Vajon tudni szeretnénk, hogy mi zajlik egy elit és illusztris étterem konyhájában? A színfalak mögött a szakácsokra és a felszolgálókra nehezedő nyomás, hogy minden tökéletesen klappoljon és a vendégek elégedetten távozzanak, bénító lehet, és a személyzeten belül heves szóváltásokban csapódhat le. Ezt az idegtépő és stresszes munkát mutatja be a színészből rendezővé avanzsált Philip Barantini, aki saját tapasztalata alapján (12 évig séfként dolgozott) írta és rendezte meg Boiling Point című filmjét, mely egy előkelő londoni étterem egy estéjét követi nyomon. 
Szerző: Kiss Dalma
A liverpooli származású Barantini első komolyabb sikerét a 2001-es Az elit alakulat (Band of Brothers) című sorozat hozta el, majd az HBO nagyszabású második világháborús miniszériája után főként televíziós produkciókban tűnt fel. 2019-ben forgatta le két rövidfilmjét, melyek közül az egyik a Boiling Point volt, amit pár évvel később másfél órás játékfilmmé fejlesztett, majd a pandémia alatt forgatott le. Barantini rendezői debütálásában saját démonjaival számol le (mentális problémák, függőség), és hiteles képet fest az éttermi munkával járó nehézségekről.
Filmjének főszereplője nem más, mint egykori Band of Brothers-társa, a szintén liverpooli Stephen Graham, aki olyan filmekben nyújtott emlékezetes alakítást, mint a Blöff, az Ez itt Anglia, vagy Az ír. Graham remekel a sajnálatra méltó és esendő kiégett séf szerepében és személyes kálváriája együttérzést kelt a nézőben.
Az önéletrajzi ihletésű Boiling Point csatlakozik azon filmek listájához, melyek az éttermek és a kulináris élvezetek világába kalauzolják el a befogadót. Az úgynevezett gasztrofilmek általában a (romantikus) vígjáték műfaját idézik meg, a karakterek személyes történetein keresztül méltatják a főzés tudományát. Legyenek profi séfek vagy lelkes amatőrök, közös bennük az ételek szeretete és a szakácsmesterség tisztelete. Ezekben a művekben gyakori konfliktusforrás az éttermek közötti versengés és az ételkritikusok meggyőzése arról, hogy náluk főzik a legfinomabb fogásokat. Olasz módra, Az ételművész, Ízlések és pofonok, A séf – hogy néhány gasztrofilmet említsünk.
Barantini filmjében a valós időben játszódó cselekményt egy hosszú beállításban vették fel, így a kamera végigkíséri a mozgalmas londoni éjszakát: a konyhán dolgozókat, a pincéreket, a vendégeket. Amikor egy filmkészítő az egysnittes forma mellett dönt, felvetődik a kérdés, hogy az egyedi filmnyelvi megoldás mennyi pluszt ad az elbeszéléséhez: a vágás nélküli folytonosság a történet előnyére válik, vagy mindössze a rendezői magabiztosság fitogtatása? A filmtörténetben találunk példát olyan alkotásokra, ahol a snittek kapcsolódását trükkel leplezik és ezzel teremtik meg a szünet nélküli felvétel érzetét.
Az egyik legismertebb és legtöbbet idézett hamis egysnittesben, A kötél (1948) című thrillerben Alfred Hitchcock játszik el a forma szabályaival és a rejtett vágás nyújtotta lehetőséggel. Hasonlóan járt el Alejandro González Iñárritu 2014-es Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmjében, melyben az operatőr Emmanuel Lubeczki rátapad a szereplőkre, és így mutatja be a New York-i színházi szcéna zegzugos helyszíneit, illetve rántja le a leplet a színészek legféltettebb titkairól és belső vívódásairól.
Pár éve Sam Mendes az 1917-ben ugyancsak ezt a rendezői stílusgyakorlatot választotta és hozta közelebb az első világháború borzalmait: a lövészárkokban veszteglő katonák idegőrlő várakozását és a harcokat. A vágás nélküli egysnittesek figyelemreméltó darabja még a 2015-ös Victoria című német heist, melyben a céltalan fiatalok a színes és vibráló berlini éjszakában sodródnak az események áradatával.
