„És lesz mocsár az egész tájból” – énekelte Lovasi a 96-os Ül című Kispál lemezen, és akkor még nem is sejthette senki, hogy ténylegesen eljutunk a Mocsárig. A zenekar visszatért, készíti új nagylemezét, megrendezésre kerül a Kispál On Orfű fesztivál, szóval úgy is fogalmazhatnék, hogy ez egy tökéletes „comeback”. Mindazonáltal fel kell tennünk magunknak a kérdést a zenekar visszatérése kapcsán: képes-e a Kispál és a Borz jelenidejűleg érvényeset állítani, vagy csak ismét egy jóleső újrajátszásnak leszünk tanúi? Marad-e ez az egész rózsaszín, vagy átlibben a vörös vagy a fehér felé?
VISZONY
A kritikusnak természetszerűleg távol kell tartania magát attól, amit górcső alá vesz, mégis most úgy érzem, hogy csökkentenem kell ezt az intervallumot, mivel így kapnak csak igazán súlyt azok a problémák, melyekkel foglalkozni szeretnék a Kispál visszatéréssel kapcsolatban.
Az erőteljes viszonyt, mely köztem és a zenekar dalai közt kialakult, voltaképpen a véletlennek köszönhetem. A 2000-es évek végén az éledező algoritmusok dobták elém a Csillag vagy fecske című dalt, mely egy oly különös nem-értést okozott bennem, hogy rövid időn belül azon kaptam magam, hogy már az összes lemez összes dalát ismerem, és végzetes akarattal próbálom megfejteni az értelmüket. Körvonalazódni látszott valami világállítás, melyet én is állítani akartam, így eljárogattam Kispál koncertekre, úgy hiszem, hogy a 2010-es búcsúkoncerttel együtt szám szerint négyen vehettem részt.
A szigetes búcsú sokat jelentett az én generációmnak, egyfajta valódi vége-élményt éltünk meg, bevallhatom, hogy sírtam, most már bevallhatom, hogy sírtunk, még úgy is, hogy már akkor pontosan tudtuk, hogy a zenekar végét – a tagok elmondása szerint – a kreatív energiák elapadása okozta, és teljes kizárólagossággal nem állították, hogy soha többet nem lesz Kispál. Bíztunk Lovasiban, mivel ismertük a magyar búcsúkoncert hagyományt, tudjátok, Magyarországon abból legalább öt van (lásd. LGT), akkor úgy gondoltuk, ez a Kispállal nem történhet meg.
A 2013-as Kispál-napot, melyet a Fishingen rendeztek meg, még kedvesen fogadtuk, jót derültünk a különböző zenekarok különböző feldolgozásain, ekkor még merőben identikus kérdéseken alapulónak tűnt a zenekar életműve, jelenbe beszélő dalokkal. 2014-től 2016-ig éreztük magunkat igazán megcsaltnak, mikor a tematikus visszatérő koncerteket tartották, aztán a Lovasi 50 produkcióra már csak legyintettünk. Immunissá váltunk. A csalás érzetének göbe a kreatív energiák hiányának észleléséből fakadt, egyszerűbben fogalmazva: nem voltak új dalok.
Meglepő fordulatként hatott aztán a Partizán műsorában bemutatott Rózsaszín, és a később megjelent Mocsár, mely dalok kapcsán a legfőbb kérdés talán az, hogy elég erősek-e ahhoz, hogy a jelenbe beszéljenek, és nem csupán egy éthosz az, amit a zenekar felmutat. Meg tudunk elégedni azzal, hogy valami csak „kispálos”?
ÉTHOSZ
Kérem, itt komoly munka folyt az elmúlt években. Mondhatnám azt is, hogy az elmúlt évtizedben. Az éthosz építése egy érdekes munkafolyamat, hiszen amíg nagy része tudatos, van egy tudattalan része is, mely az építőmester előtt természetesen rejtve marad. Éthosz alatt ebben a kontextusban egy olyan magatartástípust értek, egy olyan mintát, mely ma már Magyarországon, a húszas évek elején, egy evidens dolognak számít.
Amennyiben általános zenei fogalmat keresünk erre a mintára, akkor az alternatív hős kifejezést használhatjuk (Lovasi András a „hős” szót természetesen kikérné magának, de ez a maga köré épített éthoszból kiindulva egyáltalán nem véletlen). Az alternatív hős egy kissé esetlen, tépelődő, fél-amatőr figura, aki mindenképp a mainstream-től eltérő zenei megfogalmazásokban gondolkodik. Persze ez nem jelenti azt, hogy Lovasi Andrásra mind a négy elem igaz, ő megteremtette saját ismérveit: szövegrontó, affektáló, „költői”, stb.
Igen, evidensnek nevezem ezt a figurát, ezt manapság „alterosnak” nevezi a köznyelv, és végső soron kár lenne nem megemlíteni azt, hogy a Kispál és a Borznak elévülhetetlen érdemei vannak egy innovatív alternatív folytonosság kialakításában. Persze nagy kérdés az, hogy egy zenekar (mely zenekar hosszú ideig klasszikus értelemben nem létezett, amennyiben elfogadjuk, hogy egy művészeti realitáson belül csak akkor létezhet, ha dalokat ír) hogyan viszonyul ehhez a folytonossághoz. Gőggel és kivagyisággal, önmagát pajzsra emeléssel, a magatartástípus és a minta fényesre csiszolásával, vagy pontos önreflexióval, amely által a „másik” is láthatóvá válik.
