A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal György Alida novelláját olvashatjátok.
Az első bál
A Bátyám már a kapuban vár, mire végzek. Pénteken egyenesen haza szoktunk menni iskola után, nem pedig Mamáékhoz. Otthon megterítem az asztalt két személyre, és melegíteni kezdem a tegnapi ebéd maradékát. Éppen végzünk, már félig elpakoltam az asztalt, mikor Apám bejön. Elmosolyodik.
– Ó, hazaértetek, és már teríted is az asztalt!
– Igazából mi már ettünk.
– Hogy-hogy? Nekem miért nem szóltatok?
Egymásra nézünk a Bátyámmal. Mindketten hallgattunk.
– Pedig direkt nem ettem, hogy tudjunk együtt ebédelni.
A Bátyám hallgat. Még sosem láttam Apámat ennyire csalódottnak.
– Elfelejtettünk szólni.
– Na, mindegy, akkor ne pakold el. Eszek egyedül.
Végignézem, ahogy Apám eszik. A Bátyám bemegy a szobába tévét nézni. Mi beszélgetni kezdünk. Apám érdeklődve figyel, amikor mondok valamit. Miután végzett az evéssel, elpakolom az asztalt, ő visszamegy az udvaron levő műhelybe dolgozni. Bűntudatom van. Alig pár hete költözött haza, és ez már a második alkalom, hogy elfelejtettünk szólni neki. Megszoktuk, hogy napközben csak ketten vagyunk. Ha kellett valami, felbicikliztünk a falu másik végébe Anyám munkahelyére, vagy mióta a Bátyámnak lett telefonja, felhívtuk. Most itt volt Apám. Nem kellett Anyámat keresni mindennel. Szokatlan volt, hogy Apám segít a tanulásban. Főleg azért, mert többnyire nem is értett hozzá. Pedig én még csak ötödikes voltam, a Bátyám pedig kilencedikes. A Bátyámnak már nem kellett. Amikor én kértem, hogy segítsen, Apám mindig azt mondta, rég tanulta ezeket, nem emlékszik. Néha ki is nevettük ezért. Ilyenkor Apám megharagudott. Akkor is haragudott, amikor veszekedtünk a Bátyámmal, vagy én azt játszottam, hogy valamilyen állat vagyok, és a kérdéseire az éppen tetszőleges állat nyelvén válaszoltam. Amikor elvesztette a türelmét, hozta a vesszőt. Sosem ütött meg, csak így próbált ránk ijeszteni. Ilyenkor még jobban nevettünk rajta. Ha este elmondtuk Anyámnak, hogy előkerült a vessző, utána mindig hallottuk, ahogy veszekszenek. Anyám ordított, hogy az ő gyermekeit ne üsse meg senki. Apám pedig a maga csendes, beletörődő hangján válaszolt neki, hogy rosszul lettünk nevelve, mert nem hallgatunk rá. Tudja, hogy eddig nem volt itthon, de most itt van. Anyám ilyenkor elsírta magát, hogy tizennégy évig egyedül nevelt, nem volt könnyű két gyermekkel. Egy idő után inkább nem mondtuk el Anyámnak a vesszőt.
Szombatra nagy családi disznóvágás volt betervezve. Apám már hajnalban elment megfogni a disznó lábát. Mi a Bátyámmal csak nyolc körül érkeztünk meg Mamáékhoz. Anyám nem tudott jönni, mert dolgozott. Bár rettenetes bűz terjengett olyankor, mégis szerettem végignézni, ahogy Tata kitisztítja a beleket, hogy legyen mibe tölteni a kolbászt és a véres-májast. Utána Hannával játszottunk a kertben. Hanna mondta, este bálba megy a szomszéd faluba. Én is menni akartam. Hanna le akart beszélni róla, hogy én még túl kicsi vagyok. Nem hagytam magam. Végül sikerült meggyőzni. Szaladtunk Pirinénihez, hogy megkérdezzük, elvisznek-e engem is. Pirinéni azt mondta, szívesen, csak kérezzek el. Anyám dolgozott, fel kellett őt hívni. Hadart a telefonban, hogy sok a vendég a kocsmában, nem tud most beszélni. Tőle mehetek, ha Apám is elenged. Ujjongtunk Hannával. Tervezni kezdtük az estét, ki mit vesz majd fel. Szólítottak, hogy segítsünk megteríteni az ebédhez. Épp a savanyúságot vágtam, mikor Apám berontott a házba. Arca ki volt pirosodva a pálinkától.
