Szürreális, ugyanakkor ijesztően hihető világba kalauzolja az olvasót Szalay Álmos Kék Hotel című, a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelent regénye.
Időnként legszívesebben kimenekülnénk a világból. Bizonyos esetekben erre kísérletet is teszünk: távoli helyekre utazunk, hogy elmeneküljünk a problémák elől. Aztán rádöbbenünk, hogy a problémákat hurcoljuk magunkkal, hiába változtatunk helyszínt, ott vannak velünk. Kis idő elteltével pedig kénytelenek vagyunk visszatérni a régi kerékvágásba. Szalay Álmos Kék Hoteljében ez a probléma nem merül fel. Aki betér oda, elfelejti korábbi életét, és vissza sem tud térni abba. Irigylésre méltónak tűnhet ez a lehetőség, ám végigolvasva a könyvet egyre inkább beigazolódott számomra: valójában korántsem az.
A Kék Hotel hihető hangnemben rugaszkodik el a valóságtól
Szalay regényének világa bizarr, ugyanakkor végtelenül mai amellett, hogy múltbéli korokat is felidéz – elég akárcsak az ósdi, múlt századbeli vonatra gondolnunk. Adott egy hotel valahol a semmi közepén, amelyben egytől-egyig eltűnt emberek laknak. Bár valós életüket a hotelben való jelenlét többnyire törölte emlékezetükből, szobáik ezen élet darabkáiból épülnek fel. Úgy érezhetjük, az épület ténylegesen él, lélegzik. Végtelenül komplex: kívülről egyemeletesnek tűnik, valójában azonban legalább hat emelete van: „A ház egyszintes – jegyeztem meg. – Láttam kívülről. […] Meglátja az úr, kérem, a lift jobbra lesz. A szoba, amit parancsolt, a hatodik emeleten található.”
Akárcsak a tér, az idő működése is abszurd. Órák tulajdonképpen nincsenek, vagy ha mégis, nem láthatók: Az órát nézed, cukorfalat? – fordult hozzá őszinte törődéssel Lili. Dodi ránézett, és azt hitte, hangosan kimondja, hogy igen, de csak bólintott. […] Az egy perverz vénember. Ne foglalkozz vele. Egyébként csak te látod. Mi már jóideje nem.” Az évszakok, hónapok sem egyértelműek, mindenki másról van meggyőződve:
A Hotelben teljesen mindegy volt, október hanyadika van. Wheeler szerint például késő ősz volt, de ő a harmadik emeleten lakott, jelentősen más fényviszonyok között, mint akár az első, akár a második emelet lakói. Olive Danse például a második emeleten élve úgy érezte, hogy általában március vége felé járhatnak.”
Egyszerre van benne múlt, jelen, és jövő. A szereplők a szobákból nyíló „korridorokon” keresztül szabadon juthatnak át egyik idősíkból a másikba, egyik helyszínről a másikra, noha a visszatérés egyes esetekben problémás lehet, bennük lehet ragadni – ezek az úgynevezett „csalóka zárványvilágok” –, ha az ember nem figyel.
Zárt mikroverzum saját törvényekkel
A Kék Hotel bizonyos értelemben magához idomítja lakóit a beköltözés után. Ezt kifejezetten jól szemlélteti egy nyelvi mozzanat: a szereplők tekervényes mondatokban fogalmazzák meg mondanivalójukat, s gondolataik is hasonlóképpen körülményesek. A különböző nyelvek megértésére vonatkozó akadályok eltűnnek: értenek és beszélnek olyan nyelveken, melyeket a való életben nem ismertek. Emellett a gondolat és a kimondott szó közötti határvonalak is elmosódnak, sok esetben teljesen eltűnnek:
Nem jár az óra […] Később rájött, hogy ezt a mondatot csak gondolta, de akkor nagy zavarában őszintén meg volt róla győződve, hogy kimondta, mert mindenki megrezdült. Ebben akkor még nem volt biztos, csak jóval később tudta meg, hogy a gondolatok, a kimondott és a ki nem mondott mondatok e helyen rendellenesen viselkednek.”
A főszereplők többnyire napjainkból valók, leginkább Budapestről vagy Szegedről. Ezen mozzanat által talán még erőteljesebben azonosulni tudunk velük. Élik a valami miatt rossz irányba fordult életüket, néhányuk tudatosan menekül jelenlegi helyzetéből: Dodi Freyburg egy mérgező párkapcsolatból, míg Martint egy be nem teljesedett szerelem emléke kísérti felesége és gyermekei mellett, akiket sosem szeretett.