Az éthosz építőmestere olykor belefeledkezik az építés monoton aktusába. Nem veszi észre, sőt, nem veheti észre azokat a tiszta alkotói akaratból fakadó irányokat, melyek ezt a megszilárdult éthoszt lazítani próbálják. Lovasi színházi intenciói, illetve szólólemezei például ilyen katedrálisdöntögető elemek, melyek viszonylag kevés sikert értek el, de legalább erős érvénnyel bírnak. A Rózsaszín és a Mocsár egyelőre nem ebbe a kategóriába tartoznak, inkább gesztusként tudom értelmezni őket.
RÓZSASZÍN
Mindenekelőtt meg kell említenünk Kispál Andrást. Ő nem egy mellérendelt figura; ha és amennyiben Lovasi bármikor is azt gondolta, hogy képes létezni Kispi nélkül, szerény véleményem szerint tévedett. Persze nem lehet azt sem mondani, hogy Lovasi ne tudna tizenöt dalt megírni, ha azt mondanánk neki, hogy kérlek, ülj le és írj tizenöt dalt. Ma már természetes ez a rutin.
Kispi köré nem épült éthosz, ez is hozzátartozik az igazsághoz, de a zenekart mégis csak KISPÁL és a Borznak hívják, a jószagúját nekije. Amikor először meghallottam a Rózsaszínt a Partizán Sessions műsorban, nem tudtam nem a Kispi gitározását figyelni, mintha hirtelen zsigerileg leválasztottam volna a dalról. Aztán egy újbóli hallgatás után úgy éreztem, hogy itt egyértelműen újrajátszás folyik, a zenekar korai időszakának egy fura megidézése, fura ruhákban (a zenekari styling mélyelemzését meghagyom az arra hivatottaknak). A víz és a hal tematika jellemző Lovasira (elég csak a Van-e szándék, a Magyarság tengerérzése, vagy esetleg a Pécsi szál című dalokra gondolni), viszont az új irány az egyértelműen két nagy diskurzus beemelése a szövegbe: az egyik a környezetvédelem, avagy környezetszennyezés, a másik az LMBTQ mozgalom.
Ezeket a Lovasinál eddig még nem fellelhető irányokat egyszerű figyelemfelkeltéseknek gondolom, olyan pontoknak, melyre a hallgató egyből felkapja a fejét, nincs óriási jelentősége, nincsenek kifejtve, és nincsenek helyzetbe hozva ezen tematikáknak a mélységei, de egyértelműen jól megférnek egy már jól bevált zenei világ újrajátszása mellett.
MOCSÁR
Ha az ember az előző dalpremier óta már elfelejtette volna a korai időszak újrajátszását, Lovasi András ebben is segít, hiszen hozzáfűzi a Mocsár című dalhoz, hogy „fura, sötét hangulatú” és mitadisten, a zenekar korai időszakát idézi. Az egyszerű kispálos, ki valamelyest identitását köszönheti ennek a formációnak (mely összeállításból azért Bajkai Ferenc egyértelműen kilóg), már-már azt hiheti, hogy ismét valamilyen átverés áldozatává vált. Az kétségtelen, hogy a dal hallgatása közben olykor én is elejtek egy félmosolyt, és már-már ott vagyok, hogy szakmai szóval élve „jóra hallgatom” a felvételt. Ilyenkor kell visszaállítani a már említett távolságot, és ebből a távolságból rátekinteni a dalra. Úgy képzelem, hogy az átlag kispál-hallgató „végigtüccögi” a dalt, igazi gondja nincs vele, hiszen egyszerűen eltelítődik a visszatérés élményével.
Ezen túllépve – és számos Kispál dallal viszonyba állítva – azt mondhatjuk, hogy a zenekar olyan alkotói szituációban van, amely egyfelől számára teljesen idegen, másfelől minden ízében új. A Kispál és a Borz 2010-ig tartó alkotóútja nagyjából töretlen, illetve viszonylag sűrű, így történhetett meg sokszor az, hogy szinte alig volt idő „kijátszani” egy lemezt, már a következőt kellett előkészíteni. Láthatjuk tehát, hogy Lovasiék számára a mostani helyzet nem jelent nagyobb nyomást, mint a lemezkiadóval való leszerződés utáni daráló-munka, viszont kiesett több mint tíz év a közös alkotói munkából, így újra fel kell venni a fonalat.
Egyelőre ki kell jutni a mocsárból, és el kell érni a rétet. Lehetséges persze az is, hogy egyszerű marketing-megfontolások állnak a két dal premiereztetése mögött, elképzelhető, hogy nagyon távolról indítják ezt a kampányt, és a végén összeálló lemez lesz majd a megújult Kispál releváns állítása.
VÖRÖS VAGY FEHÉR?
A Fehérről azt gondolom, hogy az lenne az igazán tisztességes út. Persze nem lehet teljesen fehér, nem lehet a múltat lemosni, tisztába kell lenni a zenekar identikus kérdéseivel, tisztában kell lenni a megszólalással, jelleggel. Tele lenne apró kis koszokkal ez a lap, de lényegében, messziről tiszta lenne. Vége lenne az éteri éthosz-simogatásnak, és a zenekarban végre megjelenne egy önmagukat újradefiniáló akarat.
Ha Vörös, az a reflexió nélküli realitás lenne, az önmagáról megfeledkező építőmester világa, a katedrálisokat ölelő alternatív hős idealisztikus léte, egy hosszú idézet, csupa nagybetűvel. Meglátjuk, hogy merre folyik el a festék, addig is tegyetek el befőttet, hiszen – bár ezt manapság egyre kevésbé gondoljuk így – lesz még a világ jövőre!
Kiemelt kép: Máté Péter / rockinform.hu
