Ridley Scott izgalmas alapanyagból, remek színészekkel dolgozott, A Gucci-ház azonban így is óriási csalódás.
Szerző: Sós Timothy
Adott egy ikonikus divatbirodalom. Adott egy belső viszályokkal mérgezett olasz család, amely mindezt kezében tartja. És adott egy gyilkosság, amely a kilencvenes évek közepén óriási vihart kavart a médiában. Egy bűnügyi dráma ideális alapanyaga, amely szinte könyörög azért, hogy mozivászonra kerüljön. Azt gondolhattuk, hogy ezt a sztorit szinte lehetetlen elrontani, mégis akad egy rendező, aki megpróbálkozik ezzel. Határozottan kijelenthetjük, hogy sikerült neki. A nyolcvanas éveiben járó Ridley Scott az a hollywoodi rendezőóriás, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint az Alien, a Szárnyas fejvadász, vagy a Gladiátor, most mégis egy olyan inkonzisztens jelenetekkel és esztétikai érzéketlenséggel telezsúfolt filmet tett le az asztalra, amelyre az utóbbi évek mainstream mozijában aligha volt példa.
A Gucci-ház a huszadik század második felében világhírűvé vált olasz divatdinasztia múltjába enged betekintést, bemutatva azt, ahogy a viszályok következtében szépen lassan összedől a kártyavár. Az ügyvédnek tanuló toszkánai fiatalember, Maurizio Gucci (Adam Driver) beleszeret a polgári származású Partizia Reggianiba (Lady Gaga), és szembefordulva nagy hatalmú apja, Rodolfo (Jeremy Irons) akaratával, feleségül veszi a nőt. Rodolfo először kitagadja, ám végül egyre gyengülő egészségügyi állapotának következtében visszafogadja egyetlen fiát, aki apja halála után átveszi a Gucci-üzletlánc irányítását. Megalomán felesége manipulációinak hatására Maurizio kisemmizi a dinasztia további részvényeseit, az etikátlan motivációk által vezérelt nagybátyját, Aldo Guccit (Al Pacino), és annak excentrikus fiát, Paolót (Jared Leto). A fiatal trónörökös kapcsolata időközben megromlik feleségével, felelőtlen üzleti döntései pedig adósságba taszítják a céget. A hatalmi pozíció elvesztését és az elhagyás fájdalmát nem tűrő Patrizia végül bérgyilkost szerződtet, aki 1995 márciusában a nyílt utcán meggyilkolja Mauriziot.
A megtörtént eseményeket feldolgozó narratíva egy kiváló bűnügyi dráma/életrajzi film alapanyagaként szolgálhatott volna, és az Oscar-díjas színészgárdától a tapasztalt rendezőig minden lehetősége megvolt, hogy igényes produkció szülessen belőle. Az elkészült film azonban sem bűnügyinek, sem drámának nem nevezhető, és talán mind közül az életrajzi filmtől áll a legtávolabb. A kaotikus forgatókönyvért a valószínűleg okkal ismeretlen Becky Johnston–Roberto Bentivegna páros tehető felelőssé, akik a semmitmondó, erőltetett humorral operáló és hiteltelen párbeszédek teljes repertoárjával bombázzák a befogadót. Igazi kihívás lehetett egy már megtörtént eseménysorozatot ennyire követhetetlenné és kaotikussá varázsolni, de az írópáros láthatóan mindent megtett ez ügyben.
