A hangulatok edzőtáborában kellemes az időtöltés, főleg akkor, ha a tábor szabályait egyszerre írod és olvasod is. A Yellow Mood Mozai című kislemeze is ilyen: a felmutatott atmoszférák igazi anyjuknak a pillanatot választották, az örömben fogantak, és annak logikája mentén gyakorolják létüket.
Mi az öröm?
A zenei közösség létezésének egyik feltétele az öröm. A tagok először kísérletet tesznek arra, hogy megismerjék ezt az egészséges alapot, amit örömnek nevezünk, aztán egyénenként és csoportban is megpróbálnak elrugaszkodni róla. A legfontosabb kérdés az, hogy az egyéni kiteljesedésre irányuló akarat és a közös zenekari akarat hol és mikor súrlódik. Mielőtt a kérdésre válaszolnék, meg kell jegyeznem, hogy a Yellow Mood esetében a konszenzuális öröm kiindulási pontként való kezelése egyfajta magasiskola. Az áradó derű, az elolthatatlan fény mindig támasza a zenekarnak, a zene misztikáját önmagában valónak fogadja el. Számos olyan zenei gesztust hallhatunk a Mozai EP-n, melyek új utakat mutatnak egy adott dalnak, mellékúton jutnának el egy magasabb érvényhez, de valahogy a fő csapás mindig visszatereli őket a megfelelő mederbe, így megkezdett útjuk véget ér. A zongorajáték, a rifftengert segítő dobolás, a férfi és női vokál és a szaxofon díszítő gesztusai egyaránt jelzik az alanyi megszólalásra való igényt és törekvést. A billentyűtémákat és a vokálokat emelném ki igazán, itt érhető tetten leginkább az alanyiságra irányuló rejtett vágy, hallhatjuk ezt a Where do they go? című dal zongoratémájában, a Purple Ground refrénjében, férfi vokáljában, vagy esetleg a Brother intrójában. Természetesen nem a sokszínűség és a nem meghatározott műfaji keretek nélküli zenekarfelfogás ellen beszélek. Fontosnak tartom, hogy ezek a témák, gondolatok, irányok nagyobb mértékben megjelenjenek a dalokban. Az öröm logikája a pillanat logikája is, a tagok által elfogadott kiindulási pont nem hagy időt arra, hogy a tagok kívülről, tudatosan rátekintsenek a dalokra, amint kiismerték az öröm szerkezetét, rögtön megélik, voltaképpen a Yellow Mood létgyakorlata a pillanatnyi belátás.
Riffek derűből
Hatalmas szerencse, hogy az örömhöz mindig is hozzátapadt a szabadság fogalma. A kritikus számos esetben ezt a szabadságot kéri számon a produkciótól, az én örömöm – kiindulási pontom – az, hogy a Yellow Mood pillanatnyi belátásai a szabadság ideiglenességében történnek. E szabad momentumok elengedhetetlenek egy zenekar életében, szükséges, hogy a nem leírható megnyilvánuljon a szerzeményeken keresztül. Tudatos reflexió nélkül viszont a szabadság mit sem ér, a tagoknak ki kell lépniük alkotói alapállásukból és kívülről kell rátekinteniük a dalra. Az első szűrő minden esetben a zenekar, csak aztán a zenei rendező, és ha az utóbbi nincs, akkor felmerül az a veszély, hogy a zenekar a szabadság és a játszás eufóriájában nehezen tudja megítélni, hogy egy adott riffből mennyi tudná szolgálni a dalt. A riffek az öröm platformján, a szabadság mezsgyéjén születve minél többször hangzanak el – a játszó szerint – annál jobban mutatják a zenei lényegét az adott résznek. A megfelelő mennyiségű tudatos rátekintés nélkül viszont dokumentáció jellege lehet a felvételnek annyiban, hogy a riffek repetíciója csak azt az állapotot dokumentálja, amiben megszülettek a dalok, szinte visszarepülünk a jam session-be. A Mozai nem dokumentáció, mivel van valamilyen szerkesztés, van kellő alanyiság, van frontemberi tétvállalás, viszont a zenei rendezés hiánya felvethet problémákat. A rendezés kérdésköréhez tartozik például a Where do they go? és a Polymono elnyújtott expozíciójának érvényessége, a töltelékszólók jelentősége, az énekdallam változatossága. Az ember lépten-nyomon beleáll a végtelen riffekbe, velük utazik, nem szabadul tőlük, ezektől nem is lehet, ezek igazán működő zenei megszólalások, a problémát inkább a szerkesztettség hiánya okozhatja a hallgatóban, és e hiányra az alkotónak a tobzódás helyett a kihúzás tudományával kell válaszolnia. A hallgató természetesen nem képes nem beleszeretni a Purple Ground kiütős refrénjébe, nem tud ellenállni a Brother harmóniavázának, képtelen kiverni a fejéből a lemezkezdő gitárintrót, és arra sem látok sok esélyt, hogy nem talál értő fülekre a lemezzáró dal szaxofonbevezetője.
Merre tartasz, sárga fény?
Valahogy azt illik mondani, hogy a Pink Floyd volt a rockzene Nietzschéje, a progresszív rock Heideggere pedig a King Crimson. Felsejlettek érzetek a felsoroltaktól különböző mértékben, de mindenképp megbúvik Spencer Davis is valahol, illetve a kétezres évek angolszász hullámainak árnyai. Nem vagyok híve az újrajátszásnak, viszont amit a Yellow Mood csinál, az nem kizárólag újrajátszás addig, míg nem teljes egészében tudatos, míg csak kulturális mozzanat bármilyen érzeti áthallás. Évtizedes értékrendszerekkel is lehet nagyot alkotni az öröm platformjáról elindulva, a pillanatnyi szabadság mezején, csörgedez még búvópatak pentatóniában, az emberek még nem felejtették el a blues hangot. A sárga fény a hatvanas évek közepéről csillan ide a húszas évek kezdetére, ezt a spektrumot öleli, szorítja, nem engedi el. A pirosat már elhagyta, a zöldet még nem érte el, identitását tanulja, de szerencséje, hogy jó tanuló, leckéjét saját magának adja fel. Jelentem, a házi feladat elvégezve, a Yellow Mood első évének tükre a Mozai, mely egyből ki is jelöli a következő feladatot: tudatos reflexióval teli alkotómunkával új anyagot létrehozni.
Kiemelt kép: Philip Norbert
