Fehér Boldizsár neve ismerősen csenghet a kortárs irodalmat kedvelők (később még fontos lesz ez a titulus!) számára, ugyanis 2019-ben Vak majom című regénye nyerte el a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Idén jelent meg második könyve, a rövid, prózai jeleneteket és novellákat rejtő Nem nagy ügy.
Mindig nehéz kérdés, hogy egy olvasni szerető személy melyik könyveket ajánlja azoknak, akik jellemzően nem forgatnak kortárs magyar irodalmat, de mégis nyitottnak bizonyulnak rá. Példának okáért adott a Nem nagy ügyben megjelenő, a kellemetlenséget kizárólag humorral feloldható szituációk alaphangulatához hasonló, első ránézésre ideális helyzet: az irodalmat lelkesen fogyasztó, Esterházy– és Krasznahorkai-sorokon edződött Olvasóhoz fordul egy Ismerős. A lelkes Olvasó torkát összeszorítja, gondolatai folyását megfagyasztja a váratlan kérdés:
Ismerős: Szeretnék valamit olvasni egy kortárs magyar szerzőtől, mivel kezdjem szerinted?
Olvasó: Hát öhm, hú, hát, elég sok jó van, de hogy mivel kezdd, hogy megjöjjön a kedved a többihez, hm, ez jó kérdés, uh, na várj…
Mindannyian el tudjuk képzelni a hasonlóan folytatódó, felelősséggel terhelt dadogást, majd az ezt követő, kínkeservesen megszülető választ, amit még aztán minimum háromszor követ tetszés szerint szóban, esetleg üzenetben módosított és kiegészítgetett címáradat. Ez minden jó szándék ellenére sem mondható sikeres forgatókönyvnek. Ilyenkor minden meghatározó olvasmányélmény lámpalázas primadonnaként eltűnik valahol a színfalak mögött a ráirányuló, váratlan figyelem miatt, és csak nehézkesen, önmagát kicsit nevetségessé téve tudja kimagyarázni magát az ember, miszerint a bőség zavara a gond. Hisz a legtökéletesebb bevezető mű megtalálása a tét.
A kérdező ártatlan olvasási szándékát megfojtja a megfelelő könyv kiválasztására irányuló hosszadalmas keresés izzadságszaga. Ugyanis olyat kell találni, ami remélhetőleg meghozza a kedvet a kortárs magyar könyvekhez, azaz mai, de nem erőszakosan és mindenáron; követhető, vagy legalábbis használ központozást; nem elrettentő, de mégis van benne kihívás… Láthatjuk, hogy ez nem könnyű feladat. Ámde ezekre az esetekre jelent Fehér Boldizsár új könyve megoldást és egyértelmű választ.
Ezt a Teleshop-szagú mondatot ugyan egy reklámügynökség is megirigyelhetné, de a Nem nagy ügy elolvasása után valóban ez volt az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem. A következő pedig az, hogy olyan, mintha a @sikidegvagyok (Turai Barna) vagy a @nemakarokbeleszolni (Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter és Tapasztó Orsi) nevű, hasonlóan vicces szituációkat kifigurázó Instagram-oldalak hangulata lenne novelláskötetté kanyarítva és szépirodalmi köntösbe átültetve. Az említett közösségi profilokra feltöltött videók többek között rövid, sketch-szerű szituációkat és ezen keresztül különböző embertípusokat jelenítenek meg, így aki szereti ezt a műfajt, annak Fehér Boldizsár könyve olyan lesz, mint ennek egy új, még felfedezetlen verziója.
Ismerősen kínos helyzetek Fehér Boldizsár tolmácsolásában
A játékosan ironikus próza ugyanis olyan mindennapi, elsőre banálisnak tűnő szituációkat örökít meg, amelyeket igyekszünk minél hamarabb elfelejteni, ha velünk esnek meg. Állásinterjúkon való lelkesedés színlelése; olyan MLM-es ismerősök felbukkanása, akikkel évek óta nem beszéltünk (de mégse tudjuk, hogyan mondjunk nemet az eladásra kínált arcápolási termékcsomagjukra) vagy a kölcsönös, megsértődéseket elkerülni igyekező esküvőmeghívások és az ezekre való elmenés kínkeserves rituáléja.
Olvasva mégis kellemesen kellemetlen ez a kifordított irodalom, hiába tárulnak rosszabbnál rosszabb szituációk és berögzült szokások, senkinek sem jó illendőségek elénk. E jelzők használata nem költői túlzás, gondoljunk a hétköznapiság szűk keretein belüli legrosszabb helyzetekre: például arra a tehetetlen csendre, mikor vágás után nem tetszik a hajunk a fodrásznál, de valamilyen oknál fogva ugyanúgy otthagyunk borravalót, elérhetetlen szintre emelve a megfelelési kényszerből való kitörés esélyét. A Nem nagy ügyben ennek ellenére nem történnek nagyon rossz dolgok, csak mindig éppen annyira, hogy a hétköznapi kellemetlenségek szintjén maradjanak, amik gyakran mégis kiváltó okai lehetnek egy-egy szörnyű napnak.
