A Normális emberek után Sally Rooney első regényéből is született egy sorozatadaptáció. A Baráti beszélgetéseket nézve azonban úgy érezhetjük, hogy a sorozat Rooney nevén kívül nem képvisel más értéket.
Sorozatfüggők anatómiája
A mai tartalomfogyasztók előnyben részesítik a sorozatokat a „sima” játékfilmekkel szemben; számos nívós és még több silány sorozattal bővül napról napra a streaming-szolgáltatók kínálata. Egy fáradt, késői órában jellemzőbben egy harminc-negyven perces sorozatrészt indítunk el, amelyből aztán a sorozat dinamikájának köszönhetően nem egy, hanem két-három rész lemegy egy este, túllépve egy film játékidején (hogy a hajnalig tartó sorozatmaratonról szót se ejtsek).
Az igazi, egész éjjel a laptopra meredő szemű függők pontosan (fel)ismerik a jó sorozatot és annak hatásait: olyankor megszűnik az idő, minden kötelességgel és felelőségtudattal, s már nem is keresel észérveket, csak egy legyintéssel felelsz édesanyád / lakótársad (a kettő néha ugyanaz) hitetlen-dühös megjegyzésére, amellyel a lelkiismeretedet próbálja feléleszteni, hogy a laptop elől feltápászkodva kezdj valami hasznosat az életeddel.
A jó sorozat minden részét egyszerre akarod behabzsolni, nincs kérdés, hogy meg akarod-e állítani. A Baráti beszélgetések közben viszont ezt a kérdést sajnos fel kellett tennem magamnak – ráadásul nem is egyszer!
A Sally Rooney-kultusz
A kortárs világirodalom egyik friss hangja az ír forgatókönyv- és regényíró Sally Rooney, akinek eddig három megjelent műve közül a Normális emberek megosztó véleményeket generálva a közbeszéd tárgya lett. A kritikusok méltatása és az egyre növekvő olvasóbázis eredményeként minisorozatot is készítettek belőle 2020-ban, Daisy Edgar-Jonesszal és Paul Mescallel a főszerepben.
A Normális emberek sikerén felbuzdulva úgy döntöttek, hogy Rooney első, Baráti beszélgetések című regényéből is ideje egy minisorozatot készíteni. Az idén az HBO Max kínálatában megjelent sorozat azonban meg sem közelíti sem az adaptáció alapjául szolgáló könyv, sem a Normális emberek-sorozat színvonalát. A Baráti beszélgetések kendőzetlenül az írónő nevével promotálja és próbálja eladni magát, figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy Rooney első könyvéről van szó, ebből kifolyólag, még ha egy befutott írónőről is van szó, fokozott figyelmet és körültekintést kíván a mozgóképes adaptáció.
Azért nem szerencsés korábbi műveket értékelni, mivel az újabbak fényében felsejlik „kezdetlegességük”, esetlenségük, az az alapszint, amelyet az író az évek tapasztalataival és sok-sok gyakorlás által minduntalanul megugrik. A Normális emberek a Baráti beszélgetések című könyvhöz képest koherensebb történetet mond el, világos a koncepció, a karakterfejlődés pedig körültekintően és okosan kidolgozott. Megjelennek benne a Baráti beszélgetésekből ismert elemek: leglátványosabban, hogy a főhősnő a saját fizikai és pszichés frusztrációit a testével való agresszív bánásmóddal próbálja levezetni.
Így, aki a reflektorfényben sütkérező Normális emberek kapcsán ismerte meg Sally Rooneyt és stílusát, abban marad némi hiányérzet az első regény olvasásakor. Ezzel az útravalóval vajon bölcs döntés-e az, hogy minisorozatokat gyártsunk, úgy ítélve, hogy a bevétel reményében megéri meglovagolni a nemzetközi sikert mindenfajta dramaturgiai változtatás és kreativitás nélkül?
Szöveges szövegelések
Minden sorozatnak megvan a saját hangvétele és dinamikája. A Baráti beszélgetések a lassabb tempó mellett voksol; érthető módon, hiszen a könyv kevés cselekményszállal dolgozik, és az E/1. elbeszélőmód is fokozza a karakterközpontúságot. Viszont a lassabb ritmus nem jogosítja fel a sorozatot az unalomra. Az első epizód megtekintése közben a néző általában már eldönti, hogy lát-e a sorozatban potenciált; ha nem, akkor esze ágában sincs rányomni a „lejátszás folytatása” gombra. Az ilyen megérzésekre érdemes hallgatni, különben kiábrándultan és mindenfajta izgatottság nélkül ülsz órákon át egy olyan sorozatot nézve, amelyben semmi (kiszámíthatatlan) sem történik.
