Hogyan lesz az abonyi melósok gyerekéből, egy szakmunkástanulóból vezető budapesti színész, országos hírű színházi előadások és tévésorozatok főszereplője? Milyen utakon és útvesztőkön kell keresztülvergődni ahhoz, hogy valaki azt csinálja, amit csinálni akar? Érzékeny és bizalmas beszélgetés életről, színészetről.
Kis színháztörténet, nagyszerű szereplőkkel, feltűnik Scherer Péter (Pepe), az elengedhetetlen társ, nagyszerű alkotók, Jancsó Miklós, Cseh Tamás.
Kis családtörténet ugyancsak nagyszerű szereposztással. Hogyan lehet apának lenni, ha örökösen próbákra és előadásokra jársz, mit jelent felelősnek lenni gyerekekért, elvállalt feladatokért? Mennyi munka megy bele egy szerepbe, hány próbálkozás, hány kudarc vezet egy autentikus szerepmegformáláshoz?
Aki felnyitja ezt a könyvet, nem pusztán egy beszélgetésbe, hanem egy sorsba lép. Egy férfi sorsába, egy színész sorsába, egy apa sorsába. Aki felnyitja ezt a könyvet, ajtót nyit a saját sorsára is.
Egy életút, bármelyikünké, a döntések és véletlenek kevercse, azok nem ismert tartománya. A döntéseké, melyek véletlenekből születnek és a véletleneké, melyek döntések felé sodornak bennünket. Életünk eseményeinek egymásutánisága logikát, ok-okozati összefüggéseket látszik mutatni, szinte történetet képez, pedig csak az egymásutániság a biztos. Ha azt keressük, és igen, keressük, hogy mi miért történt, utólag beleképzelhetünk magyarázatokat – de valójában csak azt mondhatjuk ki biztosan: ez történt, ez lett az utunk, az életünk. Közben, ha nem akarjuk is, folyton azt kérdezzük: mi lett volna, ha akkor… De akkor az nem történt meg, az nem lett az utunk, a történetünk.
Az lett, ami lehetett, és az lehetett, ami lett.
Ennek a könyvnek akkor van értelme (ha egyáltalán), ha Mucsi Zoltánnal végig tudjuk járni ezt az utat, az ő útját. És ha az olvasó, aki velünk végigjárja ezt az utat, eltöpreng közben a sajátján. Hogy saját döntései, a számára megnyíló véletlenek merre vitték őt azon az úton, ami csak az övé. Egy út van, a sajátunk.
És mégis: a Mucsi Zoltán nevű színész és Bérczes László nevű beszélgetőtársa negyven éve nem szabadulnak a kérdéstől: mi lett volna, ha az a szolnoki segédszínész annak idején, negyven évvel ezelőtt nem lép oda a szolnoki középiskolai tanárhoz, és nem nyomja a kezébe a Modern Könyvtár Mulatság című kötetét? De mivel odalépett hozzá, és kezébe nyomta azt a kötetet, erre a kérdésre nincs válasz. A válasz az, amit történt. És ennek a történetnek immár része ez a beszélgetőkönyv, amit az olvasó most a kezében tart.
„… Ha valamit csak te tudsz, és azt a magad dicsőségére akarod fordítani, ha valamit a többiek számára nem teszel értelmezhetővé, egyedül maradsz ezzel a mindentudó majomkodással. Mert nem attól vagy valaki, hogy tudsz valami olyat, amit más nem, hanem attól, hogy ezt a „más”-t át tudod adni, hogy érintetté tudod tenni a többieket, hogy beavatod őket, hogy adni tudsz – és úgy, hogy általa nem te, hanem ők gyarapodnak. (…)
Mert a színész nem arra készül, hogy becsapja a nézőt, hanem éppen arra, hogy (ahogyan Háy János fogalmazta meg találóan) művészi igazságot pakoljon a színpadra. És azt nem lehet azzal feltenni, hogy „eljátszom a szerepet”, hanem csak azzal, hogy a viszonyulást is megteremtem ehhez a szerephez. És ebben a viszonyulásban, ebben a megragadhatatlan távolságban van helye a nézőnek, így fér hozzá a figurához, amely a színpadon beszél, tesz-vesz, mozog; ez a helyhagyás az, ami számunkra, nézők számára teszi lehetővé az azonosulást, átélést. Nekünk kell nevetni és sírni, megijedni, örülni, lelkesedni és ábrándozni – nekünk, a nézőknek. Mucsi Zoltán ezért nagyszerű színész, mert miközben játszik, helyet hagy a számunkra, nézők számára – nem uralkodni akar a gondolatainkon és érzelmeinken, hanem felszabadítani azt. Ezt elérni azért hosszú menet – az amatőr színjátszóktól Szolnokon át a Nézőművészetiig. (…)
Megszólalni – az nem annyi, hogy a szánkat kinyitjuk, és dől belőle a szó. Leírni a másik szavait – nem annyit jelent, hogy kalapálunk a klaviatúrán. Megszólalni és azt leírni felelősség, mert szavakkal rendezzük be a világot, és aztán erre a szavainkkal berendezett világra tekintünk rá úgy, mint a sajátunkra, olyanra, amely talán többet mond el rólunk, mint amit mi saját magunkról tudunk.” – Beck Zoltán
A könyv ezen a linken előrendelhető: https://europakiado.hu/konyv/publicisztika/riport-interju/mucsi-zoltan-berczes-laszlo-beszelgetokonyve/