– Szóval este bálba akarsz menni? Mégis ki engedett el?
– Anyut már megkérdeztem. Azt mondta, mehetek.
– De én azt mondom, hogy nem mész te sehova!
– De anyu elengedett.
– Semmi de! Kicsi vagy még ahhoz, hogy a szomszéd faluba menj bálba.
– Elég nagy vagyok már.
– Még taknyos gyermek vagy.
– Akkor is elmegyek! Anyu elengedett.
– Nekem ne pofázz! Nem mész, és kész!
– Pirinéni is azt mondta, szívesen elvisz, ha elengednek.
– De nem engedünk el!
Lecsaptam a kést az asztalra, és kirohantam a házból. Sírni kezdtem a dühtől. Hogy jön Apám ahhoz, hogy megtiltson valamit, amikor eddig mindig Anyám döntött a dolgokról. Sose kellett őt külön megkérdezni. Ha Anyám azt mondta szabad, akkor az úgy is volt. Hanna és Pirinéni próbáltak nyugtatgatni. Pirinéni mondta, így azért mégse mehetek, ha nem engednek. Nem akar ő veszekedést. A nap hátralevő részét egy fán töltöttem. Ebédelni sem mentem be. Aztán szólt a Bátyám, megyünk haza. Pirinéni elvisz kocsival, mert Apám kicsit részeg. Hannával megbeszéltem, hogy miután hazaértünk, átmegyek hozzá, és majd ott együtt elkészülünk a bálra. A Bátyám gúnyosan mondta, Apám úgysem fog elengedni. Nem figyeltünk rá. Le akartam mosni magamról a disznószagot, mielőtt megyek. A Bátyám kiment begyújtani, hogy legyen meleg víz. Apám az asztalnál ült. Én fésülködtem.
– Hova készülődsz?
– Megyek a bálba.
– Megmondtam, hogy nem mész sehova.
– Én meg azt, hogy megyek, mert anyu elengedett.
– Nem mész te sehova! Ribanckodni ilyen fiatalon!
– Semmi közöd hozzá! Úgyis elmegyek.
Sírni kezdtem. Apám felállt az asztaltól, és megragadott a karomnál fogva.
– Ne hisztizz! Az lesz, amit én mondtam!
Próbáltam kiszabadulni a szorításból, de nem tudtam. Berángatott a konyhába, és megengedte a csapot. Spriccelni kezdte az arcomba a vizet. Levegő után kapkodtam. Nem értettem, mi történik. Apám sosem emelte még igazán fel a hangját. Most kivörösödött képpel üvöltött rám.
– Béfejezted-e a hisztit? Na, béfejezted-e? Nem volt még elég?
Közben a másik kezével bedugaszolta a kagylót. Gyorsan gyűlt benne a víz.
– Fejezd be!
Megragadott a nyakamnál fogva, és lenyomta a fejemet a víz alá. Kapálóztam. Pár másodperc után felengedett. Kapkodtam a levegőt. Olyan gyorsan, hogy elfelejtettem kifújni. Éreztem, hogy megtelik a tüdőm, de én egyre csak próbáltam levegőt venni. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy nem kapok levegőt. Apám tovább ordított.
– Na, nem volt elég? Még mindig hisztizel? He? Válaszolj, ha szépen kérdem!
Ismét lenyomta a fejem a víz alá. Már nem volt erőm kapálózni. Aztán egyszer csak a földre estem. Fulladoztam. Amikor tisztulni kezdett a kép előttem, láttam, hogy a Bátyám magasodik fölém.