A cím is jelzi, hogy a történet fő mozgatórugóját a beszélgetések adják. Ezek nem humorosak vagy felszabadítóak, sokkal inkább a nyugati országok kapitalista kultúrájában nevelkedett középosztálybeli értelmiségi egyetemisták eszmecseréi a fogyasztói társadalom visszásságáról, vagy például a kortárs irodalom és művészet értékeléséről. Az olvasásélmény által ezek a gondolatok belénk áramlanak, továbbgondoljuk őket, s nem akasztják meg a cselekmény folyását. Viszont, ha mozgóképre adaptálunk egy ilyen jellegű sztorit, akkor számolni kell azzal, hogy a vizuális médium a mozgással tartja fenn a figyelmünket – ebből kifolyólag, ha folyamatosan egy telefon képernyőjén kell olvasnunk a reális időben érkező üzeneteket, az finoman szólva sem köti le túlzottan az érdeklődésünket.
Másik megoldás ilyen helyzetekben – amit a sorozat is alkalmaz,– hogy az üzenet feladója / címzettje felmondja a levelet, amíg különböző jeleneteket mutatnak nekünk a szereplőkről, a közben eltelő időről vágóképekben stb. A Baráti beszélgetések ha ezt a módszert alkalmazza, a központi szereplőről mutat semmitmondó jeleneteket, amelyekben hétköznapi tevékenységeket végez. És ezzel nem lenne semmi baj, ha egy gyorsabb tempójú sorozatról lenne szó, amelyben ezek a pillanatok lelassítanák a sebesen folyó történéseket. Itt viszont, amikor alapjában véve azt követjük végig, hogy egy zárkózott-ellenséges-bizonytalan lány hogyan kezd viszonyt egy nálánál több mint tíz évvel idősebb, házas férfivel (ebben eddig még lenne potenciál), miközben nem csinál semmit (csak ül, sétál, utazik, mosogat, a társasági beszélgetésekben hallgat), akkor ezek az – eredetileg – elgondolkodtatásra alkalmas jelenetek csak az unalmat fokozzák.
Tétlen Francesek
Nagyon úgy fest, a kortárs művészetben a Frances névvel illetik azokat a húszas-harmincas éveiket taposó karaktereket, akik ugyan egyetemet végeztek, mégsem tudják eldönteni, mihez kezdjenek az életükkel. A 2012-es Frances Ha című film címszereplőjét az Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró-rendező Greta Gerwig alakítja (a Lady Bird és a 2019-es Kisasszonyok-adaptáció rendezése után legközelebb a Barbie című filmet láthatjuk majd 2023-ban tőle). Frances megreked a tinédzser- és fiatal felnőttkor határmezsgyéjén, és nem annyira kétségbeesetten, mint inkább kíváncsian szemléli azt, ahogy a baráti társaságában egyre többen kezdik el komoly és felelőségteljes döntéseket meghozva az életüket megalapozni.
A Baráti beszélgetések főhősnője egy, a húszas évei elején járó, irodalomszakos egyetemista, akinek semmi ambíciója nincs sem a magánéletét, sem a karrierjét tekintve. A könyvben lévő, szintén zárkózott Frances ezeket némileg megindokolja, s kissé radikális gondolatait olvasva még valamelyest karakánnak is látjuk őt. A sorozatban lévő lány viszont határozatlan, bizonytalan, s mivel nem ismerjük a gondolatait, ezért a társaságban való elzárkózását introvertáltságként értelmezzük, ritka megszólalásai pedig nemcsak gorombává, de egyenesen ellenszenvessé teszik a karaktert. Alison Oliver nem puhítja Frances sokszor érthetetlen megnyilvánulásait, sokkal inkább elmélyíti a szakadékot a karakterrel való azonosulás útján.
A sikertelen, mégis jóképű színészférj Nick karakterét Joe Alwyn alakítja. Nick ugyanolyan félszeg a társaságban, mint Frances, ezért megtalálják a „közös hangot”, ami személyiségükből fakadóan dadogó, csendekkel, habozásokkal és mentegetőzésekkel teli, rövidke párbeszédeket takar. Így két, aránylag hallgatag és szürke karakter gyorsan kialakuló viszonyának lehetünk szemtanúi: tehát az egyetlen tényleges cselekmény, ami zajlik a sorozatban, kiszámítható és fakó.
Nick feleségét Jemima Kirke játssza, akit a Szexoktatás harmadik évadában láthattunk legutóbb; jelenléte számos bonyodalmat eredményezhetne, de a feszült légkörön kívül semmilyen feltételt nem teremt. Sasha Lane Bobbija (Frances barátnője) az egyetlen üde karakter a sorozatban, habár ez leginkább a hippisen laza megjelenésére értendő. A könyvben Bobbi sokkal kiszámíthatatlanabb, merészebb és színesebb – a sorozat azonban nem teremti meg ezt a lehetőséget, mivel kizárólag Francesre fókuszál.
Belátható, hogy sorozat formájában ez a csipetnyi narratív szál elsekélyesedik, és tizenkét epizód rettentő mennyiségnek tűnik belőle. Ügyes, változtatásokkal nem spóroló dramaturgiai munkával talán egy nézhető filmet kikerekíthettek volna a Baráti beszélgetésekből – a sorozatformát halva született ötletnek tartom. Remélem, ha Rooney harmadik regényét, a Hová tűntél, szép világ?-ot kívánja valaki adaptálni, erélyesebb változtatásokat eszközöl, és ahhoz mérten megfontoltan választ majd sorozat és film között.
