A divatipar a világ második legkörnyezetszennyezőbb iparága[1]; egyedül az üzemanyaggyártás előzi meg a sorban. De pontosan mi történik a gyárakban és a szeméttelepeken? Mi fán terem a fast fashion, és miért káros? Mi köze van az első ipari forradalom munkásmozgalmainak a Zarához és a TikTok-hoz?
A fast fashion, avagy gyors divat a 21. század legelterjedtebb ruhagyártási- és vásárlási módszere. Ebbe a szektorba tartozik a H&M, a Zara, a Bershka és a legtöbb nemzetközi ruhabolt, amivel találkozhatunk egy budapesti plázában. Ez a textilipari ágazat azonnal reagál a globálisan megjelenő fogyasztói igényekre, és a trendek váltakozásának megfelelő gyakorisággal frissíti a kollekcióit. Ez a szimbiotikus kapcsolat kereslet és kínálat között azonban teljesen figyelmen kívül hagyja az ökológiát és az etikát. Amikor megvásároljuk az éppen divatos farmernadrágot, sokszor bele sem gondolunk, milyen komoly felelősséggel jár ez a döntés.
A fast fashion termelési modellje a túltermelés és túlfogyasztás dinamikáján alapszik. A ruhák minősége a termelés gyorsaságával egyenes arányban romlik; a nagyvállalatok célja a kereslet folyamatos fenntartása, így a tartós ruhadarabok gyártása nem jövedelmező a számukra. Emiatt az átlagos európai fogyasztó ma kétszer annyi ruhát vásárol, mint tizenöt éve. A cégek azonban így sem tudnak minden legyártott terméket eladni: a H&M például 3 milliárd eladhatatlan ruhadarabot termel évente. Mivel a trendek váltakozása miatt ezeket a ruhákat képtelenek visszaforgatni a kollekcióikba, és sok országban kemény adókat vonnak maguk után, a cégek legtöbbször szeméttelepekre öntik vagy elégetik őket.
Az eladott ruháknak is komoly hatása van az ökológiára: a pamuttermelés a világ káros permetezőszereinek negyedét nyeli el évente, egyetlen pamutpóló elkészítéséhez pedig csaknem háromezer liter vízre van szükség. A szintetikus anyagok ennél is veszélyesebbek: minden mosásnál mikroműanyag részecskék szabadulnak fel belőlük, melyek visszakerülnek a természetes vizekbe. A poliészterből vagy nylonból készült ruhák évente olyan mértékű kárt okoznak az óceánokban, mint 50 milliárd műanyag palack.
De miért nem látjuk a médiában ezt az óriási mennyiségű szennyezést? Az úgynevezett „greenwashing” (zöldre mosás) angol kifejezés arra a jelenségre utal, amikor egy nagyvállalat félrevezető módon fenntarthatónak bélyegzi a termékeit, fenntartva az etikus fogyasztás illúzióját. Ide sorolhatjuk például a H&M-et: a vállalat ugyan részt vett a Greenpeace fenntarthatósági kampányában, és minimalizálták a pamuttermesztés során felhasznált permetezőszer mennyiségét, gyártási modelljükön és a ruhaégetési praktikákon azonban nem változtattak, az üzletekbe kerülő ruhák többsége pedig továbbra is mesterséges – nem lebomló – anyagból készül. Az újrahasznosítás is fontos szerepet játszik a greenwashing reklámaiban, ugyanakkor globális szinten mindössze a ruhák 12%-a kerül újrahasznosításra.
A textilipar már az első ipari forradalom során húzóágazatnak számított, ugrásszerű profitorientált fejlődése így nem példa nélküli. Amire azonban fontos kitérnünk, azt már a 18. és 19. század fordulópontján megjelent munkásjogi törekvések is megpróbálták forradalmasítani: a dolgozók helyzetét ebben a globális rendszerben.
A kollekcióváltások gyorsaságát a globális ellátási lánc teszi lehetővé. A nyersanyagok kitermelése, feldolgozása és eladása mind más-más országokban történik, így lehetővé téve a minél rövidebb kifutási időt (a Zaránál ez két hét, a H&M-nél nyolc). Ez egyrészt a nyersanyagok utaztatása miatt légszennyező, másrészt nehezebben visszakövethetővé és szabályozhatóvá teszi a termelést.
A globális divatipar legnépszerűbb márkái számos sajtóbotrányba keveredtek már a dolgozóik kizsákmányolása, az embertelen munkakörülmények és a szakszervezetek ellehetetlenítése miatt. A Zara brazíliai gyáraiban például gyakori a 16 órás munkanap, 2017-ben Törökországban pedig 140 munkást egyszerűen nem fizettek ki a munkájukért – ekkor több dolgozó kétségbeesett üzeneteket varrt a ruhák belsejébe, hogy felhívják a fogyasztók figyelmét az embertelen munkafeltételekre.
De mi köze van ennek az egésznek a TikTok-hoz, a néhány másodperces videók megosztására szánt népszerű alkalmazáshoz? Aki gyakran használja ezt a közösségi média platformot, biztosan találkozott már a „SHEIN haul” kifejezéssel. Ezekben a videókban hatalmas ruhaadagokat csomagolnak ki a vásárlók, melyeket a SHEIN internetes weboldalról rendeltek.
A SHEIN sajátossága az alacsony árfekvés: a H&M-hez képest akár feleakkora áron kínálnak a globális trendhez alkalmazkodó ruhadarabokat. Azonban ezeknek szinte mindegyike szintetikus anyagból készül, és a rendkívül alacsony kifutási idő (5-7 nap) eredményeképpen a minőségük garantálja, hogy hónapokon belül egy szeméttelepen végzik. A SHEIN teljesen online formában működik, ellátási lánca így teljesen lekövethetetlen, ellehetetlenítve a jogi felelősségre vonás lehetőségét és a munkásjogok védelmét. Ezek az etikai és ökológiai akadályok azonban nem feltétlenül ismertek a TikTok-on publikáló influencerek előtt, akik így tovább népszerűsítik és támogatják a márkát.
De léteznek-e alternatívák? A tradicionális válasz a turkáló, azonban ez társadalmi problémát von maga után: ha a jómódú fogyasztók tömegesen az alsóbb társadalmi osztályok felruházását szolgáló turkálókba áramlanak, az árak jelentősen megemelkednek, ezáltal megfosztva a szegényebbeket a – sokszor – egyedüli ruházkodási lehetőségüktől. Ez a kérdéskör tehát jóval összetettebb választ kíván: a társadalom, a fogyasztás és a termelés viszonyának teljes újragondolását.
Jegyzetek
[1] Érdemes itt megemlíteni, hogy bár sok helyen valóban a második legszennyezőbb iparágként emlegetik a divatipart, erre nincsenek ellenőrizhető statisztikák, bizonyíthatóan a harmadik-negyedik helyre tehető – olvasható a társadalomtörténész és divatkutató Szentesi Rékával készült interjúban.
Források:
https://digitalcommons.bard.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1033&context=senproj_f2016
https://impactpolicies.org/en/news/226
https://www.youtube.com/watch?v=fIRhADBHgVE&list=WL&index=140&t=86s
