Szvoren Edina sikeresen viszi táncba a közép-európai abszurdot legújabb novelláskötetében.
„A középeurópai abszurd a Kis Vakond lakhelye mellett él egy elhagyott kórházban, ahol bezöldült kis vakondos matricák vannak az ablakon. Unokatestvére, a közép-amerikai abszurd néha küld neki csomagot, műanyagzoknit és reklámmintás cukorkákat. Olykor levelet is kap a fővárosban élő unokáitól, autobiográfiától, a család kedvencétől cikornyás betűket és trashtől, aki nem állt meg a pálinkánál.
A középeurópai abszurd köszöni, jól érzi magát. A hozzá címzett leveleket továbbítja a Télapónak, aki átfaxolja őket egy középeurópai szerkesztőnek, aki megírja a levélíróknak, hogy amire vetemedtek, nem művészet. Magyarországon annyit jár, mint a Nemzetközi Zsidó Könyvvásár, néha leruccan és egy zsiráfszínű panamakalapban járja a várost, olyankor egy Erzsi nevű pesti asszonynál lakik, akivel hetyeg. Vagyona felbecsülhetetlen mértékű, de ez nem látszik rajta, mivel örökségre gyűjt. Senki se gondolta volna, hogy a középeurópai abszurdot egy meghatározhatatlan fényű romkocsmában éppen egy szemüveges, cingár göndörhajú nő fogja úgy megtáncoltatni, ahogy senki soha.”
„A kispróza olyan műfaj, amely rendszerint nem ringatja hamis illúziókba az olvasóit a világ leírhatóságáról.” (Szalay Zoltán, dunszt.sk)
„Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című kötetét tekinthetném rejtvénynek: belecsavarodok a nevekbe, fogalmakba, duplán és szimplán csűrt apróságokba. Végül becsavarodok.” (Kovács Eszter, prae.hu)
Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című kötete 2021-ben jelent meg, három évvel a Libri-díjas Verseim után. A szerző ötödik novelláskötetében markánsan jelenik meg a rá jellemző hang és elbeszélő. Ezeket érzékletesen példázzák a jól eltalált és kiemelhető mondatok: „Mint mikor ugye sír az ember, és a tárgyakról lemásznak a színek”; „Kérdezte, rosszkedvem van-e. Dehogyis, gondoltam, ez nem kedv”; „Ahogy tejbegríz pórusai közt szivárog szét a kakaópor fényes olvadéka, a férfi elmosolyodott.”
Ebben az erősen benyomás-orientált, egymásra simított részletekből összetevődő belső világban meghatározó a hangzás, az összehangzás szerepe is:
Ugyanazokat a részképességeket használja a zene is, mint a nyelvi, irodalmi érzékelés. Vannak pillanatok, amikor azt lehet érezni, hogy nem megfogalmazol vagy kifejezel valamit, hanem amit leírsz, abban hézagtalanul egybeesik forma és tartalom.”
– nyilatkozta a szerző egy 2018-as interjúban.
Szvoren és a formára utaltság
Az írónő szövegeinek másik karakteres vonása a kispróza formai tereinek kitöltése. Szvoren mindegyik kötete novelláskötet, és több interjúban is szólt a formához való tudatos kapcsolódásáról. Számára a hatás szempontjából is kiemelten fontos a sűrítés a meghökkentés eszközén keresztül. A novella egyik műfaji sajátossága a meghatározott tér (ami még az érettségire megtanulandó kilenc alapjellemző között is szerepel). Ezt az atmoszférikusságot teremti meg a sok különálló részlet hangulati egymás mellé helyezése. Ugyanakkor a novellai fordulat és csattanó tétjét is növeli azzal, hogy egy intuitív, kontrasztos alapfeszültségekkel teletűzdelt kiindulópontot mutat be.
Témái között szubjektív és objektív fókusz egyaránt található. A szövegek egy része az interperszonális kapcsolatokat dolgozza fel, ezekben jellemző az egyes szám harmadik személyű elbeszélő, a több név és a háttér, a helyszín kiemelése. Más szövegek belső folyamatokról szólnak, amelyekben az egymástól különböző távolságra eső jelenségek, motívumok között létesül asszociatív kapocs.
