Durica Katarina felvidéki író a Csallóközben nőtt fel a ’80-as, ’90-es években. Csupán 20 kilométer volt közte és Dunaszerdahely között. 20 kilométer választotta el őt az alvilági várostól, amit mackónadrágos, aranyláncos, kígyótetkós maffiózók uraltak éveken át. Levágott fejek virágcserepekben, fekete autók, amik elvittek embereket, de visszahozni már nem hoztak, csoportos megerőszakolások és kínzások. Forgatókönyvet felülmúló véres történetek jellemeztek egy átlagos életet Dunaszerdahelyen, pedig nem volt benne semmi fiktív. A magyarok lakta szlovákiai település éveken keresztül így működött, a történetet olvasva pedig nem a Keresztapa vagy a Sebhelyesarcú jut először az ember eszébe, hanem inkább az Amerikai Psycho utolsó sora: NEM KIJÁRAT.
Regény és előadás
Durica Katarina évekkel a történtek után kutatómunkába kezdett és felkereste azokat az embereket, akik Dunaszerdahelyen éltek, és elszenvedői, vagy akár aktív tagjai voltak annak idején a terrornak. Az újságírónő rengeteg történetből, személyes traumából és életútból rakta össze A rendes lányok csendben sírnak című regényét, amely három nő szemszögéből mutatja be az életet a maffia uralta városban. Hilda kamaszlány, aki próbálja magát elnavigálni a fiatal felnőttek világában, Júlia fodrász, aki férje és gyereke mellett életében először lesz igazán szerelmes, Erzsi pedig nyugdíjas hölgy, akinek fia tagja a maffiának. Az egyetlen dolog, ami látszólag összeköti őket, hogy mindannyian ugyanannak a nyolcemeletes panelnek a különböző szintjein élnek.
A regény elképesztően dinamikus, folyamatosan cserélődnek az elbeszélők, hiszen mind a három nőnek bőven van mit mesélnie. Durica remekül szövi egybe az emberi élet esszenciális időszakait, a serdülő, a felnőtt nő és a nyugdíjas nagymama személyes problémáit az őket érő kollektív félelemmel és kilátástalansággal. Az ő életükön keresztül látjuk kibontakozni a maffia brutalitását, azt, hogy hogyan tűnnek el az emberek nap mint nap, hogyan vernek embereket félholtra nappal az utcán, hogyan hálózzák be a várost a kocsmától kezdve a fodrászatig. Zsarolás, korrupció és félelemkeltés – mindez mindhárom nő életében megjelenik így vagy úgy, és egyre kevesebb olyan szereplő lesz, akiről el lehetne mondani, hogy képes lett volna tisztán tartani a kezét.
A regény teljesen szembe megy a maffia romantizálásával. Itt nem szép öltönybe bújtatott, idealizált gengsztereket látunk, hanem erőszakos, irányíthatatlan embereket, akik miatt sötétedés után ki se lehet menni az utcára. A koncepció, hogy egy alapvetően is kegyetlen történetet a maffia női áldozatainak szemén keresztül nézünk végig, megnöveli azt a sokkhatást, ami olvasáskor ér minket. A női félelem és folyamatos rettegés a férfidominancia világában csontig hatoló.
Durica Katarina évtizedeken át titkolt és szégyellt történeteknek adott hangot könyvével, vállalva ezzel a másodlagos traumatizációt. Hiszen A rendes lányok csendben sírnak olvasmánynak is megterhelő, nem beszélve arról a folyamatról, amikor az interjúalanyok életük legmegrázóbb és legszemélyesebb eseményeibe avatják be az olvasót. Olyan dolgokba, amiket még a közvetlen hozzátartozóiknak sem mondtak el soha. Hiszen egy rendes lány ilyenekről nem beszél…
A Vígszínház deszkáin
Mi történik, hogyha ezt a három felkavaró női sorsot nem választják el emeletek egymástól, hanem mindannyian egy térbe vannak „zárva” és így mesélik el történetüket? A Vígszínház március 13-án mutatta be a Rendes lányok csendben sírnak színpadi adaptációját a Vígstream-en, Paczolay Béla rendezésében. A három nő szerepében Kiss Mari (Erzsi), Balázsovits Edit (Júlia) és Márkus Luca (Hilda) látható. A regényben alapvetően elkülönül a történetük, fokozatosan szövődnek össze a szálaik, végig csak közvetetten érintettek a másik életében. Durica művében egyetlen olyan jelenet sincs, amiben egymás közvetlen közelében lennének, vagy aktív kommunikáció alakulna ki köztük, mellékszereplőből és párbeszédből viszont annyi van, hogy nehéz elképzelni az adaptációt egyszemélyes monológokként.