Némelyikük viszont nincs teljesen tudatában annak, mi történik, így például a 401-es szoba lakói, akik a gyerekvállalás miatt Pest után vidéken telepednek le, s a hotel felé tartó vonat a házuktól pár centire robog el minden éjjel. Vagy az író Wheeler esetében, aki a Konstruktőrrel – a Hotel megálmodójával – való véletlen találkozás után egy jó sztori reményében látogat el a hotelbe. A könyv karakterei kidolgozottak, s bár legtöbbjük kap egy külön fejezetet, érdekfeszítő történetükből fakadóan úgy érezhetjük, akár egy külön regényt is elbírnának.
A történet több idősíkon fut, nem lineárisan építkezik. A fejezeteken belüli alfejezetekben ide-oda vándorlunk az idősíkok között, valamint az elbeszélésmódokban: többnyire az egyes szám első és az egyes szám harmadik személyű narráció váltakozik. Előfordul, hogy a rövid fejezetek (akárha egy film jelenetei lennének) csupán villanásnyi hosszúságúak. A Kék Hotel e mozzanat által filmszerűnek tűnhet, noha alapvetően sem elvitatandó, hogy valószínűleg érdekfeszítő fantasy-t lehetne forgatni belőle.
A létezés viszonylagossága
A karakterek történeteit s a hotelben zajló hétköznapok elbeszélését állandóan keresztülszövi az a tény, hogy a Hotel pusztul, s Dodi Freyburg egyértelműen az utolsó vendég. A könyvben rövid, néhány mondatos fejezetek erejéig sejlik fel a pusztulás utáni időszak, mígnem egy idő után azon kaphatjuk magunkat, végérvényesen eluralkodott a káosz, s a szereplők valóban veszélyben vannak. Szalay egy végtelennek tűnő sivatagnak írja le ezt az állapotot, mely egész Európát beteríti: „Elindultunk. Ki erre, ki arra. Hogy találkozni fogunk-e mindenen túl? Én úgy hiszem, igen.”
A körülményekről nem tudunk sokat, ahogy arról sem, mi jön ezután. Jön egyáltalán bármi? A kérdés súlya ránehezedik az olvasóra. A végességet alapvetően a halállal párosítjuk, itt viszont azt gondolnánk, hús-vér emberek barangolnak a semmi közepén, meglehet, hogy egy örökkévalóságig. Talán épp emiatt válik kérdésessé a szereplők léte, s persze nem elengedhető az sem, hogy saját életükből már ki lettek szorítva. Létük tehát relatív, de ugyanúgy a Kék Hotelé is: „A hajó tatjáról néztem őket. Távolról persze nem látszott semmi, se láng, se füst, csak ők álltak ott a sötétedésben. A Kék Hotel már csak ilyen volt: relatív. Ő maga is relatív volt, a lakói is. Az is, hogy van-e egyáltalán bármi vagy bárki azon a helyen.”
Érdemes elgondolkodnunk a Konstruktőr személyén is, aki a Kék Hotel tervezője, építője. Fejezeteken keresztül csak annyit tudunk róla, hogy létezik, de nem lehet vele találkozni. Aztán Wheeler történetében hús-vér valójában is feltűnik, s elmeséli a hely történetét, mely lényegében sok száz évre vezethető vissza. Az is kiderül, nem csupán a hotel a teremtménye: „A Nap is a te műved, igaz? […] Az a Nap, ami itt és most van, az én művem, csak függeszkedik, és ontja a narancsszínű fényt.”
A Konstruktőr személyét időtlenség lengi körbe, akár azt is mondhatnánk, a Kék Hotelt környező egész világnak ő az Istene. S hogy jó vagy rossz Isten ő? Nem egészen egyértelmű, az viszont mindenképp megjegyzendő, hogy például Wheelert is ő csalta a Hotelbe, ahonnan a küszöb átlépésével nem tudott szabadulni. Pedig a bestsellerírónak látszólag semmi gond nem volt az életével.
Szalay egy szürreális világba kalauzol minket, melyről mindenki maga döntheti el, mi is pontosan. Valós helyszín? Önkívületi állapot? Az bizonyosan kijelenthető, jobb arra törekednünk, hogy ne időzzünk túl sokáig privát poklunkban. Nem tudhatjuk, mikor kötünk ki önmagunk Kék Hoteljében, ahonnan a visszatérés már nem rajtunk fog múlni.
