Negyven évvel ezelőtt jelent meg a híres fizikus és szakíró, Fritjof Capra The Turning Point című műve. A könyv egy olyan filmet ihletett, melyet talán kevesen ismernek, de mindenképpen megéri megnézni. Ez a szerző testvérének 1990-es munkája, a Szellemi barangolás.
A Capra-fivérek egy beszélgetést valósítottak meg filmen: mert az, hogy a Szellemi barangolás a fizikusnő „családi gondjai” és a politikus válsága ellenére sem dráma, még csak nem is művészfilm, már az első percek után nyilvánvaló. Különleges műfajú, kevésszereplős alkotás, ahol a három fő karakter eszmecseréje valósítja meg a címben szereplő tevékenységet. Nem is akárhol, Mont-Saint-Michel szigetén, ami szinte a múlt egy megkövült darabkája az egyre szennyezettebbé váló francia partoknál. Egy középkori mesevilág, melynek kulisszái között három csalódott ember találkozik.
Mindegyikük máshogy gondolkodik. Jack Edwards (Sam Waterston) politikus, barátja Thomas Harriman (John Heard) művész, méghozzá költő. Jack érezhetően válságban van, Thomas pedig segítene neki, mégis a visszavonult, mélyen humanista fizikus, Sonia Hoffman (Liv Ullmann) lesz az, aki felnyitja a másik kettő szemét. Ez pedig azzal jár, hogy egy régi órától eljutunk a kvantumfizikáig. A film fő érdeme a rendszerelmélet művészi kifejtése, miközben a kortárs tudomány egy izgalmas, új iránya körvonalazódik előttünk.
A film 1990-ben készült a közép-európai rendszerváltozások idején, amikor még ott van a kétpólusú világ érzése az emberekben, de már a „mi lesz ezután” kétsége is bennük bujkál, mindezt a szereplők is megemlítik. Állításuk szerint Mont-Saint-Michel lakói állandóan a végítélettől féltek, míg a szereplők az atombombától. Igaz, régen a pusztítást a hatalmas Isten okozta volna, míg utóbbi esetben maga az ember, aki felett immár nincsen felsőbb hatalom.
Erőszakos, igazságtalan, önző, a természetet kizsákmányoló társadalom a miénk, ecseteli Sonia is. A gótikus katedrálisokban még kicsinek érezte magát az ember, mondja a volt elnökjelölt, ami mára eltűnt, de szerencsére szabadok lettünk. Valóban?
A mű végigvezet minket Descartes korától, a mechanikus világképtől Newtonon és a tudományos forradalomnak nevezett fellendülésen át a 20. századig. Ennek során megelevenedik a késő középkor és a kora újkor világa, a természettudományok fejlődése, a felvilágosodás és a modern tudományok kialakulása. Az idő szűkös, a téma pedig nem történeti, el kell jutni a film vége felé a rendszerelméletig, így néhány helyen leegyszerűsítettnek tűnik a gondolatmenet, az apróbb pontatlanságok azonban nem befolyásolják a megértést. Descartes központi szerepe vitatható, de a gondolati ív jól szerkesztett, érthető.
Azt, hogy miért nem jó ez a mechanikus modell, azt Sonia a modern fizikával mondja el. Itt már kevesebb dolog igényel pontosítást, mivel a főhős szakterületéhez értünk, mely egyébként a fizikus Capra területe is, hatalmas tudása bőségesen megnyilvánul. Sonia tulajdonképpen elmondja a klasszikus fizika válságát, s azt, hogy mi a helyzet azzal, ami utána lett. Az anyag-fogalommal kapcsolatos fejtegetései és az atomszerkezetre vonatkozó magyarázatai bámulatosan könnyűek, légiesek, egy érdeklődő amatőr nyelvén fogalmazza meg az alapproblémákat, úgy, hogy a két társ is megértse.
A valószínűségek számítanak, mondja ki végül oly módon, hogy jól felépített logikai útja során nem beszél kvantumfizikáról. Ami egyrészt a film előnye, hogy közérthető és logikus, az a hátránya is: a mozi hiteltelen, hiszen egy spontán alakuló beszélgetés a valóságban ennél kaotikusabb, rendezetlenebb, nem követ egyenes, meghatározott logikai vonalat.
Írói teljesítményként tehát nem makulátlan a forgatókönyv, tudománynépszerűsítő műnek viszont kiváló: valóban élvezhető szellemi barangolás lesz abból, ami elsőre érdektelennek tűnhet. A középkortól Newtonon át eljutunk a modern fizikáig, s végül Sonia kimondja a kulcsszót: kölcsönhatások, ezután pedig máris a célegyenesben vagyunk. Összefüggések, egymáshoz kapcsolódó rendszerek. Mindannyian egy hálózat tagjai vagyunk. Szép gondolat, mutatja, hogy a tudományos elméleteknek néha ma is komoly filozófiai vonulatai vannak.
Akad azonban egy morális oldala is a filmnek. A „minden összefügg” és a sosem megnevezett pillangóeffektus mellett ugyanis ott van a kutatások katonai felhasználása, az ökológiai problémák hatása, értelmezése, az éhezés és az emberi önzés. A fogyasztói társadalom ilyesfajta kritizálása az új évezred küszöbén új korszak hírnöke. Újszerű, talán riasztó elképzeléseket is hallhatunk, mint a természet nőneműsége és a társadalom maszkulin jellege Sonia elméletében, vagy izgalmasakat, mint az élet és az evolúció rendszerelméleti megközelítése, de ez teszi a filmet egyedivé, ezzel emelkedik ki a didaktikus alkotások közül. A zárás mégis inkább egy vészcsengő: a Földet, valamint a benne az élőlényeket egy komplex rendszernek kell tekintenünk és zöld társadalom kell, amíg nem késő. Megfontolandó tanács.