A műben megjelenő írásokra jellemző az éntelenítés, nem számít a szubjektum: a szövegek egyes szám első személyben hangzanak el, vagy egy ismerős ismerőséről szólnak, konkrét helyszínek megnevezése nélkül. Így a novellák egyszerre ábrázolnak mindannyiunkat és semelyikünket. Ezt bizonyítja, hogy szinte minden egyes történettel tudtam azonosulni, s mégsem bizonyult egyik sem unalmasnak, azaz tulajdonképpen nem szó szerint a saját élményeimet olvastam vissza.
Sajnos a való életben nem jellemző viselkedésforma például a szereplőknek az a gesztusa sem, mikor megunják kiszolgáltatott és forgatókönyvszerű magatartásukat, és a sarkukra állnak. Ám mikor egy-egy szövegben megkísérlik ezt, környezetük nem áll készen a nem várt fellépésre, így bármilyen inspirálónak is tűnnek e próbálkozások, nem jelenthetnek valódi feloldást.
A szerzőnek ez a második könyve, ami frissítően sokszínű, s stílusában nem várt irányba indul el a Margó-díjas Vak majom után. Szimpatikus, ha egy író képes nem túl komolyan venni magát, s ezt csak fokozza, hogy mindezt egy erős pályaindítás súlyával teszi. Az irodalom pátosztalanítása nem könnyű feladat úgy, hogy az adott mű megmaradjon a szépirodalmiság keretein belül, de a Nem nagy ügynek ez is sikerül.
A kötetben szereplő írások közös jellemzője a rövid terjedelem, valamint a humoros hangvétel, de a történetek színterei és szereplői kaméleon módjára váltakoznak: Jézus egy követőjének története és egy pszichológus túlbuzgó pácienseiről szóló feljegyzései békésen megférnek egymás mellett. Az előbbi a tartozás és a sóherség huzavonájáról emel – élethűségéből adódóan elrettentő – élőképet (Nátán, Súnemből), míg az utóbbiban nyomon követhetjük a túlzott lelkesedés állapotából való kigyógyítás sötét alagútjának minden rögét (A lelkesedés kóros állapotai).
De más hangvételű írások is alátámasztják a felvetésem, miszerint ez a könyv képes lenne a kortárs irodalomba bevezető olvasmányként viselkedni, és humoros komolytalanságából adódóan nem megtörni a titulus alatt. A Szeresd felebarátodat, mint önmagad című írás egy mindig jószívű és adakozó, hithű lelkész naiv viselkedését örökíti meg, de mindeközben komoly erkölcsi és hitbeli kérdéseket feszeget, épp úgy, mint a művészetfilozófiai értekezéseknek talajt nyújtó Egy mozgalom születése, ami a posztmodern irányzatokat figurázza ki.
Gyümölcsöző értelmezési irányok
A könyv tekinthető egyfajta terápiás feldolgozásnak, sorstárs-keresésnek – olyan viselkedések leírásának, amelyeket a mindennapokban sosem merünk teljes nyíltsággal kifejezni. De értelmezhető az alkotói én lelki rezdüléseinek túlcsordulásáként is. Ezt a néha már-már eltúlzottnak tűnő, karikatúrába átforduló érzékenységet lehet a művészi alkat beláthatatlan mélységeivel indokolni, vagy a „művész az, akinek fáj az élet”-jellegű közhelyekbe belefutva keresni magyarázatot rá. Ám nekem Fodor Ákos Summa című műve írja le legjobban a Nem nagy ügyben is uralkodó lélekállapotot:
Minden megérint. / – Úgy látszik: sosem nő be a szívem lágya.”
Mintha a címben szereplő állítás megcáfolására vállalkozna a mű, lerántva a leplet a kijelentés ürességéről. Az élet nagy dolgaihoz számtalan szakember, pszichológus, orvos, lelkész (kinek mi) nyújthat segítséget, míg a kevésbé megoldhatatlannak tűnő nehézségekkel egyedül kell megküzdenünk nap mint nap: nincs sajnos mellettünk az utolsó novellában megjelenő Hétköznapi Hős, aki kimentene minket minden kínos helyzetből, így lecsökkentve vagy teljesen elkerülve a rosszhangulat-helyzetek feldolgozására irányuló energiákat.
A kötet végén a főszereplő szuperhősről nevet kapó Hétköznapi Hős című történet jelent kiutat a mindennapi banalitások tüskeszerű börtönéből, amelyben a címszereplő egyben narrátor is, és epikai szubjektumként arra vállalkozik, hogy minden kínos beszélgetésből és helyzetből kimentse az áldozatokat. Ez elég drasztikusan történik, ugyanis szó szerint felkapja és elrepülve kimenekíti a szenvedőket. Eközben alakja mintegy jelzi, hogy az igazi kiút csak a képzelet síkján található meg.
Elgondolkodtató, hogyha nem egy személyhez, akkor ki mihez fordul, hogy jobb kedve legyen; mert én leggyakrabban zenéhez, filmhez vagy könyvhöz. Az ilyenfajta menekülés és a könyvbeli megmentés között nem a problémáktól való fizikai eltávolítás a közös, hanem az, hogy a megoldáskeresés sosem a való világból származik: a művészet az, amiből erőt lehet meríteni. Talán a Hétköznapi Hős nem is egy személy, hanem művészetszimbólum, és ezáltal a kötet önmagát írja fel receptre a mindennapi kellemetlenségek okán bennünk ragadt rossz közérzet ellen.