A történetvezetés hiányos és inkonzisztens. Folyamatosan ugrálunk a terek között anélkül, hogy tudnánk, a narratíva szintjén épp mikor és hol járunk. Ez azért is meglepő, mert a tér- és időbeli váltások jelezve vannak a filmben, és a narratíva viszonylag lineárisan halad. Sajnos még ez sem segít a dramaturgiai zűrzavarok leküzdésében. Scott ugyan egy keretes szerkezetet is beékelt a sztoriba, ezáltal a film tulajdonképpen az utolsó jelenettel kezdődik, de ez a megoldás annyira közhelyes és jelentéktelen, hogy szinte említésre sem méltó. A szereplők teljes mértékben motiválatlannak hatnak, és nem a másodlagos cselekményszálainak elvarrására törekednek (bár az is bőven problémás lenne), de a film legfőbb konfliktusainak ábrázolásáról is megfeledkeznek. A karakterek közötti nézeteltérések súlytalanok. A jelentéktelen párbeszédek felhígítják és kiszorítják őket a narratívából. Példaként említendő, hogy a cselekmény egy adott pontján a Guccik családi házában megjelenik az adóhatóság, melynek következtében Maurizio Svájcba menekül. Ennek az eseménynek azonban koherens előzménye nem jelenik meg a filmben, sőt az sem indokolt, hogy a Gucci-trónörökös eltitkolja hirtelen távozását felesége elől, akivel az addigi események folyamán egyetértésben éltek. A svájci kiruccanást követően pedig az adóhatóság nyomozásának szála teljes mértékben feledésbe merül. Szinte abszurdnak és elképzelhetetlennek tűnik ilyen módon tálalni ezt a történetet.
A narratíva látszólag Maurizio Gucci és Patrizia Reggiani összetűzésekkel teli házasságának bemutatása mentén igyekszik eljutni a film végkimeneteléig, ami a férfi tragikus meggyilkolása. Csakhogy ezek az ellentétek nem valósulnak meg a vásznon. Maurizio az egyik pillanatban még boldog házasságban él Patriziával, a másikban pedig karakteridegen döntéseket hoz. Megemlítendő, hogy nem a főszereplő döntéseinek kiszámítása a problematikus elem, hanem a döntések felvezetésének és megmagyarázásának hiánya. Ugyanennyire kihagyásos és értelmezhetetlen Patrizia motivációja is arra, hogy megölesse a férjét. Tudjuk hogy megtörtént, sejtjük, hogy miért történt meg, de a kétperces előzetesből is ugyanennyire leszűrjük ezt, mint a több, mint két és fél órásra nyújtott moziélményből.
A karakterek legfőbb motivációi logikátlanok és értelmezhetetlenek. Mintha Ridley Scott részt sem vett volna a forgatáson, és rendezői instrukciók hiányában a színészek kedvük szerint gyakorolhatták volna karaktereik parodisztikus életre keltését, miközben az operatőr (Dariusz Wolski) ugyanezt az elvet követve kísérletezgetett a kamerával. A Gucci-házat elnyújtott, semmitmondó jelenetek jellemzik, miközben az operatőri munka is rendszertelen. A Toszkánában játszódó képek túlzásba vitt sárgás fényelése leginkább a harmincas évek mexikói pusztájára emlékezteti a befogadót. Más képsorok teljes deszaturáltságba úsznak át, egyes szekvenciák kékes tónusa pedig egy kétezres évekbeli B-kategóriás krimi hatását kelti. Az sem feltétlenül a negyedik fal áttörését célozza meg, hogy a jelenetben, amelyben a főszereplők megismerkednek, LED világítóeszközök visszatükröződését vehetjük észre a diszkó padlóján. Az indokolatlan kameramozgások és határozatlanul rögzített snittek összessége egy kaotikus és széteső képi világot eredményez, amit egyetlen elem tart össze: a füstgép. Az ugyanis szinte minden jelenetben feltűnik. Ha szükség van rá, ha nincs. Wolski rengeteg közelképpel operál, amelynek hatására az amúgy is túlzásba vitt színészi játék csak még hiteltelenebb hatást kelt.