Legyen vágás nélküli vagy rejtett vágást tartalmazó, az egysnittes film pontosan kidolgozott és begyakorolt koreográfiát igényel, a színpadi darabok precizitását és a színészek fokozott koncentrációját követeli meg. Philip Barantini és operatőre, Matthew Lewis valós időben rögzíti az étteremben lejátszódó egyéni drámákat és a hektikus pillanatokat. A Boiling Point főszereplője a Stephen Graham által megszemélyesített Andy Jones mesterszakács, akinek drog- és alkoholfüggősége, valamint magánéleti problémái hátráltatják abban, hogy megfelelően végezze a munkáját.
A film szüzséje egy forgalmas péntek estét ölel fel: karácsony közeledtével az étterem telt házra számíthat, Andy egy zaklatott telefonbeszélgetés után késve érkezik a munkahelyére, ahol várják őt a kollégái és egy higiéniai ellenőr, aki árgus szemekkel keresi a hibákat és pontozza le a jóhírű éttermet.
Hamar világossá válik, hogy Andy nincs a helyzet magaslatán — elfelejtett alapanyagokat rendelni, a menü még nem állt össze teljesen, nem irányítja a személyzetet —, és így az őt segítő konyhai alkalmazottakra hárul a munka jelentős része. Csupán a másik séf, Carly (Vinette Robinson) képes némileg összetartani a csapatot, higgadt fejjel gondolkodni és gyors döntéseket hozni.
Andy szétszórtsága miatt a konyhán apránként eluralkodik a káosz, miközben érkeznek a vendégek, akik elsőosztályú kiszolgálást és minőségi ételeket várnak el. Ahogy egyre fokozottabbá válik a hangulat, úgy lesznek egyre ingerültebbek a szakácsok és az étterem vezetője, aminek következtében sértő megjegyzések hangzanak el, látványos kiborulások és csendes sírások váltják egymást.
Matthew Lewis kamerája ügyesen használja ki az akadályokkal teli teret és úgy mozog együtt a szereplőkkel, hogy könnyedén vált nézőpontot — hogy éppen melyik karakter kerül előtérbe és kire, mire kell figyelni. Ezáltal a másfél órás játékidőben a cselekmény nemcsak Andy figurája köré szerveződik, hanem a maguk módján az étterem többi dolgozója és az asztaloknál ülők is kibontakozhatnak. Komplex képet kapunk arról, hogy szimultán mi történik a konyhán és az étteremben. A személyzetben ott van a laza és nemtörődöm mosogatófiú, az ideges francia segédszakács, vagy a menedzser, aki a kevés tapasztalat ellenére mindent kontrollálni szeretne és akinek alkalmatlansága feszélyezi a többieket.
A vendégek között helyet foglal a rasszista és magáról túl sokat gondoló férfi, aki visszaküldi a bárány sültet, az Instagram-influenszerek, akik a menün kívül szeretnének rendelni, a lánykérésre készülő férfi és ételallergiás barátnője, továbbá egy harsány amerikai lánytársaság. Alistair Skye (Jason Flemyng) sztárséf személyében egy régi ismerős is tiszteletét teszi az étteremben, akinek Andy jelentős összeggel tartozik és aki magával hozza ételkritikus barátnőjét is. A férfi elsőre csupa mosoly és próbálja nyugtatni Andyt, hogy nem kell aggódnia a jelenlétük miatt. Persze ez csak a látszat és később kéretlen jótanácsokkal látja el Andyt, hogy végül elárulja jövetelének valós okát.
A Boiling Point a 2021-es brit függetlenfilmtermés kiemelkedő darabja, Philip Barantini magabiztos rendezői bemutatkozása. Egy intenzív és immerzív filmélmény, melyben a briliáns színészi játéknak, a pörgő dialógusoknak és a meggyőző operatőri munkának köszönhetően a pokol konyhája tárul elénk, amitől a mi vérnyomásunk is megemelkedhet.
Kiemelt kép: TMDb.com
