A napokban egy újabb kiállítás nyitotta meg kapuit a belvárosi Capa Központban David Claerbout és Ősz Gábor jóvoltából, ANTICAMERA címmel. A világ és a fényképezés aktuális viszonyát kutató installációk február 16. és március 27. között tekinthetőek meg.
Manapság a fényképek a mindennapi élet kommunikációs eszközeivé váltak, mindent megörökítünk és azonnal posztoljuk a világhálón. Az életünk a többi ember számára egy nyitott fotóalbummá vált. De vajon ezek mennyire tükrözik az életünket? A képeken szereplő túláradó tökély tényleg a valóság, vagy csak a kedvező fények kedvező szögben beállított képe?
Továbbá, a többi ember vajon, hogyan fogadja be az általunk posztolt fotókat? Féltékenyek? Örülnek nekünk? A közvetítőként szolgáló fotók egyaránt befolyással vannak készítőikre és a befogadókra. Így jogosan fogalmazzuk meg a XXI. század egyik központi kérdését: hogyan hatnak ránk a folyamatosan zajló események kimerevített pillanatai, a fényképek?
Hogyan tekintsünk a fotókra? – David Claerbout és Ősz Gábor
Két szelfi között talán bele sem gondolunk, milyen forradalmi újításokon ment át a fotográfia a digitális kameráknak köszönhetően, hiszen néhány perc alatt képek százait készíthetjük el, több kompozíciót is kipróbálhatunk, mire végre elkészül a számunkra megfelelő fotó. Ám, ha még így sem vagyunk elégedettek, könnyen elérhetünk számos programot, ami kifogástalanra alakítja őket. A mechanikus képek előretörése miatt gondolja úgy David Claerbout belga képzőművész, hogy ma már a fotográfia nem őrzi azt a különleges kapcsolatot, mely az alkotó és alkotás között jön létre a folyamat során.
A képalkotás szakralitása, mely az ötlet megalkotásától, egészen a fizikai kivitelezésig tart, talán nem teljesen veszett még el. A kiállításban szereplő művek is arra mutatnak rá, hogy a kísérletezéssel új irányokat lehet felfedezni, mely segít feleleveníteni az intim kapcsolatot a fényképezés és az emberek között. Mindemellett az analóg fotózás is most éli új aranykorát. Sok fiatal talál kihívást a 36 kockával rendelkező filmekben, amiknél csak egy lehetőség van megtalálni a tökéletes a beállítást.
A történelem során a fotográfia hamar a propaganda, illetve a média szerves részévé vált, aminek következtében átalakult egyfajta eszmei közvetítővé, megkérdőjelezve ezzel a valóság ábrázolásának hitelességét. Mindezeket ismerve, felvetődik a kérdés, hogyan döntsük el, mi a valóság és mi az illúzió? Szükséges-e, hogy a fotók kizárólag a valóságot tükrözzék vagy engedhetünk-e az ettől elrugaszkodó, értékeket hordozó képeknek, melyek célja pusztán a nagyobb erejű befogadás?
Ez a dilemma jelenik meg Claerbout műveiben is, akinek fő érdeklődési köre az idő, a valóság és az illúzió közötti komplex viszony. Munkái középpontjában a történetek elmesélése áll, melyekben az idő múlását különböző technikákkal próbálja érzékeltetni.
A képek értelmezésének egy másik fontos szempontja a tér, amibe elhelyezzük őket, mivel a közeg is nagy hatással van a benyomásra. Ezen a gondolaton indult el Ősz Gábor, akinek gépekkel funkcionáló installációinak és camera obscuráinak fő üzenete, hogy kritikusan elemezzük a fizikai valóság jelenségeit. A környezetünk ismerete azért is jelentős, mert ha tudatosan használjuk ki a rendelkezésre álló tér egyes előnyeit és hátrányait, akkor azt úgy alakíthatjuk, hogy tökéletesen adja vissza a képzeletünk alapján manipulált valóságot.
Központban a nyugalom
Az installációk annak ellenére, hogy különálló alkotások, a kiállítás terében egységesen teremtenek meg egy digitálisan meditatív atmoszférát, amibe ha belép a látogató, könnyen átengedheti magát a nyugalomnak. A félhomály, a statikusan ismétlődő képek, monoton géphangok mellett megjelenő madárcsicsergés, intenzív színekben pompázó erdőtűz tökéletesen kapcsolódik a kiállítás kérdéséhez: hogyan illeszthetők be a virtuális világba a valóság apró darabajai?
Ősz Gábor és David Claerbout izgalmasan lavíroznak a kimerevített és a mozgókép viszonya között, hiszen mindkettőjük alkotásaiban megjelenik a passzív és aktív mozgások összemosása. Claerbout Futótűz című munkája ezen kettőség mellett a digitális világ és a természet nem is olyan élesen elváló határait feszegeti, központban a tűz szimbólumával.
A mozgás-mozdulatlanság látszólagos ellentmondása jelenik meg Ősz Gábor Passive Movements installációjában, ahol három vetítő különböző statikus mozgás közben önmaguk képét mutatják. Az alkotást látva, akarva-akaratlanul is párhuzamot vonhatunk a görög filozófus, Platón barlang-hasonlatával, mely szerint a valóságnak, csak egy kivetített árnyékát látjuk. Ősz médiumelméleti kutatásai hasonlóan csengenek, hiszen ezzel a művével is a fotografikus reprezentációt, a képek valósággal való viszonyát vizsgálja.
Azonban a gondolatébresztő installációk néhol elvesznek az üres térben, de ennek előnye is, hogy semmi nem vonja el a figyelmünket az alkotásokról. Fokozza a meditatív állapotot, hogy főleg a haloványabb fényben lévő szobák falán lévő kiírások megvilágítása sem erőteljes, így olvasásuk nehézkessé válik.
Összegezve elmondható, hogy a kiállítás egy olyan izgalmas témát pedzeget, amivel mindenképpen érdemes a mai világban foglalkozni, s talán új távlatokat adhat a fotográfiának, és új technikai megoldásaihoz vezethet a jövőben, viszont a kiállítás végén maradhat bennünk egy kevés hiányérzet, hiszen ezek az alkotások csak súrolják a kérdéskör felületét. Többnyire hagyják, hogy a látogató önmaga alkossa meg saját véleményét, mindenfajta befolyás nélkül.
