Patricia Lockwood a kortárs amerikai irodalom egyik legizgalmasabb, legprovokatívabb fiatal szerzője. Magyarországon idén jelent meg Erről nem beszélünk című kötete, mellyel 2021-ben felkerült a Booker-díjra esélyes írók listájára, 2022-ben pedig első regényével megnyerte a Dylan Thomas-díjat.
Szerző: Dudinszky Nikolett
A mű elején a közösségi médiában aktívan részt vállaló, hatalmas követőszámmal rendelkező főszereplővel ismerkedhetünk meg, aki saját virtuális valóságának groteszk elemeire ugyan többször reflektál, kiszakadni belőle azonban csak akkor tud, amikor a kötet második részében egy tragikus esemény kibillenti őt korábbi életviteléből.
Patricia Lockwood, az online létforma krónikása
Az életrajzi elemeket is tartalmazó Erről nem beszélünk főhőse egy harmincas éveiben járó nő, aki a férjével él, és titkos örömeit olyan mémek okozzák, amelyeket a Földön élő embereknek csak fél százaléka értene. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben mutatja be a főhőst, akiről az első oldalakon megtudjuk, hogy folyamatos online jelenlétének köszönhetően egyenes közvetítésben értesül a világ eseményeiről, s kapcsolódó véleményét rendszeresen kiposztolja a „portálra”, ami a világháló szinonimájaként szerepel a kötetben. Provokatív fényképekkel, rövid, ütős posztokkal sikerül felkeltenie és fenntartania a felhasználók figyelmét. Leghíresebb bejegyzésével, melyben azt firtatja: „lehet egy kutya ikerpár?”, olyan mértékű népszerűségre tesz szert, hogy nemcsak szülőhazájában, hanem a világ különböző pontjain szervezett pódiumbeszélgetésekre is meghívják előadónak.
A kötet elbeszélője többször kitér arra, hogy a „portál” a valódi kapcsolódásnak csak a látszatát teremti meg. Hasonlata szerint a világháló is valahogy úgy működik, mint egy kép részleteire való ráközelítés: bármelyik nekünk tetsző arcot közel tudjuk hozni magunkhoz a zoomolás által, de egy ponton túl a felnagyított pixelek hideg, holdszerű felületté válnak. A főhősnek a férjével való kapcsolatteremtés során is akadnak problémái. A férfi nem tölt sok időt a „portál” tartalmainak böngészésével. Az első részben többször próbálja magára fordítani portálfüggő neje figyelemét, több-kevesebb sikerrel. A mégis megvalósuló találkozások többnyire az internetes tartalmakon való vitatkozásban csúcsosodnak ki, hiszen a portálon megtalálható témakörök alkotják a főhős valóságát.
Az aktív közösségimédia-felhasználók valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy milyen nehéz egy olyan térből kilépni, ahol mindennek van jelentősége. Emberek tömegei kíváncsiak olyan információkra, hogy édesanyjuk vagdosta-e gyerekkorukban a fokhagyma gerezdeket, vagy inkább port használt; hogy milyen szatyorba rakjuk az árut vásárláskor; vagy mely szempontok alapján választottuk ki azt a melltartót, amelyiket végül hazavittünk a boltból, és mi volt a baj a másik fél tucattal, amelyeket csak felpróbáltunk, posztoltunk róluk, de végül nem vásároltuk meg őket. Amíg az offline találkozások során többnyire untatjuk egymást az utazási fotóink mutogatásával, addig a közösségi portálokon nagy figyelmet és rajongást lehet bezsebelni a napozós, túrázós felvételekkel.
Bár a kötet első részében főhősünket is elsősorban a „portál”-ról származó ingerek érintik meg, mégsem egyoldalúan pozitív vagy negatív viszonyban áll a világhálóval. Nem egy „életidegen geek”-et, vagy egy sikerekben fürdő influencert ismerhetünk meg, hanem egy olyan közösségimédia-felhasználót, aki a magas követőszám ellenére is kísérletet tesz az online létezés felszámolására, mert megfogalmazódik benne a kérdés, hogy valódi életnek számít-e a virtuális térben való állandó időtöltés. Az első részben megkéri férjét, hogy zárja el telefonját egy kisméretű trezorba, később viszont – megváltozott élethelyzetéből adódóan – külső beavatkozás nélkül, könnyedén távolodik el az online tértől, az offline valóságba helyezve át figyelmét.
Izgalmas és érzékletes formai megoldások
A kötet szövegfolyama néhány mondatos, legfeljebb fél oldalas bekezdésekre van tördelve; olvasás közben olyan benyomása támadhat a befogadónak, mintha a főhős Facebook-hírfolyamára tévedt volna. Aki nem jártas a közösségi média közegében, annak könnyen lehet, hogy kontextusból kiragadottnak, érthetetlennek tűnhet a kötet elejére jellemző formai töredezettség és tartalmi sokszínűség. Valóban előfordulnak olyan jellegű mondatok, amelyeket olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy a szerző a számítógépe előtt ülve másolta át könyvébe az aktuális internetes trendet.