Csordás László az első Szvoren-kötetről (Pertu) írott kritikájában külön kiemelte, mennyire hasznos gesztusnak tartja, hogy az írónő – nyilvánvaló műveltsége ellenére – olyan szimbólumokat használ, amelyek általánosan hozzáférhetők (mint a mindennapi polgári élet tárgyai, a színek vagy a rokoni viszonyok). Későbbi köteteiben megfigyelhető bizonyos zenei műveltség (erre többek között Schumann Kindeszenen című darabjának variációs felhasználása hívja fel a figyelmet), és emellett egyfajta pszichológiai, logikai érdeklődés is, valamint változatos természettudományos elemek. Ám ezek mindegyike reflektált, így a Mondatok a csodálkozásról-ról is elmondható, hogy közérthetősége mögött nagyfokú tudatosság található.
Szalay Zoltán, Domján Edit és Kovács Eszter kritikáinak alapját a mű és a gondolkodásmód esszenciájának a felfejtése jellemzi. Ez azért is szemléletes és érdekfeszítő vállalkozás, mert a Szvoren-univerzum komplexebb fejlődéseket, összekapcsolódásokat feltételez az életművön belül. Ebben a stabil tudásra épülő újabb tudás flow-élménye is bontakozik ki, de művészetelméleti téren Seregi Tamás Tolnai Ottóról írott tanulmányának a címét is megidézheti: A heterogenitás mint tisztaság.
Az elbeszélő kérdőjelei
A novelláskötet három részre oszlik: egy előszószerű, mondatok a csodálkozásról névre hallgató szegmensre, egy Ohrwurm-jegyzetek címet viselő másfél oldalas pászmákból álló egységre és lezárásul a Hét novellára.
A hét novella klasszikus felépítésű egy fordulattal és csattanóval. Az Ohrwurm-jegyzetek annál avantgárdabb kísérlet. Egy-egy tárgy vagy vonás középpontba emelésével éppen a mindennapi narratíváinkról alkotott képünk kérdőjeleződik meg, amelyben korlátlan mértékben birtokoljuk az elbeszélő funkciót. Az Ohrwurm-jegyzetek szegmensben mégsem tudhatjuk, „hol van elhelyezve a kamera”. Kritikai szempontból az első, hosszabb, különálló bekezdésekből álló egység lehet problematikus.
Ebben a részben az írónő egy erősen megfigyelő-központú szemszögből ír a mindennapi csodálkozásra való képességről. Ez egyfajta bevezetőként, előszóként értelmezhető, az ezt követő részek abszurditásának azonban nem egészen ágyaz meg. Ezenkívül a bevezető rész felkészíti az olvasót egy narrátor jelenlétére, miközben éppen az elbeszélő illékonysága válik tétté.
Ilyenformán a Mondatok a csodálkozásról a hivatkozási alapjain keresztül teremt meg egy értelmezői közösséget. Akik hozzáférnek azokhoz a kulturális humor-tényezőkhöz, amik a novelláskötet feszültségeit sejtetik, az ellentétek jellegén keresztül érzékelik egymást. Illetve ezek az ambivalens antinómiák feltételezik az értő és hozzáférő olvasókat is. Véleményem szerint ez a kötet leghatásosabb eszköze és újító hatású, mégis tendenciózus vonása.
A különböző nézőpontokból összefonódó narratívák egymás mellé helyezése egy olyan ironikus kontrasztot hoz létre, ami eközben közérthető is. Ez egyfajta mutációja az abszurdnak, ami az értelmetlent ruházta fel értelemmel. Ugyanakkor a ritmusán keresztül, ami a kortárs életviteli tényezőkből következik (az internet, a közélet gyorsasága, az ingerküszöb, a saját belső narratívák), újraesztétizál egyfajta művészi teret. Ebben a térben egy fekete csatos cipő, egy hegedű vagy két Schumann-dal önmagát jelölő és kifejező aurává válhat.
„[…] hallgatni kell” (Wittgenstein)
„Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.” (Ottlik Géza)
„Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.” (Esterházy Péter)
Egy Szvoren-mondat harsány, királylányra emlékeztető amőba citromszínű szervrendszerrel. A Szvoren-amőbákban nem lehet lakni, mégis érdemes.
Kiemelt kép: hang.hu
Felhasznált szakirodalom
SZALAY Zoltán, Szerinted mi az ellentéte a csodának?, Dunszt, 2021.
KOVÁCS Eszter, A titok szaga, Prae, 2021.
DOMJÁN Edit, Lassuljunk le, Revizor, 2021.
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html
SEREGI Tamás, A heterogenitás mint tisztaság = Tanulmányok Tolnai Ottó költészetéről, szerk. THOMKA Beáta, Kijárat, Budapest, 2004.
