„Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” – a német idealizmus megteremtője, Immanuel Kant így gondolta a 18. században. Azonban Petőfi a 19. században elutasította a kanti szépségeszményt. A költő felfogásában: „Szép az, amihez érzelmi viszony fűz.”
Mi az, amit Te szépnek tartasz most, a 21. században?
A magyar festőművész, Rippl-Rónai József szerint ha boldog egy nő, akkor szép az igazán. De hogy mi is a szépség valójában? Egy érzés, egy állapot, egy tudat, egy tulajdonság, talán mindezek kombinációja? Egy forma, egy alak, egy szín, egy minta vagy bármi, ami tetszik az esztétikai érzékünknek? A szépségnek nincs meghatározott definíciója. Sokaknak azonos az ízlésük, ugyanaz tetszik nekik, hasonlóképpen vélekednek bizonyos dolgokról, tárgyakról, személyekről, azonban az is gyakori, hogy időről időre szélsőséges ellentétek uralják társadalmunk nézeteit.
Szépségideálok a világ különböző pontjain
Spanyolország szépségideálja például pont olyan, mint az Oscar-díjas színésznő, Penélope Cruz kinézete. Eminens, hogy az ikonikus latin sztár külsejének semmi köze a mesterséges beavatkozásokhoz, mindössze táplálkozásával próbálja lassítani öregedésének folyamatát. A spanyol férfiak a dús, hosszú, sötét loknikért, a karakteres arcokért és a vastagabb szemöldökökért vannak oda igazán.
Japánban különös ízlésük van a férfiaknak, ugyanis az, ami számukra igazán szép és vonzó, az a szabálytalan fogsor. A japán nők képesek szándékosan tönkretenni szinte makulátlan fogsorukat, csak azért, hogy megfeleljenek országuk szépségideáljának. Számunkra meglepően furcsa lehet az, hogy a kiálló, ún. „vámpírfogakkal” teli mosoly csábít, hiszen mi, magyarok mindent megteszünk annak érdekében, hogy szabályos fehér fogaink legyenek. Mindezen túl a hófehér bőr, sötét haj kombináció megnyerő hatásáról sem feledkezhetünk meg, főként azért, mert Maszako japán császárné is ezt a trendet képviseli.
A régi koroktól egészen napjainkig
Az 1800-as években az a női test volt igazán tetszetős, amelyik fűzőt viselt, ugyanis a ruhanemű jellemezte a nőiességet, minden alakot átvarázsolt homokórává. Magabiztos kiállást sugallt, kellő tartást adott, leginkább az arisztokraták körében volt elterjedt. Majd akkor, amikor ezen termékek tömeggyártására került a sor, az alsóbbrendű hölgyeknek is a mindennapi viseletük közé tartozott.
A 19. század végére a szoknya alól lekerültek az alsó rétegek, a fűzőket hosszabbra gyártották, hogy ne csak a derekat, de a hasat is leszorítsák. Mindemellett a fűzők funkciójának eredményeképp a női test egy S-alakká vált, hiszen a gerincet eldeformálta, a mellkast kihangsúlyozta, a hasat leszorította. Abban a korban az orvosok a „legegészségtelenebb viseletnek” ítélték meg a fűző hordását, hiszen káros hatással volt a belső szervekre, ezek eltolódását eredményezte, de súlyos légzési problémákat is okozott viselőjüknek. Amikor kialakultak ezen egészségügyi problémák, akkor a nőket már nem tartották szépnek, hiszen úgy vélték, egy nő akkor szép, ha egészséges is, pirospozsgás az arca, gömbölyded a teste. Inkább ilyen legyen egy nő, természetesen – hisz minden, ami természetes, az szép is –, mintsem vékony, darázsderekú, falfehér, beesett arcú, egészségtelen.
Dr. Thanhoffer Lajos orvos, anatómus szerint csak és kizárólag a férfiak tehetnek arról, hogy ez az egészségre ártalmas ruhadarab elterjedt, s rejtett üzenetként közli, hogy nem csak a külsőre kell nagy hangsúlyt fektetni, mert mit sem ér a szépség belső értékek nélkül. A fűző úgymond kommunikációs eszközként volt akkoriban is jelen, hiszen a ruha, amit ma is hordunk, a stílusunk, a megjelenésünk, az öltözékünk, mondanivalót rejteget, közölni kíván valamit. Ez függ attól, hogy milyen színt, milyen anyagot viselünk magunkon, mintásat vagy minta nélküli darabokat, rövid vagy hosszú fazont, kihívó vagy visszafogott szettet. A fűző elvetése rendkívül harmóniában volt a feminista nők elveivel, miszerint, ha megszabadulnak egy olyan ruhadarabtól, ami gyakorlatilag csak azért „kellett”, hogy a férfiaknak megfeleljenek, tetszeni akarjanak, akkor a fűzővel együtt szabaduljanak meg a hierarchiától is; a nő legyen egyenrangú a férfival.
Ahogy már a középkorban, úgy a II. világháborúban is a teltkarcsú nők (karcsú derékkal és széles csípővel) voltak a termékenység és az egészség szimbolikus alakjai, azáltal, hogy magas ösztrogén szinttel rendelkeztek. Ezek azok a jellemzők, amik minden korban „fontos és kívánatos” létezőként vannak jelen egészen napjainkig.
Az 1950-es években Marilyn Monroe amerikai színésznő, a kor legnagyobb szexszimbóluma, szépségideálja homokóra alkatával, kerek idomaival nagy reflektorfénynek örvendezhetett. A smink az ’50-es években köztudott, hogy nemcsak a szépséghibák elrejtésére szolgált, hanem kiemelte, kihangsúlyozta azokat a részeket az arcon, amik előnyösek voltak. Legyen szó a cicaszemről – amit már az ókorban a híres uralkodónő, Kleopátra is megfestett –, vagy a vörös ajkakról, az alapozótól fénylő karakteres arcvonalról, a vazelinnel bekent bőrről.
A színésznő sikeressége nem csupán a szépségében lakozott; számtalanszor kiállt a kamerák elé, és büszkén, magabiztosan mutogatta testét (ami akkoriban nem volt az a tipikus modell alkat). Ezzel próbálta közvetíteni a nők felé, hogy a magabiztosság szexi, vállalják fel magukat nyilvánosan. Különben is, a nőknek ez a tulajdonsága a mai napig vonzó a férfiak számára.
Napjainkban a különböző médiumok által megalkotott tökéletesség a vékony nőkben rejtőzik, és a társadalom többnyire azt tartja szépnek, ami hibátlan. Legalábbis annak mutatott, hiszen az Instagram-on túleffektelt, megphotoshoppolt női bőr, női alak a példaértékű, benne rejlik a vonzalom, a 21. század szépségideálja. Ezért is olyan nehéz ma beilleszkedni és érvényesülnie a társadalomban egy kis méretű dekoltázzsal rendelkező hölgynek, vagy éppen egy teltebb női alaknak, akik belül lehet, hogy ragyognak, de közel sem kapnak annyi médiafigyelmet, mint amennyit megérdemelnének, legyen szó ismert vagy átlagemberekről.
Ez ellen azonban a női nem nagyon sokat harcol és küzd manapság, hiszen mennyivel elfogadhatóbb lenne a világ, ha a természetes lenne az „új szép” és elfelejtenénk azt a különös beágyazódott szépségideált, amit a média közvetít felénk.
Forrás: Szentesi Réka – A női test mint státuszszimbólum
Kiemelt kép: bostonglobe.com
