Lehet, és talán kell is vitatkozni azon, hogy mennyi legitimitása van a hazai szokásmódnak, hogy a szép- és zsánerirodalmat külön kezeljük. Általában a zsánert szokták a megkülönböztetés veszteseként emlegetni, de ne felejtsük el, hogy a zsánernek is megvan a saját kultúrköre, még ha jóval kevesebb folyóirat vagy kritika tartozik is bele.
Szomorú vagyok viszont, hogy az olyan szerzők, mint Moskát Anita pont ezek miatt a külön körök miatt szorulnak a mainstream perifériájára, pedig egyértelműen annak a közepében lenne a helyük. A harmincas évei elején járó szerzőnek eddig három regénye jelent meg, ezek közül a legfrissebb és a legkiforrottabb az Irha és bőr. Kiforrott alatt azt kell érteni, hogy nyelvileg és történetvezetés szempontjából is magas szintet képvisel, a felvetett témái miatt pedig elképesztően fontos lenne beszélni róla. Nagy kár lenne, ha amiatt nem tennénk meg többen, mert az Irha és bőr egy fantasyregény.
A történet alapfelütése, hogy a Föld állatainak egy része drámai hirtelenséggel bebábozódik (nem tudjuk, miért), majd félig állat, félig ember hibridekként térnek magukhoz. Vannak, akik az átalakult szerveikkel azonnal elpusztulnak, másokat kétségbeesett emberek gyilkolnak meg. A megmaradt lényeket fajzatoknak nevezik, a meglétük teremtette új társadalmi problémakör lesz a regény átfogó témája. Átmeneti megoldásként a térségek szegény országai vállalkoznak a fajzatok befogadására, így kerül a képbe Magyarország, ahol a budapesti agglomerációban kezd el üzemelni az egyik, fajzatok beilleszkedését segítő intézmény. Igazi megoldás természetesen nincs, ahogyan a szerző sem próbál meg egyértelmű analógiákat végig vinni, hiába tehetné meg könnyen. Az első átalakulási hullámot pedig továbbiak követik, így egyre nagyobb a káosz.
A történet három központi karakter sorsa köré épít. A kezdetekben kiemelkedik közülük Kirill, az őz-fajzat, aki megmagyarázhatatlan vágyat érez arra, hogy ragadozó életmódot folytasson, annak ellenére, hogy ezzel fel kéne áldoznia a kapcsolatát a csoportja gidáival, akik nélkül kénytelen élni. Az önpusztítás állatmese-szerűségbe csomagolt dilemmája az obligát protagonista szerepébe helyezi a karaktert, de a szerző okosan használja a kialakuló olvasói elvárásokat. A kérdés, hogy Kirill tulajdonképpen ragadozó vagy ember szeretne inkább lenni, a homályban marad. Valószínűsíthető az utóbbi válasz, a regény viszont nem megy bele felesleges sallangokba, és nem dörgöli az orrunk alá az egyébként izgalmas párhuzamot a kifejezés metaforikus köznyelvi és a kontextusbeli jelentése között.
Távolságtartóbb megközelítésből indul August, a fajzatjogi aktivista szála. Könnyen válhatott volna expozíciós eszköz belőle, mivel a világépítés megköveteli az individuum szintje feletti cselekményt, August pedig politikus. A fajzatok jogairól szóló szavazás miatt érkezik az országba, de ő is egy jól kezelt karakter, az őt centralizáló fejezetek pedig az elkerülhetetlen olvasói távolságot aknázzák ki. A tény, hogy személyként és politikusként is kiismerhetetlen, jó narratív feszültséget teremt, könnyű bevonódni a szálába. Hiába kezeli közelről az elbeszélés, a karaktert leginkább szerepekben (politikai és párkapcsolati), a környezete szűrőjén keresztül érzékeljük. A szándékai gyakran eltávolodnak az akcióitól, és szinte predesztinálható a bukása, de emiatt a feszültség miatt nem válik se kiszámíthatóvá, se tanmesévé a története.
A harmadik központi karakter Pilar, egy bűzös borz-lány, aki abuzív gazdájától a kampány arcaként kerül rivaldafénybe. Ha Kirill az individualitás, August pedig a szupraindividualitás szintje, Pilar valahol a személy szintje alatt van, a körülmények áldozataként összekötve a nézőpontokat. Ugyan az ő karakterében is van csavar, én az ő szálát éreztem a leggyengébbnek. Leginkább csak sodródik, mindvégig a külső körülmények határozzák meg. Ugyan a regény második felében fontos szerepet kap, ez nem a karakteréből, hanem egy véletlenből fakad.
A történeti kohézión felül a regény másik összetartó eszköze az egy-egy fejezet közé beékelt „állatmese”. Mindegyik „mese” egy fajzat személyes tragédiáját mutatja be. A műmesei narrációs technikát utánzó stílus egyrészt jó reflexió a történet morbiditására, de ennél sokkal fontosabbnak gondolom az állatmese-reflexiós szerepét. A klasszikus állatmesék hagyománya, hogy az állatok, habár állati formájukban vannak jelen, valamilyen emberi tulajdonságot jelenítenek meg. Így születik a szorgos hangya, a lusta tücsök, a ravaszdi róka, a vad oroszlán, és nagyon jól kijön a visszásság; ezekben a mesékben kifejezetten az állatok vesztét okozza az, hogy emberekre kezdenek el hasonlítani. Olyasmi kérdések kerülhetnek elő, hogy: Több az ember az állatnál, vagy csak más?, Tiszteljük-e valójában azt az életet, amiben a saját tükörképünket szeretnénk meglátni? Ez nekem ilyen tálalásban még teljesen friss volt, pedig milyen elegáns, okos ötlet.
Sajnos a tetőpont után, ami nagyjából a cselekmény kétharmadára tehető, a szöveg sokat veszít a lendületéből. Feleslegesnek éreztem, hogy az utolsó pár etap végül egy olyan kérdésre futott ki, amit a történet mágikus-realisztikus voltából kifolyólag nem lehetett volna kielégítően megoldani. Így hiába kaptak a konfliktusok lezárást, a végén befejezetlenség-érzetem maradt, és sajnos a rosszféle; szerintem egyes szálak jobban működtek úgy, hogy kevesebbet tudtunk róluk. Ez persze semmit nem változtat azon, hogy az Irha és bőr egy fontos regény, aminek kapcsán még nagyon sok fontos dologról lehetne beszélni, Moskát Anitát pedig az egyik legtehetségesebb kortárs szerzőnknek tartom. Legyünk büszkék rá, meg arra is, hogy nemcsak magyar zsáner, hanem nemzetközi színvonalú magyar zsáner is létezik.