– Te nem vagy normális, bazdmeg! Meg akarod ölni, vagy mi van?
– Hogy beszélsz te velem? Hisztizett és…
– Mi és? Ha nem jövök, megfullad! Csak olyan részeg vagy, hogy észre sem veszed!
– Megmondtam, hogy nem megy sehova!
– Menj inkább, s feküdj le! Felhívom anyut.
Apám hallgatott.
– Majdnem megölted, fel tudod ezt fogni?
– Dehogy. Nem vagyok olyan részeg.
Apám rám néz. Látom az arcán a meglepődést.
– Na, kelj fel. Nem bántottalak, ugye? Látod, jól van.
Nem szólok hozzá. Nem tudok. Még mindig nem kapok rendesen levegőt. A Bátyám leguggol mellém. Próbál megnyugtatni. Fölsegít a földről. Közben telefonál. Elmondja Anyámnak, mi történt, és hogy nem meri egyedül otthon hagyni Apámat. Utána Pirinénit hívja. Apám az asztalnál ül szótlanul, mikor elmegyek mellette. A Bátyám ráordít, menjen már lefeküdni. Apám nem mozdul. Lehajtja a fejét, és hallgat. Pirinéni nem kérdez semmit. Beülünk a kocsiba. Csak kétutcányira laknak tőlünk, de hálás vagyok, amiért értem jött. Hanna már az ajtóban vár, megölel, aztán felkísér a szobájába. Ad egy hajszárítót. Miközben szárítom a hajam, ő ruhákat vesz elő a szekrényből.
– Én már nem akarok menni.
– Meglátod, jó lesz.
Rám adja a legszebb ruháját. Ő is felöltözik. Pirinéni visz kocsival. Én hátul ülök.
– Tizenkettőre értetek jövök.
– Ó, anyu, alig pár óra van addig.
– Ez az első bálotok. Legyen elég.
– Naaa jó – mondja Hanna lemondóan.
Pirinéni kitesz a szomszéd falu kultúrotthona előtt. Bemegyünk az épületbe. A falakon színes szalagok lógnak. Csípi a szemem a cigifüst. Hanna egyik osztálytársa, Rebeka csatlakozik hozzánk. Mondják, menjünk kicsit ki a levegőre, úgyse akarunk táncolni. Ettől elszomorodom. Mi értelme a bálnak, ha nem táncolunk? Mondjuk, nem is tudok rendesen. Kimegyek velük. Rebeka hátravezet a kultúrotthon mögé, ahol csak pár fiatal srác lézeng. Az egyik cigit nyújt felém. Nem akarom elvenni. Hanna elveszi és szív belőle, aztán felém nyújtja. Tudom, hogy nem utasíthatom vissza. Nagyot szívok a cigiből. Marja a torkom. Köhögni kezdek és fulladozni. A többiek nevetnek. Én köhögök tovább. Kapkodom a levegőt, de nem tudom kifújni, hogy a frissnek helyet csináljak a tüdőmben. Meg fogok halni, tudom, de egyszerűen nem megy. Próbálok segítséget kérni, de nem bírok megszólalni. Hanna egy pohár vizet nyom a kezembe. Nem tudom, mit csináljak vele. Már szédülök. Akkor kikapja a kezemből, és próbál megitatni. Sikerül. A többiek nevetnek körülöttem. Hát igen, ilyen az első slukk, mondják. Lelassul a légzésem, és érzem, hogy mindenhol kiver a víz. A pohárból is folyt rám, miközben Hanna itatott. Ülök megszégyenülten, várom, hogy éjfél legyen, és Pirinéni hazavigyen minket.
György Alida (1995, Zetelaka) író, költő. Első prózakötete hamarosan jelenik meg Hármasszabály címmel.
Kiemelt kép: Gill Button Stillness című festménye (szerkesztett, forrás: https://www.instagram.com/avant.arte/)
Szálinger Balázs verse
