hogy nincs semmi baj.”
A könyv két ciklusra oszlik. A Belégzés első (és egyben a kötet egyik legerősebb) verse, a Mellkasomban a tér izgalmas részletességgel írja le a testben előálló rendellenes mozgásokat, mely által kirajzolódnak a fájdalom nyomvonalai: „Én sem tudok aludni. / Mellkasomban a tér kicsinek bizonyul. / Szívem apró lépésekben kinövi helyét. Megfeszül a szívburok, szétreped a rekeszizom. / Lassan behasad a mellhártya, tüdőm szétömlik a mellkasomban. Megreccsennek a bordák, és / az egyre növekvő szív befurakodik a garatomba.”
A költemények nagy része érzékeny, a szerelmes versek határvonalán mozog. Folyamatosan jelen van bennük egy másik szereplő is, ez a jelenlét adja a kötet gerincét. Léte állandó, mégis bizonytalan: „Te hiszel Istenben, / én istenben hiszek. / 5+3=8. / Én kutatom a tobozmirigyet, / te hiszel a tobozmirigyben, / számodra a harmadik szem a páratlan szerv. / Kettőnk közül én állok értelmetlenül / afelett, hogy itt fekszel mellettem.”
A sorok gyakorta a versbeszélő teljes eggyé olvadását sugallják a megszólítottal: „Gyakran arra ébredek, / hogy lehunyt szempilláid mögött, / a múlt jelenné válik. / Felriasztanak tested rándulásai, szakkádikus mozdulataid hatására, / feleszmél bennem az állat.”; „Ha kellő lassúsággal veszek levegőt, / olyan lassan, hogy már nem jut elég oxigénhez az agyam, / egy ponton kifordulok a testemből, átfordulok beléd.”
A kötetben a megszólítottról nem tudunk meg sokat, csupán jelenléte, valamint a lírai énre gyakorolt hatása erőteljes. Talán emiatt érezhetjük úgy, hogy a szubjektum egy személyhez intézi a sorokat – az ellenkezőjét nehéz lenne alátámasztani. Kapcsolataink hatására akarva-akaratlanul elhagyunk magunkból részeket. A Légzéstechnikákban a másik elvesztése az önelvesztés lehetőségét, de sokkal inkább bizonyosságát is magában hordozza: „Görcsösen próbálok / lábujjaidból, ujjperceidből, / hajszálaidból, könyököd redőiből sorokat szőni. / Szeplőidből csillagrendszert. / Fuldokolva levegő után kapkodva…”; „Végtelen számú deszkából felállított máglyarakás, ami benned ég. / Minden alkalommal / puszta kézzel kiveszek egy-egy izzó fahasábot, / és magammal viszem.”
A Belégzésben a másik „kézzel tapintható” jelenléte összességében pozitívabb hangot ad a ciklustestnek; a Bódulat és a Konferencia című versek a közös hétköznapokban rejlő egyszerű szépséget ragadják meg. A ciklus fájdalma a sejtelemben rejlik, hogy ez a jelenlét nem marad állandó, változás fog bekövetkezni: „ki tudja, két hét múlva is leszel-e még.”
A másikra utaltság
A Kilégzés ciklus elején a versbeszélő lába alól kicsúszik a talaj, önmaga ellen fordul: „Kivájnám a szemem, kitépném a nyelvem, / letépném a fülem, az orrom, / lenyúznám a bőröm, / és idegszálat idegszállal összekötve, / neked adnám érzékszerveimet.”. A verseket valamiféle erőteljes lüktetés jellemzi, némelyikük vibrál az indulattól. A szubjektum kifordul önmagából, nincs mellette az, aki segítene embernek maradnia. A Napi rutin verscím is azt sugallja, hogy az önkívület mindennapos tapasztalattá vált:
Mint egy mitológiai lény, / magából kifordított ember, / zsigereiben vasra vert állat. / (…) Kell, hogy önkívületben, hörögve / szorítsalak, hogy alig kapjak levegőt, / hogy sejtjeim sejtjeidbe torkolljanak. / Hogy végül apránként, lassan, / minden levegővétellel / egyre inkább visszatérjek. / Vissza emberi alakomba.”
Azonban a Kilégzésben is találkozhatunk a másik jelenlétével. Ez gyakorta egy másfajta, magasabb szintű, szellemi ottlétet sejtet: „Viszlek magammal. / Szemed színét a fénytörés nélküli világba. / Orrod és füled hajlatait a felület nélküli világba, / homlokod ízét az origó nélküli világba. / Gondolatod a létnélküliségbe. / Hirtelen tér lesz, idő és fogalmak.” A versbeszélő megszólalásmódja a kezdeti indulat után fokozatos nyugalomba csap át: „Markolnálak, ha nem csúsznál, / de kezem folyton lefolyik / hátadról, fenekedről, nyakadról. / Izzadtak vagyunk. Önpercepciónk teljesen összezavarodik, / feladja ellátni feladatait. / Elveszítjük testtudatunkat. / Meditálunk.”.
E magasabb szintű tapasztalat a másik megismerésében is fontos szerepet játszik, a szubjektum már másnak látja őt, mint azelőtt: „Igencsak meglepett, hogy ilyennek még soha nem láttalak. / Egy önmagamból kiesett, önfeladott pillanatban / megpillantom az arcod, és rádöbbenek, / hogy soha előtte igazán, / de azóta is néha. / Pillanatokra felnyílik a harmadik szem.”
A kötet találó zárása az Önkívületben ölelni is lehet című vers, mely során a szereplők elérik azt az állapotot, melybe a meditálás eredményét is beleláthatjuk, ahol valóságunk törvényszerűségei érvényüket vesztik, életünk apró darabkái láthatatlanokká válnak, vagy más színezetet nyernek:
Utolérlek, hogy átessünk oda, / ahol nincsenek ablakok, nincs ölelés, sem autórobaj, / de nincs a nyakamon a leheleted sem. / Nincsenek newtoni törvények, / és a háromszög belső szögeinek összege sem 180 fok. / Ahol csend van. / Nem a hangok és zajok nem-léte van.”
Érdekes módon e tapasztalatot is a megszólított teszi megélhetővé az én számára: „Érzem, hogy nem vagy itt, és azt is, hogy vinnél magaddal. / Veled akarok menni.”
A függetlenedés ilyen szempontból nem valósul meg, noha a kötet utolsó sora azt sugallja, ez eleve nem is volt célja: „Hanem csend van. A kettőnk csendje.” A szövegekben erősen lüktető, feltétel nélküli ragaszkodás kulcsa talán épp az első, egyetlen ciklusokon kívüli versben rejlik, melyben a lírai én odaad valamit a másiknak, ami minden szinten pótolhatatlan, s talán végzetesen visszafordíthatatlan is: „Egy lélekhez három őrangyal tartozik. / Ügyfélfogadás havonta egyszer, / ügyintézés szigorúan személyesen. / Jártam bent két hete, / a nevedre írattam angyalaimat.”
A Légzéstechnikák letisztultsága, követhetősége ellenére nem könnyed olvasmány. Megtalálhatjuk benne észrevétlen ragaszkodásainkat, függőségeinket, a magunkra maradás olykor ránk nehezedő súlyát. Kifejezésmódja a Töredezettségmentesítéshez hasonlóan lehetővé teszi, hogy saját bőrünkön érezzük a lírai én törékenységét, majd vele együtt szilárduljunk meg. Úgy tűnik, a törések mégsem céltalanok, hozzásegítenek ahhoz a valósághoz, ahol „a hang végül ritmus csupán. / Egyszerre csönd lesz. / Megállnak az órák”.