A színészek szinte egytől egyig gyenge alakításokat hoznak a filmben, ám ezt nem a hozzáállásuk, és főleg nem a tehetségtelenségük okozza. Az egyetlen kivétel Jeremy Irons, aki kollégáival szemben visszafogott alakítást nyújt. Az amerikai színészek elolaszosított hanglejtése leginkább egy Family Guy-epizód inzertjére emlékeztet, amelyben az olasz akcentus sztereotipikus ábrázolása jelenti a humor forrását. Külön kiemelendő Jared Leto (Rekviem egy Álomért, Mr. Nobody, Mielőtt meghaltam) alakítása a különc viselkedésű Paolo Gucci szerepében. Leto nagy eséllyel jobban hozza a tragikus sorsú őrült bohócot ebben a filmben, mint amikor a 2016-os Öngyilkos osztagban Jokert formálhatta meg. Az Oscar-díjas színész karrierje egyik leggyengébb alakítását nyújtja a szóban forgó filmben, de ezzel sajnos nincs egyedül, hiszen, ahogy említettük, kollégái sem brillíroznak. Jared Leto és Al Pacino egyébként meglehetősen sok játékidőt kapnak a filmben, azonban ezek nagy részét erőltetett poénkodással töltik. Ezen felül külön érdekesség, hogy az utolsó jelenetekre mindkét karakter eltűnik a vászonról, és majd csak a mű végén, szöveg formájában szerzünk arról tudomást, hogy miként alakult az életük. Az alakítások többsége egyszerre idézi a kabarék és spanyol szappanoperák eszköztárát, miközben még talán a színháztól sem áll olyan messze, mint a filmtől. Ez valószínűleg a nem megfelelő színészvezetésnek köszönhető, amiért ismét Ridley Scottnak jár az érdem.
A vágás hatásorientált és áttekinthetetlen. Számos alkalommal a meglepetés erejére és a befogadó megbotránkoztatására épít, ennek következtében viszont lemond a dramaturgiai koherenciáról. Egyes szituációk vágása inkább hasonlít egy amatőr tartalomgyártó napi vlogvideóira vagy egy összecsapott reklámfilmre, mintsem hogy egy tapasztalt rendező megfontolt döntéseit tükröznék. A különböző zenei betétek ugyanezt az elvet követik. A Gucci-házaspár esküvőjén hirtelen megszólaló George Michael-dal végképp nem hangulatos, sokkal inkább zavaró, a kreativitás hiányát tükröző elem.
A mű címe egy uralkodói dinasztia bemutatásával igyekszik párhuzamot vonni, de legalább annyira messze áll a Gucci-család belső viszályainak bemutatásától, mint az üzleti birodalom konfliktusos periódusainak ábrázolásától. A drámai jelenetek humorosra sikerülnek, a humorosnak szánt szituációk kellemetlenre. A narratíva hol a szerelmes film, hol a gengszterfilm, hol pedig vígjáték határain mozog, igazság szerint viszont egyikké sem tud válni. Ennek egyik meghatározó oka a stílus és a műfaj definiálásának hiánya. Ridley Scott minden téren csakis a felszínt kapargatja.
A Gucci-ház legalapvetőbb problémája tehát az inkoherencia. Nem lelhető fel benne az az összetartó elem, amely egy koherens egésszé kovácsolná a filmet, ezért ha nézhető is ugyan, a különböző jelenetek folyamatosan idegennek hatnak. A „sokszínű” képi világ szintén darabjaira hullik, hiszen hiányzik belőle az a határozottság, amely által az egyes snittek megállnák a helyüket a filmben. Jelen esetben nem Ridley Scott szerzőiségének létezéséről van szó, mert arra nem is lenne feltétlen szükség egy logikusan megteremtett világ vagy egy korrekt bűnügyi dráma kivitelezéséhez. A Gucci-ház esetében a rendezés összefüggéstelen katyvaszáról és az alapvető stílus hiányáról beszélhetünk.
Az eddigiek alapján már csak egy kérdés marad: aki nem rendelkezik a témához szükséges alapvető esztétikai érzékkel, és a témában sem mélyül el annyira, hogy határozottan tudja azt kezelni, az miért pont egy divatdinasztiáról készít filmet? Nem biztos, hogy szenvedélyből.
Kiemelt kép: TMDb.com