Mindezek ellenére remek rendezői koncepció volt, hogy kizárólag a három nő van a figyelem központjában, és így áll össze mozaikszerűen a darab. A tér kihasználása fontos komponense az előadásnak, a díszlet pedig híven tükrözi ’90-es évek panelrengetegének jellegzetes lakberendezését, a pálmafás tapétával, sárgás konyhával és különböző textilek mintázatával.
Mindannyian egy nagy konyha-nappali térben helyezkednek el és mesélik történetüket külön-külön, mégis jelentős metakommunikációval együtt. Néha a tér legtávolabbi pontjain, néha az apró kanapén egymás vállának nyomódva vagy a konyhaasztalnál ülve. Teát csinálnak, megérintik a másikat, néha ránéznek az éppen beszélőre. Ez a kifejező testbeszéd persze nem változtat a regény alapján, továbbra sem hangzik el köztük egyetlen párbeszéd sem, csupán úgy férnek el egymás mellett és játszanak közösen, hogy igazából egyikük sincs ott a másikkal.
Paczolay Béla remek harmóniát teremtett a darabban: nincsenek olyan grandiózus mozzanatok, amik elvonnák a figyelmet a szövegekről, inkább csak apró életképek, amik segítenek jobban belelátni a szereplők személyiségébe. A színpadi adaptációt író Kovács Krisztina is szépen formálta át az eseményeket monológgá, nem sokat változtatva a legfontosabb jelenetek dramaturgiáján. Erzsi alakja a három nő közül az egyetlen, akivel nem feltétlenül szimpatizál az ember. A kissé bolond nyugdíjas, aki a legnyilvánvalóbb jelek ellenére sem hajlandó észrevenni, mibe keveredett a fia, jó példája a szemellenzős viselkedésnek, ami a város nagy részére is jellemző. Az ő karakterére kevesebb hangsúlyt fektettek a színpadi változatban, mint a könyvben, pedig Kiss Mari remekül hozza a többszörösen terhelt idős hölgyet, akinek az élet még mindig tudott újat és rosszabbat mutatni.
Júlia szála a friss levegő a könyvben és az előadásban egyaránt. Pedig neki sincs könnyű dolga, az ő életébe is fokozatosan kúszik bele a maffia, és teszi tönkre minden szegmensét, mégis a Balázsovits Edit játékában megjelenő optimizmus és a szerelem újdonsága az ő karakterét teszi a „legkönnyebbé”. Mindhárom nő kifogástalan, mégis Márkus Luca alakítása a legkiemelkedőbb. A Vígszínház fiatal színésznőjének jutott a legmegrázóbb történet, az ő karakterén látjuk az igazi személyiségfejlődést, neki kell a legnagyobb mélybe belevetnie magát. Pedig kevés nehezebb színházi szerep van annál, mint egy testi erőszakot részletesen elmesélni, de Márkus megugorja. A darab visszatérő dallama a By the Rivers of Babylon technósított változata, ami első hallásra idegennek hathat, később viszont tökéletesen beleillik a környezetbe ez a komor és szokatlan cover.
Paczolay Béla szerint A rendes lányok csendben sírnak „nem egy feminista kiáltvány, hanem három drámai történet”. Három történet, amibe bele van sűrítve számtalan interjúalany valósága, kiszolgáltatottsága és megrázkódtatása. A regény összegyúrta ezeket az életeket, és jó, hogy megtette, mert hiánypótló a maga nemében, mert igenis fontos elkezdeni a párbeszédet erről a témáról. Az, hogy a Vígszínház felfigyelt az alapanyagra és elsőként ültette át színpadra a könyvet, mérföldkőnek számít, hiszen minél több emberhez jut el, annál nagyobb erőt meríthetnek belőle a hasonlókat átélt nők és férfiak.
Fotók: Gordon Eszter