Bár az első részben főleg a virtuális életérzés irodalmi ábrázolásának – rendkívül szórakoztató – példáját látjuk, a kötet mégis több, mint egy látletet a fiatalok mém- és címszalagfogyasztási szokásairól. Az elbeszélő olyan komoly problémákra irányítja rá a figyelmünket, mint a Lapos Föld Hívők csoportjának rohamosan növekvő népszerűsége – mely talán nem teljesen független az internettől: „az ember csatlakozik egy oldalhoz, hogy fotókat lásson az unokaöccséről, öt évvel később meg már laposföld-hívő lesz.”
A kötetre jellemző néhány mondatos szöveghasábok elrendezésében visszaköszön a világhálón tapasztalt tendencia, miszerint mészárlásokról vagy terrortámadásokról közvetítő tudósítások egy füst alatt jelennek meg a „kiesett egy férfi végbele, miután a WC-n ülve 30 percig játszott a telefonján” kategóriájú hírekkel. Az internet az a hely, ahol mindenről beszélünk, legalábbis majdnem mindenről. Az olvasó, aki eljut a kötet második részéhez, megtudhatja, hogy mi az egyetlen kérdés, amelyre főhősünk nem talál választ a „portálon”.
A szatírától a tragikumig
Az Erről nem beszélünk második része sem struktúrájában, sem elbeszélői stílusában nem különbözik az első résztől, tartalmában azonban igen; az olvasó a narrátorral együtt csúszik át észrevétlenül egy másik állapotba, egy klisével élve: megfordul vele a világ. A kötet első felében jellemző cinikus, szatirikus hangnem egyre tragikusabb és fájdalmasabb alaphanggá lényegül át. Valahogy így történhet ez az életben is: az egyik héten még jópofának találjuk, hogy egy durva, blaszfémikus bejegyzést osztunk meg a „portálon”, a következő héten pedig képletesen értve, zuhanó-repülőn találjuk magunkat, és azon bánkódunk, hogy őszinte könyörgésünk meghallgatásának esélyét nagyban ronthatja korábbi bejegyzésünk.
A főhős nővérének kislányáról az orvosok már az anyaméhben megállapítják, hogy súlyos neurológiai betegségben, Próteusz-szindrómában szenved. Szinte biztos, hogy nem fogja megérni a felnőttkort. Amennyiben mégis élve jön világra, csak néhány hónapot, évet jósolnak neki. A család úgy dönt, hogy összefog és megpróbál annyi élménydús pillanatot, illetve szeretetet nyújtani a babának rövid földi élete alatt, amennyit csak lehet; s ezzel együtt hirtelen minden értelmet nyer a gyermek környezete számára.
A kislány betegsége miatt fogantatásától kezdve fénysebességgel robog a halál felé, Lockwoodnak pedig sikerült ezt a megrázó témát úgy ábrázolnia, hogy nem alkalmaz patetikus, hatásvadász elemeket, olcsó hasonlatokat, ugyanakkor metafizikai magasságokat nyit az olvasók előtt. A második rész nyelvezetét fájdalmasan szép stílus jellemzi, amely megnehezíti a szó szerinti idézést, hiszen hiba lenne kontextusukból kiragadni olyan pontosan megkonstruált mondatokat, melyek beragyogják a kötet egészét, megvilágítva a korábban homályosnak tűnő részeket is, felfedve csendesen meghúzódó értelmük.
A szerző első prózakötetében kiváló arányérzékkel adagolja a tragédiát és iróniát. Amikor túl sok fájdalmas helyzet gyűlik össze egy oldalon, akkor egy jól irányzott váltással belecsöppenünk egy olyan világba, ahol a vita tárgya az, hogy egy podcastben „használhatják-e azt a szót: retardált.” Lockwood olyan komplex módon tudja párhuzamosan futtatni a mai online trash kultúrát egy családi tragédia lassú hömpölygésével, hogy a vaskosnak nem mondható kötettől teljesen eltelítődik az olvasó, és hiányérzet nélkül jut el az utolsó mondatig.
Bár a kötet első része az internet alternatív valóságát tematizálja, a második egység a „portál” utáni életet mutatja be, tanúsítva, hogy van élet a közösségi médián túl, sőt a halál árnyékában is. Hiszen a főhős és családja a múlhatatlan szeretetet, az újszülött elfogadását, ünneplését, valamint a humort választja – és így fordul a beteg baba születése és halála felé egyaránt.
